Szerző: Kosztolánczi Balázs
Életem albumának dicsfényes lapjai megfakult cafatokká válva merültek a tegnapba. Erőtlennek éreztem magam és céltalanság vezette a napok lassú egymásba olvadását. Jó pár éve még a ragyogás fényében tündökölt az Ulrich név. A földönfutó robotmunkások szavaitól, a királyi udvar pillantásáig és tán még azon túl is harsogták tetteimet. A rettenthetetlen lovag, aki a király zászlaját hordva szíve fölött az elesettek és az ország védelmezője. „Nem lehet baj, ha Sir Ulrich veled van” járt a hír a seregek tömött soraiban. Nyugalmat, magabiztosságot és reményben fürdő hitet sugárzott jelenlétem. Óriási nyomás feszítette lelkem, de ez fiatalon nem okozott problémát. Hosszan telő vérben úszó évek után, kezdett értelmetlenné válni az éppen királyságát töltő vérszerinti sarjak, hódítani akarása. Sem a birodalomnak sem a hozzám hasonló régi harcosoknak nem tett jót a történelem betűinek kivívása. Értelmetlenségbe vesző hadjáratok tucatjai után, hagytam el életem értelmét, a harcmezők izgalmát és perzselését. Évtizedeken át a poklok tornácainak förtelmében is kitartó, hű kardomat megragadva léptem ki az egek áldásából.
A hetek hónapokká hízását rohanva követte, a vándorlással fűszerezett évek pergése. Megszokottá vált, hogy ráncok festette arcomat, nem ismerte már senki. Hol van már Sir Ulrich, hol van már az a szív, az a lángolás, amely dühödve sújtott le a mocskos gondolatok fűtötte, ördögi csatlósokra.
Zefírek gyengéd füzére járta táncát, a bronzban gyöngyöző alkony közeledtét köszöntve. Halk madárének szolgált alapul a mellettem csordogáló patak mámoros munkájának. A tiszta víz forrása a hegyekből fakadva mosta át a környező földeket, behálózva azt az erdő szélt is, ahol az estét várva pihentettem sokat próbált testemet. Riadt kiáltások borzolták össze a meghitt pillanatok koszorúját. Hirtelen felültem és kémlelve kerestem a helyet, ahonnan érkezhetett, az egyre jobban elhaló vékony hangocska. Semmit sem érzékelt retinám, a ködbe vesző sötétség végett, ezért talpra kecmeregve vizsgáltam a belátható tájat. Egy kisgyermeket fedeztem fel, vagy fél tucat haramia között. Lökdösték, rugdalták szegény csemetét és láthatóan élvezték szégyenletes tettüket. Megtelt tüdőm oxigénnel és dühöm erejét, szívem dobbanása nyomta el, amint eszeveszetten pulzálni kezdte forrongó vérem. Gondolkodás nélkül ragadtam meg fegyvereimet és ordítva rohantam a semmirekellők irányába. Egy pillanat erejéig megfagyott körülöttem a világ, és tán az életem is. Régvolt vággyal keveredő izgalom járta át ereimet. A múltban elveszett, már tőlem távol álló képek elevenedtek meg, évekkel ezelőtt elfelejtett érzés főnixként mardosott újra. Vállig érő hajamat megfakította a sors keze, szikár, erőtől duzzadó testem megöregedve robotolt alattam. Minden erőmet összeszedve igyekeztem a fajankók felé, hogy időben odaérjek, még egyszer utoljára értelemmel ruházzam fel tettemet. A hold ezüstrózsája fénylett fel, dühtől lendülő kardom élén, jelezve a végzetes tangó kezdetét.
- Mit képzeltek szarháziak? – ordítottam oda – Jobb lenne, ha veletek méltóval kezdenétek!.
Nem hagytam időt arra, hogy felfogják mi történik körülöttük. Elrugaszkodtam a földtől és elhajítva tőrömet, a gyermekhez legközelebb álló csuklyást vettem célba, miközben egy másik útonállót, kifordulva a levegőben, kardommal küldtem az örökkévalóságba. Amint leérkeztem, már csak három zsivány volt talpon és a szőke kisfiú is meglepetten szuszogott. Gyakorlott nyavalyásokkal hozott össze az élet, ugyanis egy társuk lesben állva feszítette meg íját, és lőtte ki rám a meggyújtott nyílvesszőt. Nem tévesztett célt, egyenesen a tüdőm jobb pitvarát átlyukasztva akadt meg. Roppant fájdalom hasított tudatomba, de gyorsan elveszett azon kellemes érzés mellett, hogy időben érkeztem és az ifjú még él. Ezek után rontott nekem a banda maradéka. Bőr leplem alatt egykori dicsőséges vértem feszült, és drámai kompozícióba veszve derült fény, búcsúzó darabunkra. A páncélomat takaró öltözék az égő nyíl által lángra kapva, borította mennyei színbe harcunkat. Mit sem törődve ”kisebb” kellemetlenségeimmel, második és egyben utolsó tőrömmel küldtem szebb álmokért az erdőben rejtőző íjászt. Ostrom alá vett a fent maradó triász, és ádáz küzdelemben, de fogyatkozni látszottak. Az utolsó banditát már félig térdre rogyva fektettem két vállra és szinte egyszerre hulltunk földre.
Alább hagyott a szél és lágy zápor mosta végig a harcmezőt. Lepergett szemem előtt életem filmjének kockákra bontott csokra. Sikerben múló hónapok és szerelmekkel mosdatott évek váltották egymást, egy csodás élet keretein belül. Nehezebben vettem a levegőt és már nem bírtam megmozdulni.
- Köszönöm, hogy megmentett! Mindent köszönök, és kérem, most se hagyjon cserben, rendbe jön uram! – hajolt fölém a kék szemekkel megáldott angyali orca. Az eső eloltotta égő öltözékemet, de roppant szenvedéssel gyötört a felhevült vért. Nem próbáltam kiszabadítani magam, és az sem nyugtalanított, hogy a mai napon hull ki kezem közül életem, utolsó pillanata. Erőm teljesen elhagyott, de boldogan feküdtem az éjszaka bársonyának lágy ölén. Sok éven keresztül hittem azt, mikor is szakítottam korábbi éltemódommal, hogy kiléptem saját kereteim közül, hogy megváltozott az értékrend, amit képviseltem oly sokáig. Ebben a szent minutumban újra felvillant a sok – sok arc, akik életüket köszönték nekem. Az eső lágyan simogatta arcomat, és bár a küzdelem kezdeténél, hevesen ostorozott, már beismerte, hogy nincs miért bántania, mert hamarosan a játszótársa leszek, a nyugati szellő képében.
- Semmiség kölyök! Ez a dolgom! – feleltem neki, elhaló hangon. Furcsa érzés volt, hogy nehezemre esik pár egyszerű szó kiejtése, de már nem számít, már semmi sem számít. Büszkén hordtam a nekem szánt vértet, mit a sors keze születésemkor rám ruházott. Az eső egyre nagyobb szemekben siratta utolsó perceimet. Nem bánom, hogy így ér véget a világ hatalmas kódexében fejezetem, mert még egyszer utoljára Sir Ulrichként küzdöttem és nem hoztam szégyent nevemre. Gyönyörű tegnapjaimat már nem követi többé remény, vágyakozás, a holnap..de történjék bármi: „Lovagnak születtem, harcosként pengettem életem húrjait, és..a kardom temeti nevem!”
- Kérem Uram, nem halhat meg, kérem!! Kit tisztelhetek életem megmentőjében? – tette fel kérdését a gyermek, szívből jövő zokogás közben.
- Sir Ulrich.. – ejtettem ki életem büszkén csengő, utolsó szavait, miközben az égen felbukkant az elhaladó felhők között még egyszer, utoljára, a csillagmezők pazar parádéja..