Út a boldogság felé

fcstekla, 2015, május 2 - 19:18

Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

Hajnalodott, az ég kissé felhős volt, de a nap sugarai megküzdöttek vele, és lassan színessé varázsolták. A fények boldogságot hirdettek, madarak dalolásztak a fákon, a füvön még harmatcseppek csillogtak. Minden szép volt. Egyszerű, természetes és szép. Úgy tűnt semmi sem törheti meg a harmóniát. A táj szinte nyújtózott egyet a reggeli gyönyörűségben. A távolban hegyek magasodtak, s a hegyekről egy kis út szaladt le rendíthetetlenül. Emberek építették, ez volt az egyetlenegy dolog, ami megtörte a természetességet. Egy út. De vajon hova tartott? Senki se tudta, akik építették már régen nem éltek. Akik pedig éltek, azok nem voltak rá kíváncsiak. Mindenkinek megvolt a maga gondja, baja, senki sem foglalkozott azzal mi lehet odaát. Egészen addig, amíg történt valami...

Egy nő lovagolt el az úton. Vágtára ösztönözte fekete fríz lovát, aki szíves örömest adta ki magából energiáit. Szőke, vállig érő haja lobogott vágta közben, és vidám kacaj szaladt ki a száján. Fiatal volt, úgy 170 cm magas. Úgy tűnt életvidám, és pontosan tudja kezelni a lovat.  Nem álhatott az útjukba semmi. A nő a ló által vált lovassá, és a ló közben önmaga maradt.

Az út dübörgött a ló patkói alatt. Annyi energia volt benne, amit még a világ se látott. Magabiztos és erős volt. Fejét felfelé tartotta és horkantott egyet. Majd hirtelen felfigyelt valamire. Megzavarta valami. A nő érezte, hogy pattanásig feszülnek az idegei, így hagyta, hogy lelassítson.

Egy bokor mellett álltak meg, a ló egyre idegesebb lett.

­   Jól van, nyugalom. - paskolta meg a nyakát, és közben higgadtan beszélt hozzá.

A nő mozgást észlelt a bokorban. Leszállt a lóról, hogy megnézze mi az. Legnagyobb meglepetésére egy kislányt pillantott meg. Hiába szólongatta nem beszélt. Piszkos volt és a ruhája elszakadt.

­   Mi lelt téged kicsim? - kérdezte kedvesen, és nagy nehezen előcsalogatta a bokorból.

Nem tudta mit tegyen. De végül úgy döntött hazaviszi, és ad neki enni, aztán majd kitalál valamit. A kislány félt, de a kedves szavakra és gyengéd mozdulatokra végül megnyugodott.  A nő felültette a ló hátára, itt egészen magabiztosnak tűnt. Mintha nem most ült volna először rajta.

Otthon megetette és új ruhát adott neki. Úgy tűnt a főztje ízlik. Nem csoda, hiszen a nő szakács volt, és éppen egy saját étterem megnyitására gyűjtött. Ez volt minden álma, keményen dolgozott érte, és már nem kellett sok hozzá.

A kislány napokat töltött nála, de nem beszélt. A nő kerestetni kezdte, kifüggesztett néhány fotót róla, de nem tudta mi tévő legyen.

„Nem létezik, hogy senkinek sem hiányzik ez a gyerek."- gondolta.  Kivett néhány szabadnapot, aztán vissza kellett menjen dolgozni. Szüksége volt a pénzre, minél hamarabb meg akarta nyitni az éttermet. Nem tarthatta vissza semmi.  

Amikor egyik nap hazaért, nem találta otthon a kislányt. Nem esett pánikba, felnyergelte a lovát, és keresni kezdte. Az úton lovagolt végig. Hamarosan fel is tűnt előtte a kislány alakja. Ügetésre bíztatta a lovat, így gyorsan utolérte. Leszállt, és mellette kezdett sétálni. A lány ránézett. Arca kissé sápadt volt, de a napfény vidáman csillogott hosszú fekete haján.  Mogyoróbarna szemei élénkek voltak, de ahogy a nő belemélyedt a tekintetébe, megborzongott. Volt benne valami, amit hirtelen nem tudott megfogalmazni... de mintha a világ összes szomorúsága összegyűlt volna benne.

Egy pillanatra mindketten megálltak, a lány odalépett a lóhoz, és megsimogatta.

­   Hogy hívják? - kérdezte, alig halhatóan. A nő meglepődött, hogy hirtelen megszólalt, de úgy érezte kezdetnek nagyon is jó.

­   Amadeus. Téged, hogy hívnak?

­   Miért jársz lóval? - faggatózott tovább, mintha meg se hallotta volna a kérdést.

­   Nem is tudom... - tűnődött el a kérdezett - csak mert nagyon szeretem. Te lovagoltál már? A múltkor elég ügyesen ültél rajta.  - Ismét nem jött válasz. - Ha van kedved, kipróbálhatod. - folytatta tovább, remélve, hogy megtöri a jeget.

A lány egy rutinos mozdulattal kioldotta a hevedert a ló hasa alatt, levette a nyerget, és felugrott rá. A kantárral ugyanezt tette. A nő szája tátva maradt a csodálkozástól. Amadeus rögtön vágtába kezdett, és az út porzott utánuk. Messzire mentek, a nő már csak egy fekete pontnak látta őket.

Visszafele a lány csak léptette a lovat. Amikor olyan közel értek a nőhöz, hogy az már látta az arcát, még jobban elfogta a csodálkozás. Most másnak tűnt. A szomorúság egy pillanatra köddé vált, boldogság és bölcsesség vette át a helyét. Olyan külsőt kölcsönözve ezzel neki, ami még szebbé tette.

­   Mondd csak ki vagy te, és hol tanultad ezt? - kérdezte ámulva.

­   Nem az a kérdés, hogy én ki vagyok, hanem, hogy te ki vagy. - válaszolta mélyen a nő szemébe nézve.

­   A nevem Anna, de ezt már tudod.

­   Nem a nevedre vagyok kíváncsi. Az nekem nem sokat jelent. 

­   Akkor mire?

­   Azt mondtad azért jársz mindenhova lóval, mert szereted. De te más vagy... nem csak szereted, milyen oka van még? - lett kíváncsi

­   Lassítani akartam... saját ritmust felvenni, élni, de nem rohanva, mint mások.

­   És mégis halálra dolgozod magad...

­   Az étteremért, kell rá a pénz, hogy megnyissam, olyan boldog lennék...

­   Most nem vagy az? Van fedél a fejed felett, mindennap ehetsz és van egy lovad.

­   Régen úgy terveztem, hogy másokon fogok segítni... de aztán történt valami, ami keresztülhúzta a számításaimat, így úgy döntöttem jobb, ha csak magamnak élek.

­   Akkor miinek az étterem?

­   Hogy bebizonyítsam, érek még valamit...

­   Szóval ez nem is az igazi álmod.

­   Az igazitól félek... - nyelt hírtelen nagyot.

­   Mi történt?

­   Amikor 18 lettem elhatároztam, hogy önkéntes leszek. Bevettek egy programba. Egy korházban segédkeztem, és láttam meghalni egy gyereket. Hibáztak. Tudták, hogy hibáztak, de a kicsinek nem lett volna sok esélye, végstádiumos volt. Nem vállalták fel. Azóta nem bízom senkiben.

­   De rajtam segítettél.

­   Te nem haldokoltál.

­   Éhen halhattam volna.

­   Menjünk haza. - mondta, és elindult visszafele.

­   Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani. Ezt ne felejtsd el!

­   Ki vagy te? - fordult hátra, és észrevette, hogy a lány a lóval a másik irányba tart.

 

 

Gondolkodás nélkül követte őket.  Hiába szólongatta, kérdezgette a lányt, hogy mit akar, nem állította meg a lovat, még csak hátra se fordult.  Viszont visszafogta annyira, hogy a nő kényelmes sétában követhesse. „Vajon hogy csinálja, Amadeus sosem megy ilyen lassan, és még kantár sincs rajta, hogy visszatarthassa."

Amikor elérték az út végét, a lány leszállt a lóról, és a homlokára csúsztatta a kezét.

­   Neki a további út túl meredek lenne, de mi még nem végeztünk. - mondta halkan.

­   Amadeus maradj, kérlek. - mondta a nő.

A ló horkantott egyet, mintha válaszolna. Valami különös ellazító nyugodtság kerítette hatalmába. Úgy tűnt teljesen a lány bűvöletébe esett. A nő is kezdte magát hasonlóképpen érezni, és egyre kíváncsibb lett.  A lány elindult felfelé a hegyen. Magabiztosan követte az út vonalát. Amikor felértek a nő megdöbbenve állt a lány mellett.

Egy menekülttáborba értek. Emberek százai laktak elviselhetetlen körülmények között. Nem volt mit enniük, és orvosi ellátást sem kaptak. Akiknek volt sátruk azok valamivel szerencsésebb helyzetben voltak. A nő szíve elszorult. Maga volt a nyomor, amit látott.

­   Miért hoztál ide? - kérdezte döbbenten.

­   Segíts... - mondta a lány halkan, de nem nézett rá.

­   Ennyi emberen nem tudok. Menjünk... téged még ellátlak valahogy.

­   Kérlek! - ragadta meg a nő karját, és ráemelte a tekintetét. Anna most látta először könnyezni.

­   Mégis, hogy tudnék? - kérdezte, de ahogy kimondta eszébe jutottak a lány szavai:  Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani... „Szóval segítsek nektek, és ezáltal váltsam valóra a saját álmomat. Jót tehetnék másokkal..." - gondolkodott - Mire lenne szükségetek elsőként?

­   Takarók, meleg étel, orvos, bármi, ami segít.

­   Gyere velem. Ígérem, visszajövünk, de ez beletelhet egy kis időbe, addig jobb lenne neked nálam.

­   Itt maradok.

­   Rendben, ha nem tudlak meggyőzni.  - mondta, és elment.

A nő gyűjtést szervezett a városban, és már - már erején felül dolgozott. Csak egyet tudott: segítenie kell. Érezte, hogy ez a lány nem véletlenül találta meg éppen őt. Eltelt jó néhány nap, mire visszament. Meleg takarókkal, és konzervekkel. Szétosztott mindent. Az emberek már így is hálásak voltak, de úgy érezte, nem adhatja fel itt.

Legközelebb már segítséggel ment, többen is jöttek hozzá önként, hogy tegyenek valamit. Eltelt pár hónap, a nő folyamatosan látogatta a tábort. Az étteremre megtakarított pénzéből felépítetett egy konyhát, ahol hetente főzött a rászorulóknak. Mivel dolgoznia is kellett, nem lehetett ott minden nap. De ez is több volt a semminél.

...

 

Elmúlt már egy éve is, hogy találkozott a lánnyal. A tábor a lehetőségekhez mérten jól működött. A legnehezebben az orvosi ellátást tudták megszervezni, de a nő - és már a város nagy része is - addig küszködött, amíg ki nem találtak valamit. Kaptak segélyt gyógyszerre, és a súlyos esetekhez kirendeltek egy orvost, ha szükség volt rá. A nő sokat töprengett azon, hogy történhet meg ilyesmi egy fejlett világban. De rájött, hogy van rosszabb is. Legalább nekik tudnak segíteni, van, ahol ez sem működik.

Az emberek már ismerték a táborban. A nő jó volt hozzájuk,mindig mosolygott,  nem is gondolta volna, hogy mennyi szeretetet kap ezektől az emberektől, amikor visszamosolyognak rá. Tudta, hogy jót tesz velük, ez megnyugvással töltötte el, és már régen elfelejtette, hogy valaha éttermet akart nyitni.  Ez sokkal fontosabb volt számára.

Kiderült viszont, hogy a lány, aki megmutatta neki a tábort, sosem tartózkodott ott. Ezen nagyon megdöbbent. Nem tudta ki lehetett, volt benne valami nagyon is titokzatos. Mintha nem is evilági lett volna, mintha egy jel lett volna a nő számára.  Nem látta többé. Viszont egyik nap egy üzenetet talált a nyeregkápájára kötve:

„ A lényedet mosolyod tükrözi leginkább, ha ezt a mosolyt szét tudod osztani a világban, akkor mások megismerhetik az élet egy boldogabb oldalát, te pedig ezáltal válhatsz igazán értékes emberré."

Az írás hossza kb. 8 ezer karakter