(Mesék a jövőből)
Egyszer volt, hol nem volt, a Bükkön innen, a Bakonyon túl (talán pont ott, ahol a kurta farkú malac túr), élt egyszer egy család. A huszonkettedik században jártunk.
Tudom, tudom! Lehet, hogy így kellett volna kezdenem, hogy egyszer lesz, hol nem lesz? De láttatok már mesét így kezdődni? Ugye nem? Mert még én sem!
Hiszen attól mese a mese, hogy valaki elmeséli egy másvalakinek – mondjuk nagyapó az unokájának -, hogy mi történt valamikor réges-régen. Vagyis a mese valamikor régen volt. Nem egyszer lesz, hol nem lesz, hiszen akkor nem lehetne elmesélni. Vagyis egyszer volt, hol nem volt, mondja a huszonegyedik században született nagypapa a huszonkettedik században született unokájának. Értitek, ugye?
No, szóval, egyszer volt, hol nem volt, a Bükkön innen, a Bakonyon túl, vagyis Magyarországon (remélem, ezt már régen kitaláltátok?), élt egyszer egy család.
Apuka, anyuka és három fiúgyerek. Nagycsalád. A legnagyobb gyereket Jakabnak, a középsőt Józsefnek, a legkisebbet pedig Márknak hívták.
Mindennapi három gyerek volt. Pontosan úgy éltek, mint a többiek, semmi különleges nem volt rajtuk. Jakab nyolc éves volt, József hat, Márk pedig mindössze négy éves.
A két idősebbik fiú már iskolába járt, Márk nagyon irigyelte őket ezért.
Történetünk éppen a bizonyítványosztás napján kezdődik.
Jakab és József elment tehát az iskolába az utolsó tanítási napon, Márk pedig óvodába ment édesanyjával. Ugyanabba az óvodába járt, ahol anyukája dolgozott, így nagyon jó sora volt.
A bizonyítványosztás napja különleges nap. A nebulók szépen felöltöznek, néhányan verset mondanak, a többiek énekelnek, az igazgató beszéde után pedig valamennyien táncra perdülnek és eléneklik a Vilmos király tiszteletére írott himnuszt.
Igen, jól hallottátok, akkorra már királyság volt Magyarországon (majd az unokáitok meglátják, hogy igazat beszélek, ha tényleg az lesz!). Vilmos király az amerikai Bill királynak volt egyenes ági leszármazottja. Bill már 2020-ban megalapította az Amerikai Egyesült Királyságot. Digitális uralma volt, számítógépeken és mobiltelefonokon alapult. Utódai benépesítették a világ országainak trónjait. Magyarországi Vilmos, az ő ükunokája, már itt született Bakonybélen.
Szóval, miután a gyerekek elénekelték és eltáncolták a digitális himnuszt (nem virtuálisan, hanem valóságosan ám!), valamennyien felmentek saját osztálytermükbe, ahol az osztályfőnök egy nagy zsák csipsszel és egy kis tálcán néhány csippel várta őket.
Jakab kicsit megijedt a temérdek csipsz láttán.
Mi lesz, ha valamelyikünk kap egyet? – gondolta aggódva, de azután elhessegette rossz érzéseit, hiszen mindig is jó tanuló volt, ilyen szégyenre igazán nem kellett számítania.
Akkoriban ugyanis az a módi járta, hogy a rossz tanulók kaptak egy nagy zacskó csipszet, hogy legyen min rágódniuk a nyár folyamán, a jó tanulóknak pedig egy számítógépes csip járt, amelyet el kellett vinniük valamelyik írástudóhoz, aki megmondta nekik, melyik tantárgyból milyen osztályzatot kaptak.
A három fiú szülei nem szerették az írástudókat. Voltaképpen a többi ember sem szerette őket, még Vilmos királyról is az a hír járta, hogy már neki is elege van belőlük.
Az írástudókat csak az írástudók szerették, de nehogy azt higgyétek, hogy egymást szerették volna olyan nagyon, éppen ellenkezőleg, ők sem igen szívelték egymást. Csak magukat szerették. Minden írástudó szeretett egy írástudót, aki saját maga volt.
Nem mindegyikük volt rossz ember, mert attól, hogy valaki sokat tanul vagy nagyon okos, egyszóval írástudó lesz, még nem lesz se jobb, se rosszabb, mint amilyennek született. De azért tartani lehetett tőlük, némelyiküknek még az igazmondással is sokszor meggyűlt a baja.
A fiúk édesanyja még aznap délután elvitte a két csipet a szomszéd utcában lakó írástudóhoz. Nagy háza volt, benne egy óriási számítógép, majdnem akkora, mint egy igazi elefánt. Az írástudó kivette a csipeket a borítékból, egyenként behelyezte őket a számítógép megfelelő rekeszébe, hosszasan tanulmányozta a képernyőn átfutó, mások számára értelmetlen krix-kraxokat, majd visszaadta a két kis fémdarabkát.
- Gratulálok, asszonyom! – mondta – Mindkét gyerek minden tantárgyból kiváló eredményt ért el. Legyen nagyon büszke rájuk, ritkán van szülőnek ilyen szerencséje a gyerekeivel. – Mindjárt nagyon is sóhajtott, mert bizony az ő fia aznap egy nagy zacskó csipsszel tért haza, de ezt mégsem akarta a boldog édesanya kicsit pisze orrára kötni.
Százezer forintot kért, az édesanya egyhavi fizetésének megfelelő összeget.
Nem volt mit tenni, ki kellett fizetni. Bár az édesanya örült a jó hírnek, mégis nagyon sajnálta ezt a temérdek pénzt kiadni ilyenkor, a szünidő előtt, amikor minden fillér számított.
De ez volt a rend. Előírás. Mindenki számára kötelező. Ha valaki nem olvastatta el a csipet három napon belül, akkor annak tartalma automatikusan letörlődött. Volt bizonyítvány – nincs bizonyítvány – a gyerekeknek osztályt kellett volna ismételniük.
Az édesanya nem akarta, hogy az ő gyerekei is olyan sorsra jussanak, mint sok szegény család gyereke, akik már tíz évesek is elmúltak, és még mindig az első osztályba jártak, mert szüleiknek nem volt pénzük kifizetni az írástudót.
Nem volt ez mindig így. Nagypapájuk sokat mesélt a gyerekeknek arról a régmúlt, csodálatos korról, amikor még nem voltak írástudók. Mindenki maga intézte az ügyeit. minden családban volt számítógép, (képzeljétek, volt olyan család, ahol kettő is!), szinte minden embernek volt mobiltelefonja.
– Neked is volt? – kérdezte kíváncsian Márk.
– Igen, persze, bár amikor még olyan kicsi voltam, mint te, akkor még nem volt. Tízéves koromban kaptam az elsőt és huszonöt éves koromig összesen tizenhat mobiltelefont használtam el.
– Olyan öregen? – csalódott Márk, aki már elképzelte, mit is tenne ő most egy mobiltelefonnal.
– És azután mi lett velük? – kérdezte Jakab.
– Hamar elavultak, egymás után. Ki kellett dobni őket. Én meg olyan öreg lettem, hogy már nem lett volna értelme újat venni, úgysem tudtam volna bánni vele.
Ettől kezdve már ő is az írástudókhoz járt, ha telefonon akarta elintézni az ügyeit.
Másnap megkezdődött a nyári szünet. A három fiú már nagyon várta ezt a napot, még Márk is, mivel édesanyjuk, aki óvónő volt, szinte az egész nyarat velük tölthette, az alatt a néhány hét alatt pedig, amikor dolgoznia kellett, a nagypapánál laktak. Édesapjuk, aki keményen dolgozott az erdőben, csak két hetet nyaralhatott a családjával, ilyenkor rendszerint Balatonakarattyára utaztak.
A gyerekek a nagypapa ergényi házában érezték legjobban magukat. Sok játszótársra leltek ott az évek során, esténként pedig szinte elbűvölték őket nagyapjuk meséi az előző évszázadok eseményeiről. Valósággal itták az öreg szavait, nem győztek betelni vele.
Az öregapó elmesélte nekik, hogy a huszonegyedik században a technika olyan gyorsan fejlődött, hogy a számítógépek és mobiltelefonok szinte napról napra bonyolultabbak lettek. A fiatalok hamar megtanulták a használatukat, egyre korábban kezdték el használni őket, a század végén már az óvodásoknak is volt mindkettő. A nyugdíjasok már lemondtak róla, hogy valaha is megtanulják ezeket a bonyolult dolgokat, hiszen amikor ők iskolába jártak, még egyszerű vezetékes telefonokat és számológépeket használtak. Később aztán egyre rosszabb lett a helyzet. Még a fiatalok sem tudtak lépést tartani a gyors fejlődéssel és felnőtt korukra már ők sem tudták követni a bonyolult kezelési utasításokat.
Csak néhány, kivételesen tehetséges ember tudott a gépek közelében maradni, ezekből lettek az írástudók. Azért nevezték őket így, mert nagyon régen, talán évezredekkel ezelőtt, még nagyon kevés ember tudott írni-olvasni, és ez a kevés ember intézte a többiek ügyes-bajos dolgait, ők voltak eredetileg az írástudók. Rájuk emlékezve, és mert ugyanolyan kivételezett helyzetben voltak, lettek a mostaniak is írástudók.
– Én is írástudó leszek! – határozta el Jakab még azon a nyáron.
– Meg én is! – tette hozzá József.
Márk csak hallgatott, neki egészen más dolgok jártak a fejében.
Nagypapa a fejét csóválta, de nem mondott semmit erre a nagy lelkesedésre.
Teltek-múltak az évek, Márk is iskolás lett. Jakab már 18 éves volt, befejezte a középiskolát. Mind a három gyerek kitűnő bizonyítványt hozott, minden évben. A szomszéd utcában lakó írástudót már a gutaütés kerülgette az irigységtől, amikor édesanyjuk – most már évente három csippel – az utolsó tanítási napon beállított hozzá.
Jakabnak még mindig feltett szándéka volt, hogy írástudó lesz, de látva szülei ellenszenvét az írástudókkal szemben, úgy döntött, ezt egyelőre titokban tartja. Arra kérte szüleit, hadd menjen a királyi udvarba tanulni, ahol az Univerzális Akadémia székelt. Nem trónolt, mert azt Vilmos király tette, hanem csak székelt. Vagyis, ahogy az egyszerű ember mondaná, ott volt.
Szülei örültek, hogy fiuk ilyen rangos helyen tanul tovább, bár pénztárcájuk eléggé elvékonyodott a sok kiadástól. De sebaj, majd összehúzzuk magunkat kicsit, gondolták.
Két év múlva József is testvére után ment az Akadémiára, és – lássatok csodát – újabb két év múlva Márk is követte őket.
A szülők egyedül maradtak az öreg házban, de nem sokáig, mert egy év múlva Jakab befejezte tanulmányait és hazatért.
– No, mire vitted ott az Akadémián? – kérdezte apja a hazatérő Jakabot.
– Írástudó lettem, édesapám! – újságolta a fiú büszkén.
– Titokban azt reméltem, hogy orvos lesz belőled – sóhajtott az édesapa.
– Vagy tanár – tette hozzá az édesanya.
– De édes szüleim, az írástudónak sokkal okosabbnak kell lennie, mint az orvosnak vagy a tanárnak! És sokkal többet is tud keresni!
No, erre már a szülők sem tudtak mit mondani. Szép csendben napirendre tértek a dolog felett. Jakab pedig kibérelt egy házat az utca végén és ott rendezte be irodáját. Hamarosan a számítógépe és a mobiltelefonja is megérkezett, és büszkén szögelte fel a réztáblát a ház falára:
Kása Jakab okleveles írástudó Félfogadás: naponta 8-16 óráig szombaton és vasárnap szünnap
Teltek-múltak az évek, nemsokára József is befejezte az Akadémiát. Kitüntetéssel, mint Jakab, és ő is írástudó lett, mint Jakab. Ő az utca másik végén lévő házban nyitotta meg irodáját.
Ritka szerencse volt ez, egy családban már a második írástudó, ilyen család az egész városban nem volt még egy. De a szülők valahogyan mégsem tudtak igazán örülni neki. Nehezen felejtették el, mennyire megnyomorította életüket az a rengeteg pénz, amit kényszerűségből a csipek leolvasása és a telefonüzenetek elküldése miatt kellett költeniük.
Már csak Márkban reménykedtek, de csalódniuk kellett.
Ő is írástudó lett.
Aznap éjjel, amikor ő is hazajött, az édesanya titkon végigsírta az éjszakát.
Reggelre kelvén, látva édesanyja szomorúságát, Márk így szólt hozzá:
– Cseppet se búsulj édesanyám, nem úgy van az, ahogy látszik! Fogok én még mosolyt látni az orcáidon! – És azzal felkerekedett, mondván, hogy indul vissza a királyi udvarba.
Jakab és József is vele tartott, ugyanis másnap kezdődött az írástudók bajnoksága. Nagy volt a tét: az első helyezettet kinevezik az írástudókirálynak! Az a hír is járta, hogy Vilmos királynak elege van már az uralkodásból, és szívesen átadná hatalmát egy arra érdemes fiatalembernek.
Felsorakoztak hát az írástudók, hogy fogadják az ügyfeleket. Mindenki igyekezett a legjobb tudása szerint eljárni, egymás után szolgálták ki a hozzájuk fordulókat, igyekeztek gyorsan dolgozni, azt gondolván, hogy a legfürgébbek közül kerül majd ki a győztes. Egyesek meg úgy vélték, az lesz a vezérük, aki a nap folyamán a legtöbb bevételhez jut.
De mindannyiuknak csalódnia kellett. A király ugyanis különös próbát eszelt ki számukra. Mosógépszerelőnek öltözött, lányát eladólány ruhába bujtatta, feleségét pedig özvegyi ruhát viselő parasztasszonnyá változtatta. Így látogatták végig az aspiránsokat sorra.
A király öregedő vállalkozónak adta ki magát, aki megtakarított pénzecskéjét költené a nyugdíjazására, lánya állásvesztett, munkanélküli segélyért folyamodó árva, felesége pedig gyermektelen özvegyasszony szerepbe bújt, aki kevéske örökségét szeretné rendezni az írástudókkal.
Az eredmény lesújtó volt. A legtöbb írástudó nem is vállalta ilyen kevéske pénzért az ügyüket. Némelyikük – köztük volt Jakab is – hajlandó volt csekélyebb fizetséget elfogadni, de őket sem a könyörületesség, inkább a kapzsiság vezette. József elküldte a két öreget, de hajlandó volt foglalkozni a lánnyal ingyen is, ha randevúzni megy vele, de a lány inkább tovább próbálkozott a többieknél.
Márknak viszont mindhármukon megesett a szíve. Az öreg szerelő nyugdíjazását szimbolikus összegért, mindössze egy forintért intézte el, az özvegyasszonytól nem kért egy fillért sem, a lánynak pedig, akitől szintén nem kért fizetséget, titokban a zsebébe csúsztatott tízezer forintot, hogy az elkövetkező napokban legyen miből ennie.
Mit gondoltok, ki lett hát az írástudókirály?
El is találtátok, meg nem is!
Márk is lett meg nem is!
Majd mindjárt, szép sorjában, elmesélem, hogy történt az eset.
A nap végén a versenyzők kíváncsian várták az eredményhirdetést. A két nagyobb testvér biztosra vette, hogy közülük kerül ki a győztes, mert Jakab kereste a legtöbb pénzt a nap folyamán, Józsefnek viszont a legtöbb ügyet sikerült elintéznie. Felváltva vigasztalták Márkot, aki bizony nem mondhatta ezt el magáról, hiszen a nap jó részét vigasztalással és csekély pénzért elvállalt munkákkal töltötte.
Megnyílott a palota kapuja, mindannyian bevonultak a trónterembe. Vilmos király a trónon ült, jobbján a felesége, balján egyetlen leánya, de nem királyi pompában, de nem ám! Mindhárman az egész nap viselt álruhájukban fogadták a díszes vendégsereget.
Az írástudók visszahőköltek a megdöbbenéstől. Egymás után próbálták visszaidézni, mit is mondtak ezeknek az embereknek, hogyan is intézték (vagy éppen nem intézték) el ügyeiket. Még Márk is meglepődött, bele is pirult a gondolatba, hogy a királykisasszonynak dugott tízezer forintot a zsebébe!
– Mindnyájan megmérettetek! – mondotta dörgedelmesen a király. – Egyetlen egy igaz ember találtatott köztetek, és ez nem más, mint Kása Márk! Őt nevezem ki királyotoknak! Reá bízlak benneteket, mert én már nem bírok az embertelen, népnyúzó kizsákmányolásotokon változtatni. Ha elfogadja leányom kezét, akkor végleg visszavonulok a hatalomtól.
– Köszönöm, Felséges Királyom, mindkettőt szívesen elfogadom. Leányod kezét akkor is megkértem volna, ha egyszerű eladólány lenne, és érzem, hogy ő is hozzám jönne feleségül akkor is, ha nem lennék az írástudókirály. Minthogy nem is leszek az, mert az imént elfogadott címmel csak nagyon rövid ideig szeretnék élni. Most azonnal három új rendeletet hozok:
– Elsőként elrendelem, hogy minden írástudó kapjon egy fűrészt, menjen haza, és fűrészelje háromfelé a számítógépét és a mobiltelefonját. A felül lévő tizedét adja a kutatóintézeteknek, az alul lévő tizedét ossza ki az emberek között, a közepével pedig tegyen, amit akar, saját kedvtelésére. Így a legbonyolultabb részét tovább bonyolíthatják a tudósok, a legegyszerűbb részének használatát pedig minden ember könnyedén megtanulja, és azon intézi majd ügyes-bajos dolgait, saját magának, ingyen, mint száz évvel ezelőtt volt.
– Másodjára elrendelem, hogy ezen túl csak olyan gépeket lehet gyártani, amelyeket az emberek valóban használni tudnak, mert mindenkinek joga van a személyes ügyeivel kapcsolatos információkhoz saját magának hozzáférni.
– Harmadszor pedig elrendelem, hogy minden írástudó vagyona felét ossza ki a szegények között, a másik feléből meg éljen meg szép csendesen vagy válasszon magának tisztességes foglalkozást. Én magam pedig, mindezek után, mint utolsó írástudó, lemondok tisztségemről.
Mindannyiótók előtt megfogadom, hogy tisztességgel és becsülettel fogom irányítani szeretett hazánkat.
Eddigre már rengeteg ember gyűlt a királyi palota köré, még Márk szülei is odasiettek a híreket hallván. A tömeg hangos éljenzésbe kezdett Márk szavait hallgatván.
Márk mindenkit meghívott a három nap múlva tartandó esküvőre és boldogan ölelte magához szüleit és leendő párját.
Hogy mi történt még ezután?
Azt a következő meséből megtudhatjátok.
Itt a vége, de ne fuss el véle, inkább olvasd el a többi mesét is!