A szerkesztőség üvegkalitkájában, ahol reggel óta ült, délutánra felforrósodott a levegő. Zsolt most végre felállt, kikapcsolta a számítógépet. A képernyő, akár egy vak kút vize, visszatükrözte arcát: vékony, keserű száj, résnyire összehúzott szemek, tonzúrásan kopaszodó fej. Negyven múltam, és nincs már hajam, gondolta rezignáltan. Felcsörrent a telefon. Először nem akarta fölvenni, csak az ötödik csengetésre szólt bele. Egy gépiesen udvarias hang közölte: meghalt az anyja. Be kell mennie holnap, elintézni a papírokat.
Rögtön elővette a zsebnaptárát: persze, ütközés van. Ági születésnapja. Szabadságot vett ki, mert egész napos kirándulást terveztek, szentendrei esti vacsorával. Nem, ezt mégse mondhatja le, három hét óta készülnek rá, két napja foglalta le a szobát az interneten. Fogta magát, még aznap kivillamosozott a kórházba. (Majd bolond lesz megint kocsival: egy vagyonba kerül a parkolás!)
- Meg akarja nézni? – kérdezte a proszektúrán egy kopaszra nyírt, fertőtlenítő-szagú ember - Itt hűtjük ni, egy bádogtepsiben.
Ő nem szólt semmit, csak szokása szerint kopaszodó fejét vakarta.
- Ha nem akarja utoljára látni a megboldogultat, a temetést a folyosó végén intézheti.
Nem akarta látni. A temetésen – fülledt nyári délután volt, a bukszusok csúcsain párolgott a fáradt por – őrajta és Ágin kívül csak az elhunyt két madárcsontú, ősöreg barátnője volt jelen. (Meg akarta kérdezni tőlük, nem hagyott-e végrendeletet náluk az anyja, de meg se tudta szólítani őket.)
- Ámen – mondta a kövér pap, a futtában elmotyogott ima végén. Ő éppen a két művirágos koszorút rendezte el a friss hanton, amikor megpillantotta azt az embert.
Érezte, ahogy lüktetni kezd a nyakán az ér: hogy mer ez most idejönni??
Sietve szálltak be a kocsiba.
- Rosszul vagy? Vezessek én? – kérdezte Ági, kedves ló-mosolyával. (Volt egy cseppet előreugró foga, amely a szép, hamvas arcnak enyhén ironikus jelleget adott).
- Hagyd csak…Fel tudnám öklelni, fel én! – sziszegte ő, miközben már rákanyarodtak a 11-es útra. Csak most tudtak végre Szentendrére indulni.
- Ki volt ez? Egy hajléktalan?
- Ne törődj vele – hárított ő – nem lehetne halkabbra azt a moslék zenét? Szétrobban a fejem!
- Szegénykém – duruzsolta a barátnője és kikapcsolta a fémes rockot, kezét szokása szerint a férfi combján nyugtatta – Akarsz egy energiakólát?
- Maradj már – morogta ő kedvetlenül, mert arra gondolt, mi vár rá az anyja lakásán. Ki kell pucolnia mindazt a koszt és rumlit, amit az öregasszony évtizedek alatt felhalmozott ott.
Hirtelen fárasztani kezdte az utazás is. Legszívesebben tévézett volna. Egyedül, egy pofa sör mellett.
Aztán valahogy csak elmúlott ez a nap is, a hangulatos hegyi utcákon sétálással, kürtöskalács- és nyakláncvásárlással.
Este korán lefeküdtek a műparaszt-stílusú panzió emeletén. Nem volt kedve szeretkezni, csak hallgatták ernyedten a sötétben a földszinti kocsmából a brácsa meg a cimbalom meleg gordonhangjait.
Mégse pihente ki magát. Másnap is zúgott a feje, és szeme előtt piciny villámok cikáztak, amikor délután felállt a számítógép mellől.
Hazafelé menet benézett az anyja lakásába. Összerándult a gyomra. Elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, túlad rajta. Újra kulcsra zárta.
A kapu üvegportáljára ragasztva öles betűk hirdették: „Hétvégén hulladékgyűjtés lesz.”
Ha még idén túl akar adni ezen a koszlott lakáson, nem várhat tovább a lomtalanítással.
Erőt vett magán: másnap reggel nekilátott.
Már az ajtó előtt megcsapta a szomorúság áporodott, édeskés szaga. Szélesre tárta a légypacás ablakot és leült az ágy szélére. Csak ekkor nézett körül igazán: még minden ugyanúgy volt, ahogy az eltávozott hagyta. A zöld hasú fotel a kiálló rugóval, a repedt ajtajú ruhásszekrény, az elnémult oszlopos óra, a megfeketedett szélű velencei tükör. A bevetetlen ágy, a rádobott zsírfoltos pizsama. A hímzett falvédő, rajta a csőrükkel összefonódó, kopott galambok, köröttük a pántlikaszerűen tekeredő felirat: „Ahol szeretet, ott béke”. És mellette üveg alatt a halott esküvői pár: megfeneklett hajóroncs az idő tengerén.
Azon töprengett, mivel kezdje. Émelygett: talán a falak tömény dohszagától, talán a lelkét szorító ürességtől.
Az ablakhoz lépett: a ház előtt ott állt az az ember, aki halála órájában elrabolta tőle az anyját. Szürke arcával, fekete szemöldökével egyenest őrá nézett, kajánul, kihívóan. Maga az ördög, gondolta, biztos megvan a szarva is, csak elrejti a loboncos, ápolatlan haja.
Maga előtt látta a kórházi jelenetet: ott ül ez a fickó az anyja ágyán és az öregasszony kezét fogja, közben bizalmaskodva valamit a fülébe súg.
- Ő a Kázmér – magyarázta neki az anyja – Képzeld, a halál torkából jött vissza.
- Az ám, babám – mondta erre, furcsa kis grimaszt vágva a szürkearcú ember – Nyombélfekély. Egy kis előleg az Úristentől! – picit kuncogott a saját elmésségén és meghitten karolta át az anya vállát – Nekem már mindent szabad. Én már meghaltam egyszer…
Nehéz izzadtságszag áradt belőle, úgy nézett ki, mint aki hetek óta az utcán lakik. Anyját ez láthatólag nem zavarta.
- Takarítsd ki a lakást, fiam – szólt őrá – és hozd le a padlásról a kempingágyat .
Ő megdöbbenve nézhetett az anyjára, mert az ráförmedt: - Mit bámulsz? Jól hallottad. Kázmér a barátom. Hozzám költözik. (S amaz – minő szemérmetlenség! – az öregasszony háta mögül őrá kacsintott…)
- Ne nézz már ilyen rondán! Inkább örülj: lehet, hogy holnapután hazaengednek.
Nem engedték haza. Két nap múlva, amikor a nagy kofferrel érte ment, anyja a hátán feküdt. A férfi etette. Kiskanállal töltött a szájába valami áttetsző folyadékot. Az anya keservesen, nyammogva nyelte. Aztán felemelte a fejét s őrá, a fiára bámulva azt kérdezte: - Ez kicsoda? – és az ágy rácsába kapaszkodva megpróbált felülni.
- Ne erőlködj, arany mókusom – súgta oda neki Kázmér – tudod, hogy a doktor megtiltotta.
- De…mit akar? – motyogta az öregasszony elhalóan.
- Anya, nem ismersz meg? Kitakarítottam – hazudta ő haragjában és zavarában. Végül kifakadt belőle a kérdés: - Mit mondanak…mikor?
Kázmér ellenségesen pillantott rá: - A főnővért kérdezze.
Legszívesebben ott helyben torkon ragadta volna ezt az embert! De sután csak ennyit mondott: - Vigyázz magadra, anya!
És eljött onnan. A nővért se kereste meg. Nem akarta hallani a szót, amit magában rég kimondott már.
Odakint az a férfi nyugodtan leült a kispadra a ház előtt. A zsebéből kiflit vett elő, és a piszkos kezével falatokra tördelve majszolta. Már nem is pillantott az ablakra.
Hát ebből nem eszel, te sakál, gondolta ő odabent. Még ma kicserélem a zárat.
Szétterítette a nagy fekete műanyagzsákot.
A repedt ajtajú ruhásszekrénnyel kezdte. A naftalinszagú nagykabátot, a pulóvereket, szoknyákat a zsákba gyömöszölte, a vállfákat egy kupacba dobta. A kirojtosodott fehérneműk, lyukasra mosott törülközők annyira megtöltötték a zsákot, hogy már nem bírta összekötni a száját. A kukába jó lesz így is, legyintett. Már a szekrény alján egymásra dobált cipőknél tartott, amikor egy szakadt talpú bakancs alól egy „Pajtás” feliratú dobozka kandikált elő.
Az első fényképezőgépem! - villant az emlékezetébe.
A tizedik születésnapjára kapta, aznap, amikor az Állatkertben voltak. És este a vacsora a Gundelben. A lángoló palacsinta! Egyszerre három adaggal ehetett…Szájában összefutott a nyál, jóleső melegséget érzett. És eszébe ötlött az ünnepi fényképezkedés öröme, még ott, a Gundel asztalánál. Emlékezett a megrögzült pillanatra, ahogy a rosszul beállított képeken a lángoló serpenyő fölött nevet. Itt kell lenniük valahol, de nem találta meg őket. Közben az is eszébe jutott, hol vesztette el a gépet. Egy párás margitszigeti éjjel, egy lánnyal, akinek az arcára már nem emlékezett.
Aztán egy összecsavart konyharuhából kis bársonydobozka gurult elő, olyasmi, amiben a kitüntetéseket adják át. Ráismert: húsz éve halott apja érdemérmének – „A belkereskedelem kiváló dolgozója” – tokja volt valaha. Egy fekete hajtincs volt benne, mellette cédula, anyja írásával: „Zsoltikám első haja. 1969. április”.
Letette a dobozkát és az ágyra rogyott.
Körülnézett a néma lakásban.
Döbbenten bámult: mint megannyi tetszhalott, a reggeli fényben életre keltek felizzó fészkükben a tárgyak. Suttogva meséltek a jóvátehetetlenül elveszett időről.
Aztán egyszerre elhomályosultak, meg kellett törölnie a szemét, hogy újra tisztán lássa őket.
A homloka forró volt, tarkóján izzadtság gyöngyözött. Bénító fáradtság lett rajta úrrá.
Pihenek egy kicsit, gondolta, és lehuppant a fotel két kiálló rugója közé. Oda, ahol már kisgyerek korában is üldögélt.
Egyszerre csak ott állt az ajtóban a szürke arcú ember. Ne légy szomorú – mondta Zsoltnak oly természetes hangon, mint valami meghitt ismerősnek – most fogod csak megtudni, ki vagy.
Ő erre a szemtelenségre már felkapta a fejét.
Te is, mindjárt, te ördög! – fenyegetőzött gondolatban, de akkor egy szakadt szélű fényképet vett észre a másik szétnyíló, földszínű markában. Egy kisfiút ábrázolt, terített asztal mellett, arcán a boldog öröm ragyogása.
Zsolt az ajtó nyikorgására ébredt fel: a szürke ember állt a küszöbön.
- Fázom – mondta egyszerűen és leült a sarokban a földre.
Hallgatva nézték egymást.
Aztán az idegen felmutatta a kezében tartott lakáskulcsot: - Ezzel mi legyen?
- Tartsa meg – hallotta hősünk, mintegy kívülről, a saját hangját.
Hirtelen felugrott és kiviharzott a szobából.
Vissza se nézett. Oly könnyűnek érezte magát, hogy jól esett elfutni onnét!
Amerre futott, fények ugráltak az úttest sáros gödrein.