Az utazó és a kék szemű rém

Évszám
2011
Beküldő
anika13

A város távol eső részén, ahol már csak pár düledező viskó állt, hol a hegyek összeértek, és az utak meredekké váltak, egy férfi tűnt föl, ki már kissé fáradtan kapaszkodott fel az egyre csak emelkedő talajon. Amikor felért, az alak megállt, és a távolba révedt, előtte ugyanis egy várrom alakja kezdett kirajzolódni. Miután odaért, szemügyre vette a hatalmas, ám lélegzetelállító építményt. A rom belsejéből tökéletesen látszódott az égbolt, ezért lentről úgy tűnt, mintha a falak az égig érnének. A zord folyosókat a lemenő nap sugarai aranyszínbe öltöztették, melyek visszatükröződtek a tegnapi eső után ottmaradt tócsákban. A fényáradat a férfit valósággal megvakította, így hát, lassan, kezét előrenyújtva haladt előre. Ám hirtelen, furcsa zajra lett figyelmes, a padló, melyen állt, megtört alatta, a következő pillanatban pedig már köddé is vált.

Mikor észrevette, hogy mi is történt már zuhant, az építmény alatt ugyanis nem járatok voltak, hanem egy mély, kicsit talán agyagcsúszdára emlékeztető hely, mely a föld alá vezetett. Földet érés után, a férfi mozdulatlanul feküdt. Beletelt egy kis időbe, míg magához tért. Mikor felébredt, lágy pázsiton találta magát, szegélyén egy forrásnak, amely a mélybe szökellt, és ott, mintha szerteporlott volna. Valamivel messzebb sötétkéken színelő, tarka eredetű sziklák magaslottak. A napfény csillogóbb és fényesebb volt a szokottnál. Az égbolt pedig a kék több árnyalatát is felfestette. Minden tiszta volt és makulátlan. Az egészet, mintha csak egy könyv borítójáról „lopták" volna. Mindenfele virágok hevertek, melyek összefüggően alkották az utat. Keira végre összeszedte magát és felállt. Ugyan még mindig kicsit kába volt, de egészen jól viselte a talajjal való találkozást. Elindult hát, a forrás irányába. A levegőben mindenféle színű, pompás és gyengéd illat áradt szét. A forrás mellett, a környék vadjai is megjelentek. Sokáig figyelte az állatokat, akik egyáltalán nem zavartatták magukat. Miután vizet vett magához, elkezdte a környék felderítését. De bármennyire is haladt előre, a táj nem változott. Már órákon keresztül nem történt semmi, amikor mozgásra lett figyelmes. Nem messze tőle emberek sétáltak, a réten pedig gyerekek szaladgáltak. A fűben lapulva szemlélte őket, semmi estre sem szerette volna, ha felfedezik ottlétét, legalábbis idő előtt nem, mert lelkileg, még nem állt rá készen.

Kutató volt és művész lélek, így aztán, amúgy sem szerette az emberek túlzott közelségét, a számára már oly megszokott metropoliszban is igyekezett családja körére leszűkíteni a társasági lét fogalmát, több-kevesebb sikerrel. Sajnos, az évek folyamán, rá kellett jönnie, hogy az ember nem tudja magát minden feladat alól kivonni, ilyenek például az év végi munka vacsorák, melyek különösen rossz rémálmokat jelentettek, ilyenkor mindenki úgy tett, mintha minden tökéletes volna. Mosolygós kép került az összes arcra és a mesés hátba veregetések is valósággal osztódással szaporodtak, az egyik alkalommal Keira majdnem megfulladt, mert azt persze már senki nem nézte, ha valaki ivott közben, csak egyszerűen és gyorsan le akarták tudni a bájolgás ezen szakaszát. És, bár pár óráig óriási volt a nyüzsgés, mégis ezen órák voltak azon különleges alkalmak, amikor végre nyugalom volt. A sok hamis arc felvette szebbik álarcát, de legalább ekkor nem az ármányon törték a fejüket, egy pillanatra kiürültek, mentessé váltak mindenféle gondolattól és egy évben, csak egyetlen nap nem törődtek mással, csak azzal, hogy legalább csak egyszer, jól érezzék magukat és fegyverszünetet kössenek. Megható - mormolta nem kevés gúnnyal Keira, mikor már kezdett visszatérni gondolatai sűrűjéből. Kinyitotta szemét, amelyet a jobb összpontosítás érdekében behunyt és ekkor egy hatalmas kék szempárral találta szembe magát. Halálra rémült, sikított, majd pár másodperc múlva felült és négykézláb sebesen hátrálni kezdett. A jelenet láttán a szempár csak pislogott és ahogy Keira egyre hátrált, a hatalmas, egyre kisebb lett, lassan pedig a fej kirajzolódott és a test is előkerült. Mikor főhősünk egy lélegzetvételnyire megállt, rá kellett jönnie, hogy a szem, nem a távolságtól ment össze, ugyanis a kicsi szemekhez kicsi test tartozott. A piciny emberkéhez, hamarosan nagyok is csatlakoztak, hasonlóan nagy érdeklődéssel és döbbenettel figyelték a tőlük pár méterre ülő rémült férfit, aki külsőre pontosan olyan volt, mint ők, és a ruházata is csak a sok giccsben tért el.

A hátuk mögött, a folyó túloldalán, házak alakja kezdett kirajzolódni. A házak fából készültek, alakjuk pedig összemosódott az erdővel, amely körülölelte őket. Keira teljesen más világhoz volt hozzászokva, így aztán nem meglepő, hogy még jó darabig tisztes távolságban ült, az őt oly csodáló idegenektől. Ők, meg sem próbáltak közelebb menni, látták rajta a félelmet, ezért inkább úgy döntöttek, várnak. Ketten, ott, ahol voltak, leültek, a többiek vissza mentek a faluba. A percek teltek, majd az órák, Keira pedig nem volt hajlandó megmozdulni, szíve szerint már rég kereket oldott volna, annak ellenére, hogy az idegenek, egy méterrel sem mentek hozzá közelebb az eltelt idő alatt, csak ültek, nyugodtan és türelmesen. Közben a Kékszemű befészkelte magát az egyikük ölébe, az egyik kezében egy virágot szorongatott, a másikkal kapaszkodott, a gyönyörű szemeit pedig valósággal rászegezte a számára ismeretlen férfire, aki még mindig nem unta meg a szobor létet és éppen saját magával vitázott. Persze ezt a körülötte lévők nem vették észre. A vita tárgya pedig nem volt más, mint a mit kéne tenni? költői kérdésre megtalálni a leghelyesebb választ. Hiába tűnt úgy, hogy nem akarják bántani, egy hang, folyton folyvást csak azt ismételgette, mennyivel jobb lenne eltűnni. Kutató énje azonban maradni akart és felfedezni, tetszett neki a táj, a környezet és mivel az emberek is kedvesnek tűntek, úgy gondolta, talán, ki lehetne velük jönni, legalábbis egy rövid ideig. Az emberi kapcsolatokkal szemben meg voltak a maga fenntartásai, de úgy döntött, már eleget csalódott a sajátjaiban, így hatalmas negatív megrázkódtatás már nem érheti. Tehát, végül a kutatás győzött. Összeszorította fogait, és úgy döntött megszólal, de erre nem került sor, mert valaki, pontosabban valami megakadályozta ebben. Amint kiejtette volna az első szót, a hasa korogni kezdett, annak ismeretében, hogy már reggel óta nem evett, ez a tény nem volt meglepő. Az idegenek pár percig mereven néztek rá, majd elmosolyodtak. A Kékszemű kacagni kezdett, ezután odarohant a férfihoz, mikor odaért hirtelen megtorpant és érdeklődve figyelte az ismeretlen következő reakcióját. Nem kevés hatásszünet után, Keira végül lassan, de biztosan felemelkedett a földről. A kislány tapsolni kezdett, majd a ruhájánál fogva, óvatosan, de határozottan terelgetni kezdte őt, a falu felé. A felnőttek is felálltak, és kis szünetet hagyva követték őket. A faluba érkezéskor már egészen besötétedett, tábortűz gyúlt, melyet szépen díszített asztalok vettek körül. A falusiak érdeklődve figyelték az idegent, majd hellyel és étellel kínálták. Keira azonban megdermedve állt, esze ágában sem volt leülni, az ételt is, valósággal, csak lecsente az asztalról. Számára az, hogy felállt és ide jött, éppen elegendő tett volt mára. Így aztán továbbra sem volt hajlandó érintkezni bárkivel is. Végül a falusiak asztalhoz ültek, és étkezni kezdtek. Az egyik pad végén, azért hagytak helyet az ismeretlennek. A férfi a falusiak étkezését kívülről figyelte, ráadásul több méterrel távolabbról. A Kékszemű tágra nyílt szemekkel fürkészte, aztán anyjával együtt közelebb mentek hozzá, próbálták a tudtára adni, hogy nem kell félnie és kövesse őket, de a ráhatás nem igazán használt, ezért a kislány bátran és határozottan ismét megfogta a férfi ruháját, de azért, még egyszer félve hátrasandított, a reakciót fürkészve. Keira gyanakvóan figyelte a kis kezet, mely rántott rajta egyet és egyenesen egy házikóhoz vezette, amikor odaértek elengedte, és kinyitotta az ajtót, majd távolabb ment. Percekig nem történt semmi, ezért édesanyja intett neki, hogy inkább menjenek haza, ha egyedül hagyják, hátra bátrabb lesz egy kicsit. Órák múlva, mikor már teljesen kiürültek az utcácskák, Keira óvatosan, mindenre felkészülten, zseblámpával a kezében, támadó állásban, haladt lassan előre. A házban csend fogadta, minden tisztán volt a helyén, az ágy gondosan megágyazva hívogatta őt, miután úgy ítélte meg, nincs veszély, becsapta maga mögött az ajtót, bezárta, sőt még egy széket is tolt elé. Leült a földre és fejét a falnak támasztotta. Tanácstalan volt, és rémült, valamint továbbra sem tartotta jó ötletnek, hogy amikor volt alkalma rá, nem kezdett el rohanni, mindegy merre, csak valamerre. Jó pár órába telt, míg egy kicsit megnyugodott, ekkor elővett egy füzetet és jegyzetelni kezdett.

„Az egész, egy szokásos kalandnak indult, pedig, amikor reggel lekéstem a túravezetést a romhoz, már akkor gondoltam, hogy jobb lett volna, ha ma inkább fel sem kelek. A születésnapi meglepetéseket sem szeretem, de ez minden negatív képzeletemen túltesz. Most komolyan, hát hiányzott ez nekem? Reszketve ülök egy házban, vadidegenekkel körbevéve, ráadásul halálra rémültem egy kék szemű kislánytól. Az éjszakám is „jónak" ígérkezik, mindenesetre remélem, holnap már okosabb leszek, és hamar kitalálok valami megoldást a problémáimra.

A második nap, gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint az első, sőt, lehet, hogy még fokozni is sikerült. Reggel, amikor felébredtem, pontosabban felriadtam, még mindig a fal mellett ülve gubbasztottam, de a szék, melyet az ajtó elé toltam, el volt dőlve. Azonnal felugrottam, a fáradtság érzése egy pillanat alatt foszlott szerte. A falhoz tapadva, mint valamilyen kommandós, közelítettem meg az objektumot, az ajtó szerencsére továbbra is zárva volt, ez a tudat, némi megnyugvást hozott. Felállítottam a széket és visszatoltam, az általam kialakított helyére. Innen egyenesen az ablakhoz mentem, de csak fél szemmel mertem kikukucskálni. Kintről hang szűrődött be, pár gyermek lepedővel a kezében szaladt el az ablak előtt, valószínűleg a teregetésben segítettek. Figyeltem a sürgő-forgó embereket, de szigorúan csak fedezékből, viszonylag egyenlő időközönként, valaki mindig zörgetett az ajtón, egyikre sem figyeltem különösebbképp. Élelmet, még tegnapról sikerült elraktároznom, nem túl sokat, de jelen helyzetben nem is igazán kívántam az ételt. Az emberek viselkedésének tanulmányozása kötötte le minden figyelmem, senki sem mászkált egyedül, ami már eleve nagyon gyanús volt, biztosan rejtegetnek valamit, ez volt az első gondolat, mely megfordult a fejemben. Némelyek házról-házra mászkáltak, a falusiak egy másik csoportja pedig, az ösvényen, melyen át én is érkeztem, azon keresztül hagyták el a falut és csak pár óra múlva tértek vissza, hatalmas kosarakkal a kezükben. Tökéletes volt az összhang, ilyen remekül szervezett bűnbandát már régen láttam. A gyermekek a falu közepén álló, leginkább magtárra emlékeztető épületben tűntek el, a reggeli lepedőfutás után és legközelebb csak este kerültek elő, hihetetlen, hogy még az embertelen gyerek kényszermunka eszközétől, sem riadnak vissza az itteniek. Amikor először megláttam ezeket az emberi lényeket, már akkor rossz érzés fogott el és most már tisztán látok, itt mindenkinek meg van a helye és a kötelessége, és aki ettől el mer térni, az valószínűleg másnap már a föld alatt ébred. Én pedig itt fogom végezni, a falu végén álló elhagyatott szellemházban, bezárva, vagy az is lehet, hogy éppen most vitatják meg az irányítók, mihez is kezdjenek velem? Egy bizonyos, ha élni akarok, éjszaka mindenképpen meg kell lépnem. Ez az elhatározás éltet most is. Sötét van, így lassan mennem kell. Még az indulásom előtt, azért zsúfoltam bele pár mondatba az elmúlt két napban történteket, hogy ha netán történne velem valami, tanuljon belőle, az, aki megtalálja.

A harmadik nap reggelén, résnyire nyitott ajtónál kémleltem a külvilágot. Az egyik lábamat óvatosan a küszöbhöz érintettem. Ám, hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem volt a legjobb ötlet, ugyanis ezzel a döntéssel, hatalmas lármát csaptam. Az ajtó előtt tálcák, tálak, kancsók sorakoztak, mind-mind tele étellel és itallal. Valószínűleg ezért dörömböltek folyton az ajtómon, előző nap. Ha már a későbbi tulajdonosnak írom ezt a naplót, bizonyára kíváncsi lesz arra, mért nem hagytam el a falut, még tegnap, úgy, ahogyan eredetileg terveztem. A válasz egyszerű, éjszaka sokkal nagyobb itt a forgalom, mint kora reggel, így hát, át kellett ütemeznem a szökésemet. De persze, most is pechem volt, amint mind két lábammal kint voltam, rögtön észrevettek. Azonnal rohantam volna vissza, de már késő, a hátam mögött az ajtó becsukódott. Egy nő állt előttem, aki valamiért toszogatni kezdett, persze meg voltak a magam ötletei, hogy vajon mi célból és végül nem bírtam tovább, és rá zúdítottam az előző napi következtetéseimet és tapasztalataimat. Szegény nő pár pillanatra teljesen megmerevedett, majd elképesztő kacagásban tört ki, és nevetése közepette magyarázni kezdett. Így, a nap végén, utólag, már én is azt mondom, hogy elképesztően nagy szamár vagyok. Hiszen a gyermekek mégis hova tűntek volna, ha nem iskolába. A felnőttek gyümölcsöt szedni, valamint a malomhoz mentek, nem másért, mint élelemért, ezek pedig, a falun kívül helyezkedtek el. Az asszonyok egy része az időseket gondozta, mindegyikhez házhoz kellett menni, és etetni őket, valamint házimunkát végezni. Azt, hogy teljesen feloldódtam volna, azért még nem mondanám, de néha, a dolgok pontosan azok, mint aminek látszanak, és nem kell nekik mögöttes értelmet keresni. Egy biztos, ma már az ágyban alszok, így is már eléggé fáj a hátam, a sok faltámasztástól. A három nap ismeretében, talán a Kékszemű az, akivel a legjobban megtaláltam a közös hangot, amint meglátta, hogy már lehet velem kommunikálni, gyerektársaihoz rángatott, mert történeteket akartak hallgatni. És én, erre nem igazán tudtam mit mondani, így leültem és mesélni kezdtem..."

 Retesz híján, a nap, első sugaraival már rögtön bevilágította az egész szobát. Keira, a szemére vetülő napfény miatt kénytelen volt összeszorítani szemeit, de ez sem segített, a napfelkeltével az alvás véget ért. Még pár percig az ágyban feküdt, majd kissé kábult állapotban kikászálódott. Beletelt egy kis időbe, míg elbotorkált az asztalig, ahol visszanézett rá a tegnap este ott felejtett napló, becsúsztatta a táskájába, majd felmarkolta szanaszét heverő ruháit és elindult a fürdőszoba irányába. Miután elkészült, kilépett a ház ajtaján, és a korai időpont ellenére, nyüzsgés fogadta. A gyerekek hamar körbekerítették, újabb „mesét" szerettek volna hallani, Keira elmosolyodott, és elindult a falu melletti tisztás felé. A gyerekek, mint valami méhraj követték. A Kékszemű is látta ezt az ablakból, azonnal cipőt ragadott és rohanni kezdett a többiek után, csak akkor vett vissza tempóból, mikor elérte a férfit és valósággal rácsimpaszkodott. Ő ránézett és felemelte, a kislány pedig vigyorgott rá, majd átkarolta a nyakát. Amint elérték a rétet, letelepedtek, Keira ült középen, a gyermekek pedig körülötte helyezkedtek el. A történeteket, a gyerekek tátott szájjal hallgatták, különösen az tetszett nekik, amikor az érkezését mesélte el, mindannyian kacagásban törtek ki és a Kékszeműt egyszerűen csak, rémnek nevezték el. A rém, beleélte magát a név szerepébe és fogvicsorgatva szalad körbe, ezzel fokozva a jókedvet és a vidámságot, de aztán, hirtelen eltűnt a föld színéről, arcára döbbenet ült, ám, amikor hátranézett, édesanyja szigorú, mégis szeretetteljes arcát látta meg, ebédidő volt és hazafele kellett vennie az irányt. Anyja vállán áttekintve, még búcsúzóul integetett a többieknek. A társak visszaintegettek, de tudták, nekik is indulniuk kell, így hát, felálltak, kis időre félbeszakítva ezzel a mókát, és együtt indultak vissza a faluba. Ebéd után a gyermekek szüleiknek segítettek, leginkább a házimunka elkészítésében. Keira maga is, rendbe rakta lakhelyét, majd egy ház tönkre ment tetőszerkezetének rendbetételénél segédkezett, illetve szeretett volna segédkezni. A tető rendbehozatala nehéz, mégis precíz munkát igényelt, ráadásul minél hamarabb helyre kellett hozni, az eső miatt, hiszen ha fedél nélkül jön a zivatar, akkor minden bútor és tárgy elázik és valószínűleg tönkre is megy. A házban élők idősek voltak, így ők csak kívülről figyelték a munkát, a ház asszonya, persze, fiatalokat megszégyenítve nyüzsgött, és látta el a dolgozókat élelemmel. A segítő szándék, főhősünkben is benne volt, de az egész szituáció, az "elefánt a porcelán boltban" című jelentre emlékeztetett. A falapok dőltek, a szegecsek repültek, ráadásul egy kalapáccsal is sikerült ráütnie a kezére, így aztán kezét fájlalva kénytelen volt leülni, nem mintha a történtek ismeretében ezt bárki is bánta volna. Természetesen, azért őt sem hagyták bajban, gyorsan kapott borogatást és kötést a kezére, Keirának pedig minden második a szava valamilyen bocsánatkérés volt. Persze, senki nem volt dühös vagy mérges, egyszerűen csak, elmosolyodtak, a szerencsétlenkedő féri láttán és sokkal inkább aggódtak nehogy baja essen, mintsem, hogy az okozott kárral foglalkozzanak. Hazakísérték és bíztatták a pihenésre, Keira először nem akart szót fogadni, de végül belátta, hogy itt, amúgy is csak útban lenne, ráadásul tényleg nem ártana pihennie egy kicsit. Hazaérve lefeküdt az ágyra és olvasni kezdte a naplójának tartalmát, melynek kezdeti furcsaságain jókat nevetett. Szinte kész történet állt előtte, mely teljes mértékben igaz volt, sok újdonsággal ismerkedett meg, és sok új baráttal lett gazdagabb, az idő múlásával, pedig a megközelítés és az íráskép is változott. Gondolataiba merülve tanulmányozta írását, talán még saját magát is, de végül fáradtsága legyőzte, és elszundított.

Mikor besötétedett tábortűz gyúlt, mely bevilágította a házak falait. Mivel, Keira a délután nagy részét átaludta, így vacsora előtt még sétálni indult. Elment tehát a forráshoz, a partjára telepedett, és nézte a holdat, a csillagokat, melyek tisztán és fényesen ragyogtak. A sziklák, most mélyszürkének hatottak. A víz édesen fodrozódott, a holdfény pedig ezüst színt adott neki. A rét is eggyel sötétebb árnyalatot vett fel, a fák között pedig a sötétség, úgy ült le, mint a köd. Mikor felállt, észrevette, hogy a holdfény valahol megtörik és érdekesen csillog. Elindult hát, a fény irányába, mely egyenesen a forrás mögötti sziklafalhoz vezetett. Egészen közel ment, hogy megvizsgálhassa a jelenséget. A fal oldalán egy rés tátongott. Keira odament és bemászott a szikla belsejébe. Bent, korom sötét volt, így tapogatózva haladt előre. Amikor meglátta a halvány fényt, azonnal rohanni kezdett, majd hirtelen megtorpant. Miután kiért a barlangból, egy meredek falon találta magát. Pár perc tétovázás után, elkezdett lassan leereszkedni. A földet érés után kezdte csak igazán szemügyre venni a tájat. A táj kihalt volt és kopár. A fák ágain alig csüngött néhány levél. A fű csomókban lógott ki a talajból, összefüggő réteget nem alkotott. Virág egy szál sem volt, ahogy folyó sem. Az eget felhők borították, nappal volt, a nap mégsem látszott. A sűrű sötét felhő mögül a fény egy aprócska morzsája tudott csak előtűnni. Az út göröngyös volt, és sziklákkal övezett, ám itt még a sziklák is máshogyan festettek, hidegen és sötéten. Keira úgy döntött nem megy még haza, ha már itt van, körülnéz, de nem kívánt túl messzire menni. A meredek sziklafalat folyamatosan fürkészte tekintetével, nehogy véletlenül szem elől veszítse a visszavezető út forrását. Nem sokkal később, állatok rohantak el mellette, melyek egyáltalán nem tűntek békésnek, sokkal inkább agresszívnek. Soványak is voltak és szemlátomást menekültek. Keira igyekezett megbújni egy bokor csonk mögött, elkerülve a velük való találkozást. Az állatokat valóban üldözték, csoportba verődött emberek vadásztak rájuk. Messziről koszosnak, büdösnek és civilizálatlannak tűntek, pár perccel később, pedig Keirának rá kellett jönnie, hogy ez közelről sincsen másképp. Az egyikük ugyanis észrevette őt, és azonnal szólt a többieknek. Hősünknek lélegzetvételnyi ideje sem volt, már megkötözve cipelték a táboruk felé. Miután beértek a „faluba" Keirának rá kellett döbbennie, hogy a táj és a környezet, tökéletes ellentéte volt, az általa korábban látott világnak. És kétségtelenül a két világ között, valahol félúton helyezkedhetett el a sajátja. Itt, az emberek idegesnek tűntek és folyton veszekedtek. A gyerekek játszás helyett verekedtek és rohangáltak. Semmi nyoma nem volt békének, boldogságnak vagy éppen szeretetnek. Keira az egyik ház oldalának támasztva feküdt, elég kényelmetlen testhelyzetben, miközben a lábán lévő csomót próbálta kilazítani, elsősorban menekülési célzattal. A nyelvet, melyet a körülötte lévők beszéltek, nem értette, kesze-kusza volt és sokkal inkább tűnt halandzsának, mint beszédnek. Viszont bármennyire is nem értette a nyelvet, azt azért érezte, hogy valami nagyon nincsen rendben. Egyfolytában rá mutogattak és mindegyik érdekesen nézett. Tűzrakás után elkezdtek táncot járni, mindezt azt követően, hogy egy botot csúsztattak a kezén és a lábán lévő kötelek közé, ekkor minden világossá vált: Meg fogják enni! Keirának nem tetszett az ötlet éppen ezért őrült gyorsasággal kezdte magáról szó szerint leráncigálni a kötelet. Végül, a lábán lévőt, a bot és egy közelben lévő kődarab segítségével sikerült elvágnia. Nem is kellett neki több, azonnal futásnak eredt. A körülötte lévők először nem tudták, hogy mi történik, de sajnos hamar észbe kaptak, és már rohantak is utána. Már kilométerek óta üldözték a megkötözött Keirát, aki fejvesztve rohant az életéért. Őt pedig egy kész törzs követte. És bármennyire is próbálta gondolatait egy kicsit más irányba terelni, tenni ezt a kezeden lévő csomó lazításával elfoglalva, valamint a hátad mögött szaladó ember csoporttal egyáltalán nem könnyű feladat. Így nem is csoda, ha hősünk minden második gondolata a: Kiváló kaja készül Keirából című mondat volt. Tisztára, mint egy szakácskönyv cím. Mindenesetre az egyre csak fáradó férfi, szemben az éhségtől fűtött „csordával", nem kell nagy jóstudomány ahhoz, hogy megmondjuk, szereplőnk következő emléke nem volt más, minthogy nyársra tűzve feküdt az épp meggyulladó tűz fölött. A „kötözött sonkának érzem magam" kifejezés, most tökéletesen ráillett. Még utoljára körül kívánt nézni, és közben próbált optimistán hozzáállni a dolgokhoz. De miközben minden gondolatod az evés körül forog elég nehéz bármi másra koncentrálnod. És valóban örök igazság, hogy a vadászat élménye nagyban függ attól, hogy a puska melyik végén helyezkedsz el. Keira számára pedig ez már az evésre is vonatkozott. Főhősünk halálfélelme egyre csak fokozódott, már elhadarta az összes imát, amit valaha is hallott, és miután már a fűszereket is rányomták, hogy legalább valami íze is legyen, már kezdte úgy érezni mindennek vége. És pár veszekedés után, végül tisztázta magával a dolgokat, átgondolta eddigi életét, mi volt jó és mi rossz, min kéne változtatni és mit meghagyni és miután mindezen túl volt, nyugodt és tiszta lelkiismerettel mondott köszönetet és búcsúzott el az általa ismert világ(ok)tól... amikor hirtelen felébredt húga hangjára, s a szülői házban találta magát, immár a reggeli napsütés fényében. Felemelte fejét, melyre, mint a bélyeg nyomta rá a lenyomatot a könyv, melyet előző éjszaka olvasott és melyen feküdve elnyomta az álom.