Út a szabad városokig

Évszám
2012
Beküldő
balintmegen

“A szabadság az egyén tudatosságára épül, önmaga és a világ megismerésének képességére. Ha az ember nem ismeri önmagát és a világot, önnön szabadságát korlátozza.”


Felhők gyülekeztek a kis sötétszürke négyzetben az égen, ami éppen az udvarról látszott. A fél órás szünet most kezdődött el. A foglyok könyörögve néztek fel az égre, szemük sarkában megcsillant egy-két kis hétköznapi ima az esőért. A börtön zordon falai közt megváltásnak számított egy szünetnyi vihar, már csak azért is, mert bizony ritkaságszámba ment a csapadék.

Tolmács a falnak dőlve tűnődött. Három hete került ide, mert kapcsolatba hozták egy mozgalommal, amely a szabad városokért demonstrált. Tolmács több nyelven tudott és segített is üzeneteket lefordítani az egymással kommunikáló aktivistáknak, akik minden országban működtek, és az elnyomástól függően akadályozták a döntéshozók, állambírák rendezvényeit, összejöveteleit, akcióit. Kódolt üzeneteket fordított le, a mozgalmi megmozdulásokról azonban nem tudott. Fellegváros adta ki a parancsot, hogy gyűjtsenek be minden közreműködő ellenállót, aki bármilyen kapcsolatban áll a Regionális Felügyeletet és az Összvilági Kongresszust támadó titkos erőkkel. Tolmácsot a Higiénia Központ havi ellenőrzése közben hurcolta el a Népjóléti Őrség egyik rendellenőrző fegyveres csapata.

Tolmács hamar rájött, hogy a börtön nem nekivaló hely. Nem elég, hogy a korlátozottan szabad világ után az itteni bezártság szinte a nullával tette egyenlővé a fizikai szabadságát, ezen felül a fegyenctelep nevelő és manipuláló kezelésnek vetette alá a rabokat. A gyakori fenyítések ellenére a foglyok állandó jelleggel lázadoztak a gyógyszeres kezelés ellen, így maradt az oktatás maradi módja. A halálbüntetést hivatalosan eltörölték, hiszen a hatalomnak szüksége volt arra, hogy lehetőség szerint minél többen higgyenek az Összvilági jóléti elvekben, még ha ezért a végletekig meg kellett törni a embereket, akik akár alapszinten ellenszegültek a rendszernek.

Tolmács az esőre várva tűnődött. Azon gondolkozott, vajon miért is küzdenek az emberek és az elnyomóknak mi a célja. Eszébe jutott, hogy valójában sosem gondolt igazán bele, hogy mit jelentene az, ha egy város szabad város lenne. Tudatos emberek alkotnák, vagy harcosok, akik védekezni kényszerülnének? Vajon, hogy ha sikerülne megteremteni egy szabad várost, amilyen a legendákból ismert, akkor ékes példaként állna-e meg a szabadságra áhítozó, várakozó emberek előtt, vagy idejekorán leigáznák, esetleg feledésbe merülne, netán viszályt szítanának a betolakodók?

A börtön falai közt, az egyik rabot, akit Altruistaként szólítottak, váltig állította, hogy a Börtön-fennsíktól keletre, a Véres-erdőn túl még léteznek szabad városok. Az Altruistát mindenki tisztelte, sokat mesélt a szív útjáról, a bölcsesség magjáról és az Életről, és bármelyik fegyencnek szívesen segített, ahogy erejéből telt. Ez lett a veszte. Egy héttel ezelőtt halálra kínozták. Azt mondják ő volt az első áldozat a fegyenctáborokban, akit végleg meg is öltek. A szóbeszéd szerint mosollyal az arcán halt meg, és azt mondta: “– Megérteni sosem fogjátok, érezni meg nem akarjátok…”

Ahogy hősünk mélázott gondolataival keringőzve, az eső hirtelen szakadni kezdett. Hatalmas vihar kerekedett, s a rabok önkívületben kiáltoztak, ugráltak és bele-belevetették magukat a lassan sárrá változó homokba. A foglárok fel-alá járkáltak a falon, fegyvereiket lóbálva próbálták szemmel tartani a foglyokat és a rajtuk eluralkodó káoszt. Az ég elsötétült és hatalmas villámok cikáztak az ég élő festményén. A fegyenctelep áramellátása azonnal leállt, mikor egy kósza villám a valaholi trafóházba vágott, és onnantól kezdve elszabadult a pokol. Az udvarra érkező őrök próbálták megfékezni az őrjöngő fogvatartottakat, akik elkezdtek betódulni az áramtalanított ketrecajtókon, elsöpörve mindent az útjukból. A nagy felfordulásban Tolmácsnak eszébe jutott az Altruista mondata: ‘ne csak nézz, láss is’. Körbetekintett a lassacskán kiüresedő udvaron a villódzó fények játékában és észrevette, hogy a fal tövében épp az egyik fegyveres őr mászik le egy létrán a belső udvarra. Meglátta az esélyt és azonnal cselekedett. Ott termett az éppen lefelé tartó foglár mellett, kicsavarta a kezéből a fegyvert és tulajdonosát leütötte teljes erőből. Percek múlva már a fal túloldalán mászott lefele, majd futásnak eredt a sötétben villámló fennsík száraz bokrai között, és csak rohant, rohant vissza se nézve…

 

Másnap, mikor kinyílt a szeme a Nap első sugaraira, megmagyarázhatatlan nyugalommal tekintett körbe. Egy szikla alatti mohás kiszögellésben találta magát, mellette bronzszínű patak csordogált. A Véres-erdő. Szája öntudatlanul is mosolyra húzódott. Itt van a lehetőség, el kell jutnia a szabad városokig. Miközben ott üldögélve azon merengett, amit az Altruista mesélt, azon kapta magát, hogy már nem is gondolkodik, csak gyönyörködik, látja az erdőt teljes egészében. A látványon túli valódiságot, amiért az erdő és benne élő növények, élőlények sokkal többet jelentenek a szavaknál, amikkel büntette őket az elme. Eszébe jutott a kérdés, hogy vajon a szabadságért harcolók tudják-e, hogy mi az a szabadság, amiért harcolnak? Tudják-e, hogy a szó mögött valójában mekkora teljesség van, amely akkor is jelen van, ha az ember nincs jelen, akkor is működik, ha az ember harcol, és akkor is ha nem.

Tolmácsot lenyűgözte a látvány, s még jobban az a mögötti tisztaság, a fény szellemi játéka a természet birodalmában. Abban a birodalomban, amit senki és semmi nem birtokol, de mégis mindené és mindenkié. Hősünk nem értette, hogy az emberek, akik életüket teszik fel az elnyomás elleni harcra, arra, hogy kiszakadjanak a hazugságok és anyag illúziójából, ők miért vesztegetik az idejüket és létüket a káosz elleni csatában, a káosz közepén, a káosz fegyvereivel hadakozva a nagy gordiuszi csomó szorítása ellen. Miért támogatják azzal a hatalmat, hogy ellenállva neki felerősítik? Ha valódi békével és kész emberi minőséggel élnének, a hatalomnak nem lenne létjogosultsága, nem lenne a düh és gyűlölet által táplálva. A szellemi harc az egyedüli, amiben senki sem sérül, mert fontosabb dimenziókért folyik az emelkedés a csendességben, mint egy önigazolásra váró szeletnyi anyagi világban ragadt ön- és közösséggyilkosság.

Tolmács az erdőben vándorolva érezte azt a szabadságot, amiért nem kell soha küzdeni, csupán engedni azt, hogy áthassa az embert. Lassan lépdelt, minden érzékszervének forrása a szíve volt. Tudta jól, hogy csak azért nevezték el ezt a csodálatos helyet Véres-erdőnek, mert félelmet kellett kelteni. A mítosztalan elme elvérzik a tudatlanságban és a magyarázatok őrületébe, az információ állandóan kavargó viharába zárkózik el, mert fél kitágulni szívvé. Fél elengedni mindazt, ami látvány, ami egyedüli valóságként elfogadott körülmény. Fél a könnyűségtől, az egyszerűségtől. Tolmács érezte az őselemek játékát, a józanságot, mellyel a csend válaszolt a gondolatok egykori gőgős bezártságára. Tudta, hogy ez az út, mely idehozta, saját sorsának első lépése volt, s önmaga lénye elé vezette, s be kell teljesítenie azt a feladatot, melyet emberi lényként képes beteljesíteni, hiszen a szív megnyitotta számára a világok kapuját, az EGY világ kapuját.

Mikor a fák közül kiért egy dombos tisztásra, meglátott egy hatalmas diófát. A földön fekvő érett magokat rágcsálva a szabad városokra gondolt. Az Altruista meséjét most értette meg igazán, cselekedeteivel és törődésének okaival együtt. Emlékezett, hogy az öreg egészen halála napjáig regélte az igazságot, s tudta, hogy ő valójában nem mártír volt, sőt nem is érdekelte igazán, hogy megölik-e vagy sem. Ő azért volt a börtönben, mert ő ott is szabad volt, azért segített önszántából, mert az egész minősége és jelenléte szabad volt. Mások szabadságáért közöttük virágzott. Példaértékű élete a négy fal közt is határtalan volt, s mégis sokan a többi rab közül nem látták értelmét a mosolyának, mert nem láttak a saját szenvedéseiktől. Terveik voltak, taktikákat gyártottak a szabadulásra, a hatalom elleni következő támadásokra. Elfogadták a játékszabályokat és nem láttak túl a problémán. Akár egyetlen perc elvesztegetése is sok a gyűlöletre, mikor az örök jelen pillanatban a szív olyat képes teremteni, ami minden látható és láthatatlan világban megállja a helyét. Az Altruista találkozott önmagával, és mindazt a tudást, ami az ember és minden lény körül lebegett, engedte áradni önmagában. S nem ment el csupán azért az emberbarátai közül, mert azok a tüneteket akarták orvosolni, hanem adta magát a közösségnek, és mosolyában ott bújkált a megoldás, mely nem a rosszat ítélte el, hanem a jóságot sugározta. Azt a jóra tekintést, amely minden rosszból és jóból egyaránt tanul, s ezzel a tanulással önmagát és a világot építi, teljesíti ki. Az Altruista varázsló volt. Csak épp a varázslatot az emberben élő gyermeki minőség csodálja igazán. Aki azt eldobja, mert az ego megkeményíti a szívet, az nem harcos lesz, csupán katona, az nem szent lesz, csak hívő, és ahelyett, hogy bevallaná, hogy a belső csatát kéne megvívni, kívülre viszi a viszályt. Pedig, ha a fej nem hisz a hatalomnak, aki azt állítja, hogy háború van, akkor a fizikai létbe sem kerül be a pusztulás, a szív elemelkedik az illúzió szította problémától. Tolmács átérezte, hogy ha az emberek megvívnák a belső csatáikat, akkor az anyagi világot nem kéne mindig újra- és újraépíteni, a hibákból való tanulás nélkül. A bölcs és belátó ember elengedi belül a félelmeit, és mások felé fordulva csak a jóra tekint, s ekkor már a szavakra is csak akkor van szükség, mikor azokon túl a jelentés csatornája is nyitott. Két szemmel látás csak egy világra nyer rálátást, a többire vakságot tart fenn, mert elhiszi, hogy ez a kényelmes.

Tolmács sóhajtva nézett az ég felé, ahol a Nap fényesen sütött. Nekiindult és csapást vágott tovább kelet felé. Kiüresítette a gondolatait és csak haladt előre az árnyas fák kupolaszerű ölelkezései alatt. Lábai az avarral ismét és újra össze-összecsókoltak, szeme sarkából a félénk könnyeken megcsillantak helyenként a Nap kósza sugarai, ahogy átszöktek a lombok résein. Úgy fél napi járóföldet követően egy völgy aljában találta magát, ahol egy felfelé vezető girbe-gurba sziklalépcsőt vett észre. A Nap a háta mögött az ég utolsó harmadának lejtőjén indult meg és kezdődő naracssárgás fénnyel fátyolozta le a szétomlóan pöffeszkedő, büszke kőzuhatagot. Mikor Tolmács gyöngyöző homlokkal felkapaszkodott a sziklaszirt tetejére, elétárult a végeláthatatlan tengeri víztömeg. Hosszan bámult a messzire nyúló, hullámzó kékségbe, majd lerogyott a kőemelvény szélére. Ott ült és úgy érezte, hogy minden reménye elveszett. Az Altruista cserben hagyta, csak mese volt az egész, nincsenek szabad városok. Hazugság minden, a világ kegyetlen.

Ahogy azonban ott ült reményvesztetten, dühösen, tekintete letévedt a szikláknak csapódó hullámokra. Egyszercsak megpillantott egy kőlépcsőt, amely egy pici öbölve vezetett. Erőt vett magán és elindult lefelé. Lent, a tajtékos hullámoktól védett kis állóvízben állva egy kis barlangnyílást vett észre. Belépett, s ahogy a szeme próbált hozzászokni a sötétséghez, addig botorkált előre, amíg fényt nem látott. Ahogy kiért a barlang száján, egy három láb széles vizet pillantott meg, ahogy magas kőfalakkal szegélyezve kígyózik a szemnek csak valameddig láthatóan. Előtte a kis parton egy csónak állt, benne egy aranyhenger. Levette a kapszula tetejét és pergament húzott ki belőle. Elkezdte olvasni: “ Te vándor, ki erre tévedtél, okkal vagy itt. A szíved hozott idáig és az is kell, hogy a helyes irányba vigyen tovább. Ha beszállsz e hajóba, három napi evezéssel megtehető útra innen eljuthatsz egy helyre, ahol otthonra lelhetsz örökre. Szabad lehetsz. Tudnod kell, hogy ha ez az utad, akkor elérsz a helyedre és boldog leszel, de tiéd a döntés. Mérlegelj, hogy a szív útja milyen feladattal áldott meg, s az alapján dönts. Engedj el mindent, önmagad teljes tudatában válassz, és örökre szabaddá válsz.”

Tolmács leengedte a papírt, majd visszacsúsztatta az aranytokba. Mereven bámult maga elé. Megértett mindent, kiviláglott előtte a teljesség, s tisztán látta saját arcát az épphogy ringó vízszínen. Tudta, hogy gyengesége és vágya miatt elmenekült a felszín alatt valóban szabad városokból, csak azért, mert nem tudta átérezni, hogy valójában mit jelent a világ részének lenni, milyen teljes önvalóval a világ és embertársainak emelkedését segíteni. Nem hagyhatja ott az embereket, gondolta, hiába tévednek, hisz’ mindenki előtt ott van a lehetőség, örökké. Megfordult és visszafelé vette az irányt. De ez az ösvény nem ugyanoda vezetett, elindult egy új úton valahova, ahol eddig még nem járt úgy, ahogy valójában él. A szív útját választotta, s tudta, hogy nem fordíthat hátat sem önmagának, sem a világnak, bármi is történjék. Mindenki meg van áldva, csak sokan nem tudnak róla. Nem az ő dolga elmondani nekik, de úgy érezte, hogy a gondviselés oda vezeti, ahova el kell érnie, hogy tapasztaljon, éljen és adja magát képességeihez mérten az emelkedéshez.

 

Másfél évvel később, miután a Fellegváros összeomlott, az Összvilági Kongresszus hiába próbált menteni a helyzeten, egyre több város felett elvesztették a ellenőrzést, és úgy tűnt ez még csak a kezdet. A Népjóléti Őrség kivonult a Véres-szirt börtönszigetre, de lassan ott sem tudta tartani a rendet. Börtönlázadást tört ki. A szóbeszéd úgy tartja, hogy azért lázadtak fel a foglyok, mert halálra kínozták azt az embert, aki foglalkozott velük, tanította őket, és mindenki tisztelte, szerette. Azt mondják, hogy a Tolmács mosolyogva halt meg, és az utolsó mondata az volt: “– Megérteni sosem fogjátok, érezni még nem akarjátok, de szabadok lesztek …”