Évszám
2010
Beküldő
bébé
Sötét hajnal volt, de már megállt az első busz…
Sanyi a másik oldalára fordult, magára húzta a paplant, próbált aludni még egy kicsit. Nem sietett sehova…
- Milyen hideg van ma reggel! - gondolta magában, lehelete az arcára fagyott, kinyitotta a szemét, most vette észre, esett egy kis hó az éjjel, belepte a takaróját is. Felült, lerázta a havat magáról, furcsának találta, hogy érzi a hideget ismét, pedig már évek óta észre sem vette…
Ma reggel nosztalgikus hangulatba került, ismét érezte a hideget, az jó jel! Talán ma történik valami jó, valami más, mint eddig…Körülnézett, még égtek a lámpák, még világítottak a kirakatok, az emberek lassan ébredeztek, megindult a nagyvárosi forgatag. Sok mindent látott innen a földről, az utca kövéről, hiszen évek óta itt dekkolt, ebben a buszmegállóban, a hipermarket egyik ablakánál, éppen a telefonfülke védelmében. Igen, lomtalanításnál találta a takarókat, a rongyokat, amibe burkolta testét, lomtalanításnál találta a ruhákat is, amiket viselt. Ha túlságosan elkoszolódott, kidobta, és felvette a másikat, amit éppen akkor talált. Az emberek rengeteg használható holmit kidobálnak, sőt még jó élelmiszereket is. Sokszor talált a boltok előtt kirakott lejárt szavatosságú konzerveket, néhanap egész sok pénzt sikerült összetarhálnia, amiből meg tudta venni a mindennapi italát, cigijét. A toalett kérdése is megoldott volt, hiszen a közelben lévő gyorsétterembe a blokkon lévő kóddal juthattak be ingyen a vendégek, ha éppen elég tisztának látszott, akkor nem dobták ki a biztonsági őrök, és ha valaki kinyitotta az ajtót, bement ő is… néhanap még ételt is tudott venni…Milyen jó élete lett végül itt az utcán! Emlékezett az első napra, amikor azt hitte, itt a vég, nincs tovább… hát, beilleszkedett az utca porába, egy lett kővel, a koszos paplannal, a telefonfülkével, eggyé vált a földdel, a szeméttel… Sokszor világosan látta, hogy ez eleve így volt neki elrendelve, hiszen meg sem tudta volna akadályozni, ha akarta volna, akkor sem…Ma már nevetett ezen, rengeteg színdarabot nézhetett végig innen, lentről, ahonnan minden egészen más szemszögből látható…Látott sok embert, akik lenézték, egy fúj, felkiáltással messzire elkerülték, látott sok részeget, látott kábítószeres fiatalokat, voltak, akik belekötöttek, voltak, akik el akarták zavarni, de ő megvédte ezt a sarkot! Meg ám! Ez az ő vadászterülete! Itt, az utcán még jobban uralkodnak a farkastörvények! Volt, de sokszor volt, hogy kioktatták, menj dolgozni öreg, ne kéregess! Ez persze nem olyan egyszerű, kinek kell egy „ilyen”? Volt, hogy rendőrök akarták eltávolítani, mint egy szégyenfoltot a főváros gyönyörű arcképéről, ki akarták nyomni, mint egy pattanást, elfedni a valóságot, de ő nem hagyta! Nem! Ő kitartott! Akkor is itt maradt! Jó, jó! Nem egyedül, voltak barátai, akikkel együtt lógott mindig, kiálltak egymásért, micsoda igaz barátok ők, a legjobb igaz barátok! Hirtelen elérzékenyült, néhány könnycsepp gördült le arcán, mely rögtön ki is hűlt, mire leért, már hideg volt…
- Ó! Tényleg érzem a hideget, és a meleget is! - Örvendezett.
- Ma tényleg történni fog valami! Ma jó napom lesz!
Volt, hogy a segélyszervezet be akarta vinni, de ő nem ment. Neki többé senki se parancsoljon! Ne mondják meg, mit tegyen! Bár néha bement fürödni a szállóra, de mindig megbánta. A kosz csak egy ideig rakódik, aztán már kopik, az ember hat hét után átáll öntisztulásra. Legalábbis ő nem érezte büdösnek önmagát, bár volt, hogy fintorogva mentek el mellette…Szagokat sem érzett, na, jó ételillatot, azt igen. Eszébe jutott egy vasárnapi ebéd, gőzölgő forró húsleves, csigatésztával, a főtt hús tormával, mustárral, rántott hús, burgonyapüré, sütemény. Ebben sem az étel a csodálatos, hisz néhanap itt is jut neki meleg étel, egy vasárnapi ebédben, ahol ott az egész család, az együttlét, a melegség, a szeretet a csoda, maga a földi csoda… akinek ott van, talán nem is tudja értékelni… Hm… meghallotta korgó gyomrát, összefutott a nyál a szájában… ismét néhány könnycsepp… bizonyította, vannak érzései, érzelmei, ő is egy ember.
Itt a földön sok ideje volt meditálni, elmélkedni az élet nagy kérdésein. Megismerte az embereket, kiismerte őket… Volt egy büfés, aki rendszeresen megsajnálta, és adott neki meleg ételt. Isten fizesse meg! Gondolta, mondta is neki, mély hálát érzett az együttérzéséért… Akadt mindig, aki adott egy meleg teát…
Átnézett a másik rongykupacra, ahol Rozi feküdt, a barátnője. Reszketeg, vékony alkatú, kéklő vörös fejű, bozontos hajú…
- Istenem! Mennyi jó nőm volt egykor! Versengtek a kegyeimért, ezt ma már senki sem hinné el… - Gondolta magában…
- ... itt van Rozi, hát igen, mások azt mondanák, alkoholista... - de ő nem mond ilyet, inkább azt mondja, alkoholba fojtja bánatát, Rozi nem tudja elfogadni a sorsát, még remél, de minek, aki idejutott, hm…
- Hát igen, aki idáig csúszott, ahonnan talán már lejjebb nem is lehet, nem juthat vissza az életbe, az emberek által normálisnak tartott életbe…
Valójában minden hajléktalannak hasonló a sorsa, legalábbis a vége mindennek ugyanaz lett, itt kötöttek ki a kövön… Egykor a család védőszárnyai alatt, meleg otthonban, édesanya szeretetteljes karjaiban, igen, aztán egy eseménysorozat, mely olyan gyorsan követte egymást, elveszíteni mindent, és mindenkit, társakat, családot, vagyont, nem is sejti senki mennyire könnyű…Azon tűnődött, miért pont itt él? Miért ezen a sarkon, miért a városban tömörül a sok hajléktalan? Vidéken nincsenek? … De vannak, csak itt jobban lehet kéregetni, sok ember megy az utcán, ha túl hideg van, be lehet húzódni az aluljárókba, ingyen utazhatnak, úgysem tudják megbüntetni őket, nincs már személyi igazolványuk sem, régen eladták egy jó vacsoráért, néhány forintért… Törvényen kívüliek lettek, soha, sehol, senkinek nem hiányoztak, inkább meg szerettek volna szabadulni tőlük, hogy ne is lássák őket.
Feltápászkodott a földről, már világosodott, bár itt amúgy sincs túl sötét, nagy a fényszennyezettség. Meglátta szétszáradt, lila kezeit, mellyel leporolta egy kicsit magát. Ideje volt ennivaló után nézni.Rozit hagyta pihenni, úgysem jut más öröm neki az életben, ő pedig elindult. Most egy szokatlan helyen bolyongott, ahol eddig még nem járt soha, reszkettek a lábai, leült a fal tövébe. Nézte, hogyan rohannak az emberek, mindenkinek fontos a dolga, elképzelte, kinek milyen lehet az élete, a családja, hol élhet. Ennyi év kemény gondolkodás, elmélkedés után egészen jól vette az adást, jók lettek a megérzései. Különösen ma, egészen furcsának tartotta a helyszínt is, mintha más lenne ma minden. Olyan csodálatosan szépen szikrázik a nap, szinte vakít. Ha nem le ennyire hideg, azt hinné, a nyári nap süt le rá. Átadta magát az érzésnek, bár teste szétfagyott, de arcát melengette a drága nap. Érezte a simogatást, melegséget érzett, finom illatot, olyat, amilyet még sohasem, fényeket látott becsukott szemhéja mögött, lágy dallamot hallott lelki füleivel.
- De szép az élet! - Gondolta.
- Csodálatos! - Nem számít már semmi, se múlt, se jövő, csak a most számít, és most jól érezte magát! Valamilyen ismeretlen boldogság tört fel belőle, belülről, mely felemelte, ringatta, szerette…
Mindent sokkal szebbnek látott, mindenkit szeretett, néhány pillanatra övé volt a legnagyobb földi boldogság, már- már elfelejtette, hol van, és ki is valójában. Nem tudta megmondani, mennyi időt töltött ebben a boldog állapotban, melyben úgy érezte a felhők fölött száll, minden csodálatos, minden érte van, és a boldogság valójában benne van legbelül, nem kívül kell keresni, szeretetet érzett, kimondhatatlant…Csodálatos élményének egy hangos kiabálás vetett véget:
- Hordd el magad innen, te büdös, koszos féreg! – ordította magából kikelve egy nagydarab mérges ember.
- Mit vétettem? – kérdezte ártatlanul, hiszen hirtelen azt sem tudta, hol van.
- Ne üldögélj az üzletem előtt, mert rontod a boltot! – mutatott a tulajdonos a kis butikjára.
- Én? – csodálkozott.
- Igen, te! Elriasztod a vevőket a szagoddal! A jelenléteddel! – vöröslött a feje a férfinek.
- Jól van, megyek már… - mondta Sanyi, feltápászkodott ismét, de lábai alig akartak mozogni, annyira összefagytak.Odébb hordta az irháját, körülnézett, most kinek a boltját rontja, de éppen ott nem volt egy üzlet sem, így újból leheveredett a jéghideg földre, ahonnan az imént söpörték le azt a kis havat, ami éjjel esett.Ismét szerette volna az előbbi élményt átélni, de mivel akarta, így nem ment…
Arra jött egy nő, aki magába mélyedt nagyon, futott, miközben a gondok ráncokat rajzoltak homlokára… Sanyi megérezte vívódásait, úgy gondolta, meg kell szólítani, vagyis ez nem volt ennyire világos, inkább csak egy megérzés, mely hirtelen tört fel belőle, önkéntelenül nyújtotta felé két kezét:
- Kérem… egy kis alamizsnát… - nézett a nőre könyörögve. A nő továbbrohant gondterhelten, majd megtorpant, visszahátrált…
- Tessék… - hajolt Sanyi felé együtt érzőn, kezébe csúsztatott egy kis aprót.
- Köszönöm… - rebegte Sanyi.
- Isten áldja meg érte… - suttogta.
- Szívesen… - lehelte a nő, majd továbbment.
Sanyi érezte, hogy elöntötte a boldogág, pár pillanatra ismét égig emelte valamilyen ismeretlen érzés…
Talán itt ennyi volt a dolga, fogta magát, vett 5 zsemlét a pénzből, és visszament Rozihoz, aki már éppen felült. Gyűrött, ráncos arcán meglátszott, hogy az élet mennyire megviselte, legszívesebben meghalt volna, de öngyilkos mégsem akart lenni…Megették közösen a zsemléket, majd szokásos körútjukra mentek, ahol mindig kaptak valamit.
Rozi délután ott állt remegő lábbal az ismerős büfés bódéja előtt. Hirtelen lejátszódott előtte minden, az egész eddig élete, a sok szenvedés, a kín, azon tűnődött, mennyit kell még kibírnia, meddig kell még kibírnia?Gondolatai közben a fájdalom könnyeket csalt a szemébe, csendesen gördültek arcán, a kabátján felszívódtak… Csak állt, tétován a semmibe meredő tekintetével, egy világ fájdalma sűrűsödött könnyeibe, belül lángolt benne a tehetetlenség, reménytelenség…
- Fáj nagyon? – szólította meg a büfés.
- … igen… - nyögte ki elcsukló hangon.
- Ne sírj! Majd minden jóra fordul egyszer! – mondta a büfés.
- … hát, persze… - sóhajtotta Rozi.
- Majd a földben…
- Dehogyis… még itt is… - próbálta vigasztalni, de igazából nem tudott mit mondani.
- Na, ne sírj! Gyere! Igyál egy kis meleg teát! Vagy inkább kávét kérsz? – kérdezte.
- Teát… köszönöm szépen… te olyan…
- ... jól van, ne mondj semmit, igyál! – biztatta a büfés.
- Rendes ember vagy! Vagy inkább angyal? – nézett zavaros tekintettel a férfire.
- Nem vagyok én angyal! Csak egy ember a sok közül! – nevette.
- Hanem vigyázzatok! Most mondta be a rádió… Ma éjjel lesz az év leghidegebb napja! Szerintem adjátok fel az elveiteket, menjetek be a szállóra! – tanácsolta.
- Jó, majd beszélek Sanyival…
Rozi megitta a teát, a nap további részére nem is emlékezett, este ismét Sanyival ült a buszmegállóban.
- Józsi mondta, hogy ma éjjel lesz a leghidegebb nap ebben az évben… - kezdte a beszélgetést.
- Igen? Nem tud már érdekelni… - nyögte Sanyi.
- Nem megyünk be a szállóra? – próbálkozott később.
- Nem, én nem megyek, ha meg kell halnom, meghalok! Felkészültem! Kész vagyok teremtőm elé állni… különben is… ettől mi lehet még rosszabb? – mondta, szinte csak magának.
- Igazad lehet… mi lehet ennél rosszabb? Talán a halál szép… vagy más…
- Rozi, te menjél, ha akarsz! Miattam ne aggódj, tudod, mindent kibírok! Te vigyázz magadra! Menj be ma éjjel, holnap találkozunk! – kezdett aggódni az asszonyért.
- Nem… én sem megyek… veled maradok! – döntött a nő.
- Jó, örülök neki! Tudod mit? Bújjunk össze, majd egymást melegítjük! – javasolta.
- Ha meg kell halnunk ma éjjel, meghalunk… - suttogta Rozi.
- Odafönn találkozunk! – mosolygott Sanyi.
- Rendben! Megágyazok! – lelkesült fel Rozi.
Egymásra tette a rongyokat, hogy vastagabb legyen, ami alattuk van, fölül a két takaró, meg a másik testének melegsége biztosan elég lesz…
Mosolyogva, szívükben szeretettel melegítették egymást, egy puszival kívántak jó éjszakát, és vártak, vártak valamire, valami másra, bizsergett bennük valami ismeretlen, megmagyarázhatatlan, talán a boldogság…
Összebújtak, megfogták egymás kezét, mindketten sejtették, hogy a mai éjjel más lesz, mint a többi…
Másnap a segélyszervezet dolgozói találtak rájuk még mindig kézen fogva feküdtek, úgy hűltek ki, de arcukon boldog mosoly hirdette, ők már megválttattak…
Sanyi a másik oldalára fordult, magára húzta a paplant, próbált aludni még egy kicsit. Nem sietett sehova…
- Milyen hideg van ma reggel! - gondolta magában, lehelete az arcára fagyott, kinyitotta a szemét, most vette észre, esett egy kis hó az éjjel, belepte a takaróját is. Felült, lerázta a havat magáról, furcsának találta, hogy érzi a hideget ismét, pedig már évek óta észre sem vette…
Ma reggel nosztalgikus hangulatba került, ismét érezte a hideget, az jó jel! Talán ma történik valami jó, valami más, mint eddig…Körülnézett, még égtek a lámpák, még világítottak a kirakatok, az emberek lassan ébredeztek, megindult a nagyvárosi forgatag. Sok mindent látott innen a földről, az utca kövéről, hiszen évek óta itt dekkolt, ebben a buszmegállóban, a hipermarket egyik ablakánál, éppen a telefonfülke védelmében. Igen, lomtalanításnál találta a takarókat, a rongyokat, amibe burkolta testét, lomtalanításnál találta a ruhákat is, amiket viselt. Ha túlságosan elkoszolódott, kidobta, és felvette a másikat, amit éppen akkor talált. Az emberek rengeteg használható holmit kidobálnak, sőt még jó élelmiszereket is. Sokszor talált a boltok előtt kirakott lejárt szavatosságú konzerveket, néhanap egész sok pénzt sikerült összetarhálnia, amiből meg tudta venni a mindennapi italát, cigijét. A toalett kérdése is megoldott volt, hiszen a közelben lévő gyorsétterembe a blokkon lévő kóddal juthattak be ingyen a vendégek, ha éppen elég tisztának látszott, akkor nem dobták ki a biztonsági őrök, és ha valaki kinyitotta az ajtót, bement ő is… néhanap még ételt is tudott venni…Milyen jó élete lett végül itt az utcán! Emlékezett az első napra, amikor azt hitte, itt a vég, nincs tovább… hát, beilleszkedett az utca porába, egy lett kővel, a koszos paplannal, a telefonfülkével, eggyé vált a földdel, a szeméttel… Sokszor világosan látta, hogy ez eleve így volt neki elrendelve, hiszen meg sem tudta volna akadályozni, ha akarta volna, akkor sem…Ma már nevetett ezen, rengeteg színdarabot nézhetett végig innen, lentről, ahonnan minden egészen más szemszögből látható…Látott sok embert, akik lenézték, egy fúj, felkiáltással messzire elkerülték, látott sok részeget, látott kábítószeres fiatalokat, voltak, akik belekötöttek, voltak, akik el akarták zavarni, de ő megvédte ezt a sarkot! Meg ám! Ez az ő vadászterülete! Itt, az utcán még jobban uralkodnak a farkastörvények! Volt, de sokszor volt, hogy kioktatták, menj dolgozni öreg, ne kéregess! Ez persze nem olyan egyszerű, kinek kell egy „ilyen”? Volt, hogy rendőrök akarták eltávolítani, mint egy szégyenfoltot a főváros gyönyörű arcképéről, ki akarták nyomni, mint egy pattanást, elfedni a valóságot, de ő nem hagyta! Nem! Ő kitartott! Akkor is itt maradt! Jó, jó! Nem egyedül, voltak barátai, akikkel együtt lógott mindig, kiálltak egymásért, micsoda igaz barátok ők, a legjobb igaz barátok! Hirtelen elérzékenyült, néhány könnycsepp gördült le arcán, mely rögtön ki is hűlt, mire leért, már hideg volt…
- Ó! Tényleg érzem a hideget, és a meleget is! - Örvendezett.
- Ma tényleg történni fog valami! Ma jó napom lesz!
Volt, hogy a segélyszervezet be akarta vinni, de ő nem ment. Neki többé senki se parancsoljon! Ne mondják meg, mit tegyen! Bár néha bement fürödni a szállóra, de mindig megbánta. A kosz csak egy ideig rakódik, aztán már kopik, az ember hat hét után átáll öntisztulásra. Legalábbis ő nem érezte büdösnek önmagát, bár volt, hogy fintorogva mentek el mellette…Szagokat sem érzett, na, jó ételillatot, azt igen. Eszébe jutott egy vasárnapi ebéd, gőzölgő forró húsleves, csigatésztával, a főtt hús tormával, mustárral, rántott hús, burgonyapüré, sütemény. Ebben sem az étel a csodálatos, hisz néhanap itt is jut neki meleg étel, egy vasárnapi ebédben, ahol ott az egész család, az együttlét, a melegség, a szeretet a csoda, maga a földi csoda… akinek ott van, talán nem is tudja értékelni… Hm… meghallotta korgó gyomrát, összefutott a nyál a szájában… ismét néhány könnycsepp… bizonyította, vannak érzései, érzelmei, ő is egy ember.
Itt a földön sok ideje volt meditálni, elmélkedni az élet nagy kérdésein. Megismerte az embereket, kiismerte őket… Volt egy büfés, aki rendszeresen megsajnálta, és adott neki meleg ételt. Isten fizesse meg! Gondolta, mondta is neki, mély hálát érzett az együttérzéséért… Akadt mindig, aki adott egy meleg teát…
Átnézett a másik rongykupacra, ahol Rozi feküdt, a barátnője. Reszketeg, vékony alkatú, kéklő vörös fejű, bozontos hajú…
- Istenem! Mennyi jó nőm volt egykor! Versengtek a kegyeimért, ezt ma már senki sem hinné el… - Gondolta magában…
- ... itt van Rozi, hát igen, mások azt mondanák, alkoholista... - de ő nem mond ilyet, inkább azt mondja, alkoholba fojtja bánatát, Rozi nem tudja elfogadni a sorsát, még remél, de minek, aki idejutott, hm…
- Hát igen, aki idáig csúszott, ahonnan talán már lejjebb nem is lehet, nem juthat vissza az életbe, az emberek által normálisnak tartott életbe…
Valójában minden hajléktalannak hasonló a sorsa, legalábbis a vége mindennek ugyanaz lett, itt kötöttek ki a kövön… Egykor a család védőszárnyai alatt, meleg otthonban, édesanya szeretetteljes karjaiban, igen, aztán egy eseménysorozat, mely olyan gyorsan követte egymást, elveszíteni mindent, és mindenkit, társakat, családot, vagyont, nem is sejti senki mennyire könnyű…Azon tűnődött, miért pont itt él? Miért ezen a sarkon, miért a városban tömörül a sok hajléktalan? Vidéken nincsenek? … De vannak, csak itt jobban lehet kéregetni, sok ember megy az utcán, ha túl hideg van, be lehet húzódni az aluljárókba, ingyen utazhatnak, úgysem tudják megbüntetni őket, nincs már személyi igazolványuk sem, régen eladták egy jó vacsoráért, néhány forintért… Törvényen kívüliek lettek, soha, sehol, senkinek nem hiányoztak, inkább meg szerettek volna szabadulni tőlük, hogy ne is lássák őket.
Feltápászkodott a földről, már világosodott, bár itt amúgy sincs túl sötét, nagy a fényszennyezettség. Meglátta szétszáradt, lila kezeit, mellyel leporolta egy kicsit magát. Ideje volt ennivaló után nézni.Rozit hagyta pihenni, úgysem jut más öröm neki az életben, ő pedig elindult. Most egy szokatlan helyen bolyongott, ahol eddig még nem járt soha, reszkettek a lábai, leült a fal tövébe. Nézte, hogyan rohannak az emberek, mindenkinek fontos a dolga, elképzelte, kinek milyen lehet az élete, a családja, hol élhet. Ennyi év kemény gondolkodás, elmélkedés után egészen jól vette az adást, jók lettek a megérzései. Különösen ma, egészen furcsának tartotta a helyszínt is, mintha más lenne ma minden. Olyan csodálatosan szépen szikrázik a nap, szinte vakít. Ha nem le ennyire hideg, azt hinné, a nyári nap süt le rá. Átadta magát az érzésnek, bár teste szétfagyott, de arcát melengette a drága nap. Érezte a simogatást, melegséget érzett, finom illatot, olyat, amilyet még sohasem, fényeket látott becsukott szemhéja mögött, lágy dallamot hallott lelki füleivel.
- De szép az élet! - Gondolta.
- Csodálatos! - Nem számít már semmi, se múlt, se jövő, csak a most számít, és most jól érezte magát! Valamilyen ismeretlen boldogság tört fel belőle, belülről, mely felemelte, ringatta, szerette…
Mindent sokkal szebbnek látott, mindenkit szeretett, néhány pillanatra övé volt a legnagyobb földi boldogság, már- már elfelejtette, hol van, és ki is valójában. Nem tudta megmondani, mennyi időt töltött ebben a boldog állapotban, melyben úgy érezte a felhők fölött száll, minden csodálatos, minden érte van, és a boldogság valójában benne van legbelül, nem kívül kell keresni, szeretetet érzett, kimondhatatlant…Csodálatos élményének egy hangos kiabálás vetett véget:
- Hordd el magad innen, te büdös, koszos féreg! – ordította magából kikelve egy nagydarab mérges ember.
- Mit vétettem? – kérdezte ártatlanul, hiszen hirtelen azt sem tudta, hol van.
- Ne üldögélj az üzletem előtt, mert rontod a boltot! – mutatott a tulajdonos a kis butikjára.
- Én? – csodálkozott.
- Igen, te! Elriasztod a vevőket a szagoddal! A jelenléteddel! – vöröslött a feje a férfinek.
- Jól van, megyek már… - mondta Sanyi, feltápászkodott ismét, de lábai alig akartak mozogni, annyira összefagytak.Odébb hordta az irháját, körülnézett, most kinek a boltját rontja, de éppen ott nem volt egy üzlet sem, így újból leheveredett a jéghideg földre, ahonnan az imént söpörték le azt a kis havat, ami éjjel esett.Ismét szerette volna az előbbi élményt átélni, de mivel akarta, így nem ment…
Arra jött egy nő, aki magába mélyedt nagyon, futott, miközben a gondok ráncokat rajzoltak homlokára… Sanyi megérezte vívódásait, úgy gondolta, meg kell szólítani, vagyis ez nem volt ennyire világos, inkább csak egy megérzés, mely hirtelen tört fel belőle, önkéntelenül nyújtotta felé két kezét:
- Kérem… egy kis alamizsnát… - nézett a nőre könyörögve. A nő továbbrohant gondterhelten, majd megtorpant, visszahátrált…
- Tessék… - hajolt Sanyi felé együtt érzőn, kezébe csúsztatott egy kis aprót.
- Köszönöm… - rebegte Sanyi.
- Isten áldja meg érte… - suttogta.
- Szívesen… - lehelte a nő, majd továbbment.
Sanyi érezte, hogy elöntötte a boldogág, pár pillanatra ismét égig emelte valamilyen ismeretlen érzés…
Talán itt ennyi volt a dolga, fogta magát, vett 5 zsemlét a pénzből, és visszament Rozihoz, aki már éppen felült. Gyűrött, ráncos arcán meglátszott, hogy az élet mennyire megviselte, legszívesebben meghalt volna, de öngyilkos mégsem akart lenni…Megették közösen a zsemléket, majd szokásos körútjukra mentek, ahol mindig kaptak valamit.
Rozi délután ott állt remegő lábbal az ismerős büfés bódéja előtt. Hirtelen lejátszódott előtte minden, az egész eddig élete, a sok szenvedés, a kín, azon tűnődött, mennyit kell még kibírnia, meddig kell még kibírnia?Gondolatai közben a fájdalom könnyeket csalt a szemébe, csendesen gördültek arcán, a kabátján felszívódtak… Csak állt, tétován a semmibe meredő tekintetével, egy világ fájdalma sűrűsödött könnyeibe, belül lángolt benne a tehetetlenség, reménytelenség…
- Fáj nagyon? – szólította meg a büfés.
- … igen… - nyögte ki elcsukló hangon.
- Ne sírj! Majd minden jóra fordul egyszer! – mondta a büfés.
- … hát, persze… - sóhajtotta Rozi.
- Majd a földben…
- Dehogyis… még itt is… - próbálta vigasztalni, de igazából nem tudott mit mondani.
- Na, ne sírj! Gyere! Igyál egy kis meleg teát! Vagy inkább kávét kérsz? – kérdezte.
- Teát… köszönöm szépen… te olyan…
- ... jól van, ne mondj semmit, igyál! – biztatta a büfés.
- Rendes ember vagy! Vagy inkább angyal? – nézett zavaros tekintettel a férfire.
- Nem vagyok én angyal! Csak egy ember a sok közül! – nevette.
- Hanem vigyázzatok! Most mondta be a rádió… Ma éjjel lesz az év leghidegebb napja! Szerintem adjátok fel az elveiteket, menjetek be a szállóra! – tanácsolta.
- Jó, majd beszélek Sanyival…
Rozi megitta a teát, a nap további részére nem is emlékezett, este ismét Sanyival ült a buszmegállóban.
- Józsi mondta, hogy ma éjjel lesz a leghidegebb nap ebben az évben… - kezdte a beszélgetést.
- Igen? Nem tud már érdekelni… - nyögte Sanyi.
- Nem megyünk be a szállóra? – próbálkozott később.
- Nem, én nem megyek, ha meg kell halnom, meghalok! Felkészültem! Kész vagyok teremtőm elé állni… különben is… ettől mi lehet még rosszabb? – mondta, szinte csak magának.
- Igazad lehet… mi lehet ennél rosszabb? Talán a halál szép… vagy más…
- Rozi, te menjél, ha akarsz! Miattam ne aggódj, tudod, mindent kibírok! Te vigyázz magadra! Menj be ma éjjel, holnap találkozunk! – kezdett aggódni az asszonyért.
- Nem… én sem megyek… veled maradok! – döntött a nő.
- Jó, örülök neki! Tudod mit? Bújjunk össze, majd egymást melegítjük! – javasolta.
- Ha meg kell halnunk ma éjjel, meghalunk… - suttogta Rozi.
- Odafönn találkozunk! – mosolygott Sanyi.
- Rendben! Megágyazok! – lelkesült fel Rozi.
Egymásra tette a rongyokat, hogy vastagabb legyen, ami alattuk van, fölül a két takaró, meg a másik testének melegsége biztosan elég lesz…
Mosolyogva, szívükben szeretettel melegítették egymást, egy puszival kívántak jó éjszakát, és vártak, vártak valamire, valami másra, bizsergett bennük valami ismeretlen, megmagyarázhatatlan, talán a boldogság…
Összebújtak, megfogták egymás kezét, mindketten sejtették, hogy a mai éjjel más lesz, mint a többi…
Másnap a segélyszervezet dolgozói találtak rájuk még mindig kézen fogva feküdtek, úgy hűltek ki, de arcukon boldog mosoly hirdette, ők már megválttattak…