Ahogy reggel 7:10-kor kivágódok a ház ajtaján olyan erősen tűz a szemembe a nap fénye, és olyan finoman vág arcon a tavasz illata, hogy annak ellenére, hogy rég késében vagyok, kedvem szottyan egy kellemes sétára. Így aztán táskám mélyéből előhorgászom a rég elfeledett napszemüvegem, beteszem a fülhallgatóm, s mint akinek ez a reggeli séta lenne egyetlen célja, végigtáncolok az utcán, majd le az aluljáró lépcsőjén.
Mikor a lépcső aljára érek, azt érzem valami nincs rendben. Az előbbi felhőtlenségem valami miatt kiereszt belőlem, s nem bírok megmozdulni. Megdermesztett a közöny. Személyes harmóniámba valami iszonyatosan kellemetlen férkőzött. S nem is tudtam elsőre miért ez az érzés fogott el, s választ keresve visszanéztem. A lépcsőn egy kéregető üldögél. De tábla nélkül. Meg szavak nélkül. Csak ült. Már folytatni is akartam utam, legyintve, biztos minden nap eltáncolok mellette. De akkor elkapott tekintete, mely segítséget kért. Közelebb mentem szemügyre venni, s miközben kikapcsoltam a zenét, s a fejemre toltam a napszemüveget, megkérdeztem az öreg hölgyet, hogy jól van-e. Iszonyatosan éreztem magam, mivel nem hajléktalan volt, csupán egy idős hölgy, aki megszédült a lépcsőn, és elárvultan leült. Lekísértem lassan a lépcsőn, azonban mikor arra kért, hogy a túloldalt is kísérjem fel, hirtelen belém nyílalt, hogy a másik irányba kellene tartanom, sőt rohannom kellene. Ettől persze rögvest el is szégyelltem magam, s így türelmesem fel is kísértem.
Ahogy elköszöntünk egymástól, s visszaszereztem az előbbi üde lendületemet, hirtelen elfogott a felismerés, hogy már fél éve errefele járok, s még sosem jöttem erről...- gondoltam, s azzal az első lehetőségnél balra vettem az irányt.
Balzac utca: öreg nagyi az unokával birkózva halad az óvoda felé, mivel a kisharcos nem akar odamenni. Fiatal lányok tűsarkúban lépkedve riszálják, épp hogy a szoknya alól elő nem villanó feneküket, azt hiszik kurvák ... pedig dehogy! Majd a kávézóból kivágódó üzletember, ahogy kabátja libben, majd kiveri a szemem, nem látok semmit, s a kávéja rögtön rajtam köt ki. Iszonyatosan forró, s egy átlagos napon biztosan a Józsefvárosi piacon használt szakzsargonnal ráförmednék, hogy „barom". Dde ahogy rám mosolyog a zord arc elnézést kérően, már el is hagyja a számat, hogy„semmi baj". Ma nem tudok haragudni, hiszen ezen utca hétköznap reggeleinek menetrendjében idáig nem szerepeltem soha. Csak betolakodó vagyok, csak nézelődő. Ezen óra, ezen perceiben soha sem jártam erre, és soha nem fogok tán...honnan tudhatnám, és honnan tudhatná a kávézóból minden reggel 7:35kor kirohanó ballonkabátos, hogy én arra járok, és figyelni kell...
De lépteim mégis örömmel visznek az ismeretlenbe, a kávé már kihűlt a kabátomon ugyan, de a folt ott kiabál ... nyoma van az új reggelemnek. Tovább sétálva rájövök, hogy a következő kereszt utcán lehet, hogy közlekedik egy olyan járat, ami szintén elvisz a munkahelyemre. Így aztán a kiesett utat nem kompenzálom azzal, hogy visszakanyarodok a megszokott utamra, hanem kipróbálom, megnézem, maximum elkések ... egyszer megtehetem!
Ahogy a buszmegállókhoz érek, megérzésem valóssággá válik. Itt jár a 15-ös busz. A munkahelyemnél mindig láttam, de nem tudtam honnan jön. Örömmel tölt el az új információ, már is többet tudok a világról, a világról amiben élek.
Sokat kell várni a 15-ös buszra. Kicsit bosszús vagyok minek döntöttem emellett, hiszen időben voltam még ahhoz, hogy visszakeveredjek a saját járatomhoz... hezitálok, hogy visszamenjek-e, most még tán nem késő. De hirtelen egy félig ismerős arc rám köszön: „Helló! Te is itt laksz a környéken? Még sosem láttalak! Mindig ezzel a busszal jársz be?"
„Nem! Dehogy! Csak erre volt dolgom!"- mondom gépiesen, mert fogalmam sincs, honnan lehet ismerős ez a kedves férfiarc. Nem tudom honnan ismerős, az arca tán nem is az, de ahogy a szemébe nézek, mintha láttam volna már... biztos egy épületben dolgozunk, csak nem figyeltem meg jobban...
A buszon egymás mellé ülünk le, s teljes bizonyosságnak veszem, hogy ott dolgozik, ahol én, különben mért lenne ilyen közvetlen, s mért érdekelné, hogy én honnan járok „be". Ahogy szó, szót követ teljesen egyértelműnek tűnik számomra a feltételezett tény. Mindennapi üres dolgokról csevegünk, ahogy az emberek szoktak, azonban neki még is elmesélem találkozásomat az idős hölggyel, s az indulataimat a közönnyel szemben, frusztrációmat a várható késésemmel kapcsolatban. Mire a kedves idegen annyit mondott útravalóul, hogy „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg."
Mindeközben beállt a busz a megállóba, ahol nekünk le kell szállnunk. Belül ültem, úgyhogy udvariasan előre engedett, s én hátra sem nézve mentem lefele a lépcsőn. Leszálltam, visszanéztem, s csak a becsukódó ajtót láttam. Nem szállt le utánam. A busz azon ablakából integetett nekem, ahol ültünk. Nem dolgozunk egy épületben sem, hasított belém a rideg felismerés azzal a ténnyel karöltve, hogy ha most a zöld lámpán nem megyek át a zebrán, úgy el fogok késni, hogy senki nem fogja megköszönni ezt nekem.
A napom úgy telt, ahogy a többi szokott, eltekintve attól a dorgálástól, amit a késésért kaptam, az amúgy kedves főnökömtől. Neki hiába meséltem el ezt a bájos és misztikus reggelt, sem a néni, sem a kávé nem váltott ki semmilyen emberi érzést belőle. Napközben sok volt a sürgés-forgás, sok hülye ügyfél, sok nevetgélés és cigi volt az ebéd szünetben a lányokkal. De szabad 1-2 percemben eszembe jutott a kedves idegen ismerős, s a szavai. Talán ő az egyetlen a mai napon, aki megértette a reggelem jelentőségét. Persze feleslegesnek ítéltem erről egy szót is ejteni a többieknek, hiszen úgy sem látom soha többé, s nem tudjuk meg ki is ő.
Munka után mindig Bodóval megyek haza, de Bodó ma beteg volt, úgyhogy egyedül vánszorogtam már félsötétben a buszmegállók felé. Ahogy a sok marhaságon gondolkodtam, amit a lányokkal összecsicseregtünk, a 15-ös busz állt meg egy karnyújtásnyira tőlem. A megállójában sétáltam épp, úgyhogy minden gondolkodás nélkül szaporáztam lépteim, s felugrottam. Titkon vágytam a kedves idegen szavaira ...
Ahogy beljebb furakodtam magam az embereken, hogy valami kapaszkodót találjak, mert ülőhelyről álmodni sem lehet ez idő tájt a buszokon; rám köszönt újfent az ismeretlen ismerős. Mindketten meglepődtünk egymáson, s megkönnyebbülten folytattam történetem. „Mért nem köszöntél el reggel?" - kérdezte félbeszakítva gondolatmenetem. „Azt hittem, leszállsz te is velem. Azt hittem egy épületben dolgozunk, és azért vagy ilyen ismerős ..."- válaszoltam nevetgélve.
„Nem...én mindig csak a 38-as busz megállójába látlak, amikor ezen a környéken átsuhanunk a busszal. Csak úgy meglepődtem reggel rajtad a megállóban..." Jót nevettünk a helyzeten, s újfejt olyan beszélgetésbe keveredtünk, amit kicsit illemből, kicsit magányból szoktak folytatni az emberek a buszokon, azokkal, akikkel kérve kelletlen összefutnak. De a kellemetlen, kényszerű érzés ezúttal elmaradt...
Balzac utca: Reggel Kati néni poroszkál át az úttesten, már jól van, a vérnyomás ingadozásra gyógyszert szed. Gizi néni az 5 éves Andrissal birkózva halad az óvoda felé, mint minden reggel, mivel a kisharcos nem akar odamenni. Lili és Luca lépkedve riszálják magukat, azt hiszik kurvák ... pedig dehogy! Messziről látom a kávézóból kivágódó Tibort, ahogy kabátja libben, mosolyogva biccent felém... megnyugszom, még időben vagyunk, nem fogunk elkésni Áronnal.
Noya