Újrakezdés

Gidofalvi, 2015, április 13 - 21:50

„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

Kint búsul a tél. Karácsony van, fekete karácsony. A fölötte lakók hancúrozása sem zavarja már,a kacajok átfúrják a betonfalat,mint patkány az odvas deszkát. Azok ott fent szórakoznak, örülnek egymásnak. Fölvette a téli kabátját és becsapta maga mögött az ajtót. .Milyen könnyű valamit, valakit becsapni. Talán mégis jó lenne egy óriási láthatatlan fal,mely megvéd mindenkit a csalódástól,a fájó,kínzó múlttól.

Alszik a járda is, mellén most nem tapos embertömeg. A kutya mely vele szemben jött megállt, előrenyújtotta nyakát és beleszimatolt a levegőben, pislogva figyelte őt, bizalmatlanul, majd nyüszítve megfordult és hátra-hátra nézve rohant visszafelé. Az utca, a park is kietlen volt. A fák is csak álltak süketen, bambán, mintha soha nem ismerték volna a tavaszt és a madárcsivitelést. Az unott csendben a szürke padok egykedvűen figyelték lassú mozdulatait. Vajon most mit csinálhat ő? Talán egy padon ül valamelyik város parkjában, vagy banánlevet iszik egy édesség bódéba, vagy kedvenc mogyorós csokiját szopogassa, esetleg kedvenc fantasztikus filmjét nézi újra valamelyik moziba? De nem, hisz ott is karácsony van, ünnep... Ki tudja, megtalálta-e  álma karácsonyát? Mindig azt hajtogatta, hogy az itteni karácsonyok olyanok, mint egy rossz fantasztikus film trükkjei : megjátszottak,felszínesek. Pedig esküszik mindenre, ami szent, és ami fontos az életben ,hogy igyekezett,hogy mindent megtett boldogságukért. De, nem volt elég, talán az idő is kevés volt és nem történhetett meg a csoda? Egyedül volt a parkban, pedig nagyon sok magányos ember van most is befalazva panellakásukban,itt összegyűlhetnének és beszélhetnének a magányról,talán így megvigasztalódnának,hogy többen vannak bánatukkal, gondolta.  Lehetnének egy hatalmas nagy tó, de így, külön - külön nem mások, mint egy hatalmas lélekpocsolya, akik sebzetten eveznek a vészesen szaporodó kérdőjelek között , keresve a válaszokat.
Mintha most is hallaná , amikor az egyik közelgő karácsony előtt megjegyezte mélabúsan:- Itt mindig reng a föld. Orra esel, eltörik a bokád. Az előre lépés roppant nehéz, mert azzal vagy elfoglalva, hogy egyensúlyba tartsd magad.
- Nem tartanak száz évig a földrengések - próbálta vigasztalni.
- Talán , de amire a föld rengése megáll, öregasszony leszek, s akkor a karácsonyoknak már nincs semmi értelme.
Hazaért. A szobában meleg volt, kiengedte börtönéből a papagájt, mint ahogy őt is elengedte lemondóan, tehetetlenül azon a fekete napon. Azóta nincs semmi, ami megszépíthetné a meddő várakozást. Le a lépcsőkön a postaládáig, bekukucskálni a lyukakon át, és mindig a tapinthatatlan semmi lapulását látni. Ma is semmi, holnap is semmi , ki tudja meddig fog tartani ez így? A sötét lyukak kárörvendően vigyorognak vissza, és jóízűen csámcsognak naiv hitén, hogy egy nap mégis írni fog, jelt ad magáról... Pedig nem volt semmilyen bántó szó, amely immár évszázadokra eltaszította tőle...
Végigfeküdt az ágyon, aztán, mint hirtelen jött, mérges tavaszi árvíz úgy eredtek el a könnyei.

Valamikor Verne  megragadó ,kalandos történeteiből ihletődve tengerész akart lenni,de néhány kellemetlen létlecke fenyítést követően rá kellet ébredjen arra a realitásra,hogy kimondottan csak szárazföldi medvének teremtette az Isten. E felismerés nem jött hirtelen , néhány madagaszkári szigetnek vélt tócsabarangolás után,meg a csillagszállodai csonttá fagyásokat követően,nem is beszélve a férfias varjútojás lakmározásokról, amitől két napig volt gyomorgyulladása...

Eszében jutott András is, akinek nem voltak ilyen kalandos álmai,vágyai. Egy fecskefarknyi legelőn legeltette a teheneket.

Az állatok siralmas állapotban voltak,s szarvukkal azon nyomban fellökték volna, ha a téli napok napi menüjéről faggattam volna őket. 
A fiúval nagyon prózaian ismerkedett meg, ugyanis autójuk üzemanyag nélkül maradt s futását egy hidegvérű tehén előtt fejezte be. Útitársa bosszúsan csapta hóna alá a literes palackot és indult is sűrűn emlegetve a szenteket a közeli település felé. A gyerek hátán hátizsák, kezében bot , amellyel nagyokat ütött a levegőben. Kiszállott az immár hasznavehetetlen vált járgányból és megszólította a gyereket. Rövidesen úgy beszélgettek egymással, mint ahogy a legjobb barátok szoktak.
Inkább csak ő beszél, megérezte, hagynia kell, hogy kibeszélje magát. Bizonygatta,hogy ő nem csak a tehenek őrzését érti,hanem mostohaapjának segít a cserépégetésben is, a katlancsinálásban, ami nem könnyű dolog. A cserép náluk a legolcsóbb. Csak vigyék. Négy osztálya van, s hamarosan betölti a tizenegyedik életévét, de jól tud olvasni,írni , számolni mondja büszkén. Három éves volt,amikor édesapja elhagyta a családot és a városban ment a leánytestvérével, akit már nagyon rég látott,de az édesapját is csak akkor , amikor a szomszédfalúban jön nagy ritkán a testvéréhez s ilyenkor őt is felkeresi. A mostohaapjára terelte a szót, ő jó ember , mondta a gyerek,csak nem szereti ezt az új világot. De az sem tetszik neki, ha rajzfilmet néz vagy zenét hallgat,dolgozni kell, dolgozni, s lehet meg álmában is ezt mondja,jegyezte meg András mosolyogva.
- Bár csak egy hegyi biciklim volna-mondja halkan, a derű végén. - Sokat kellet sírjak, hogy megvegyék a tévéjátékot. De végül megvették . Ha eladnának, mondjuk háromszáz cserepet, annak árával vadonatúj hegyi biciklit lehet venni s mi az a háromszáz cserép, amikor a katlanban tízszer több cserepet lehet betenni, a hiány fel sem tűnik...
- De az biztos, hogy én többet nem sírok , nem könyörgök  soha senkinek - mondta határozottan és újból suhintott egyet a levegőben botjával . - Majd vállalok  másnál is munkát s félreteszem a pénzt amit kapok . Meg tudom csinálni,  majd bebizonyítom...

S akkor neki ne sikerülne elhagynia lélekzátonyát?

Kitárta az ablakot és szembemosolygott a világgal.

Az írás hossza kb. 4 ezer karakter