Utolsó nap

Harald, 2015, május 16 - 21:21

Béla kelletlenül lenyomta az ébresztőt. Megint szinte alvás nélkül hánykolódott éjszaka. Unottan várta a hajnalt. Bárcsak ne kellene... a felkelést és a munkába indulást ugyanis utálta. Kevés lehangolóbb dolgot tudott volna felsorolni ennél. Tompa zsongás borította el a fejét, mint mikor nyári vihar előtt a szervezete forrong, összhangban a fellegek fekete gomolygásával. Abban a néhány fél-egy órában, amíg aludni tudott, különös álom lepte meg. Régen nem volt ilyen intenzív és felkavaró, félelmetesen valóságos. Nagy nehezen kibotorkált a fürdőbe. Elképzelése szerint úgy festhet, mint egy kiásott vakond, püffedt, karikás szemekkel, menthetetlenül kócosan. A tükör elé lépve hirtelen megszakadt a levegő a tüdejében és kővé dermedt. A döbbenettől és a páni félelemtől mozdulni sem tudott, elméje közepén mintha roppant szilánkokra tört volna minden egész. Egy fekete, torz, manószerű lény ült a bal vállán, fejéhez képest túlontúl széles szájában fekete fogak húzódtak előre fekete mosolyban. Tizedmásodperc alatt ezernyi gondolat süvített át Bélán, ezer hang akart egyszerre kiszökni a torkán. Próbálta magát meggyőzni, hogy álmodik: ott fekszik az ágyában, vagy alvajáró, vagy meghalt és a pokolra került. Bármi hihetőbb volt, csak az nem, amit a szemei az agyának közvetítettek.

-          Helló! - mondta a halál.

Béla, ha lehet, még sokkalta jobban ledöbbent. Ötlete sem volt mióta állhatott úgy, mint Bálám szamara; öt vagy tíz perce? Egy évszázada? Lassan, mint az olvadó hó, elpárolgott elméjéről a bénultság, s visszanyerte öntudatát.

-          Őőő... szia!? - bizonytalankodott Béla.

Minthogy a lény még mindig nem tűnt el, elfogadta, vagy legalábbis úgy tett, hogy ez a valóság.

-          Te meg ki vagy?

-          Mókás, hogy ezt kérded. Azt hittem már felismersz ennyi év társas együttlét után. Kicsit még sértő is.

Látva hogy Béla még mindig nem ura teljes mértékben hangjának és eszének, a halál huncutul tovább nógatta.

-          Elvitte a cica a nyelvedet?

Kész. Innentől Bélát az sem érdekelte, ha esetleg maga az ördög az, nem hajlandó tovább üres szalmabábut játszani. Érzi a testét, hiszi -igenis hiszi-, hogy nem őrült meg, s talán még a világ sem fordult ki a sarkaiból. Mire rendbe tette toalettjét, és kijött a fürdőből, félig már embernek érezte magát. A szeme sarkából látta, hogy az ismeretlen entitás még mindig ott ül a vállán. Sebaj. Volt már rosszabb, hazudta. Visszanyerve alaptalan és színpadias határozottságát, úgy gondolta, ideje volna véget vetni ennek a kis közjátéknak.

-          Nem tudom ki, vagy mi vagy, de nekem munkába kell mennem és nem szeretném, ha az emberek egy ilyennel a vállamon megbámulnának. Szóval, ha már nincs más dolgod...

-          Egyem meg a zúzádat! - a halál nagyot kacagott. Láthatóan jól mulattatta a férfi zavartsága és az, hogyan próbálja úgy kezelni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

-          Egyáltalán ki vagy te?

-          Sokféle nevem van. Attól pedig a legkevésbé sem kell félned, hogy látni fognak. Én ott ülök minden ember vállán, viszont kevesen részesülnek oly kegyben, mint te.

Micsoda kegy, gondolta Béla. Közben felöltözött és nekilátott egyszemélyes kotyogóját megtölteni. Kávé nélkül képtelen volt egy lépést tenni az ajtón kívül. Monoton reggeli rituáléjához hozzá tartozott a tejeskávé, amit legalább annyira utált, mint szürke hétköznapjainak egyhangú momentumait. Nem szerette, de szükségszerűnek érezte. A megszokástól kényelmes, ám hamis nyugalmat nyert. Ahogy főtt az éltető lé, elmerengett a felszálló gőzpászmákat nézve, szinte megfeledkezve kéretlen kísérőjéről. Mintha még mindig aludna, és különös álma megszakítás nélkül folytatódna. Tulajdonképpen semmi nem zárja ki ennek a lehetőségét. Hogy is volna különbség álom és valóság között, amikor sehol és soha nem ura önmagának, csak történnek vele dolgok, anélkül, hogy a legcsekélyebb befolyása lenne az események folyására, legyen az egy szürreális hétköznap vagy egy valóságos álom. Eképpen mindegy az is, hogy miért él. Ha élt egyáltalán valaha. Vannak, akik szerint az álom kis halál, s ha ő az egész életét álmodja, akkor egyszerűen halott, egy tetsz-élő. Béla feltette magában a kérdést, hogy ki is ő valójában? Ugyanaz az ember, mint egy éve? Két éve? Sok-sok éve? Megborzongott és elhessegette a tömegesen felömlő kérdéseket és a nyomukban támadó maró érzéseket.

-          Talán előbb azt a kérdést tedd fel magadnak, hogy miért látsz engem.

Béla megrezzent a hűvös hangra és feleszmélt kábultságából.

-          Rendben. Miért látlak?

-          Helyes kérdés, tudtam, hogy értelmes ember vagy. - ha lehet, még szélesebb mosolyra húzta éjfekete száját, az összes fekete fogát ijesztő vicsorba szorítva. - A választ azonban még nem vagy képes elfogadni.

-          Akkor ez most mire volt jó?

-          Kérdésre kérdés; pont ez a lényeg. Hogy kérdezd tenmagad. Azon merengsz, mennyire kiszámítható és sivár kudarcokkal hintett utad, de te mit sem teszel azért, hogy ez más legyen...

Szürkeköpenyes hősünk dühös volt. Nem tetszett neki ez a kiszolgáltatott, ismeretlen helyzet. Most először érezte úgy, hogy ez a téboly nem mehet így tovább. Tudnia kell!

-          Mondd meg, ki vagy!

-          A halál vagyok.

A férfi gyomra hirtelen ökölnyire szűkült. Nem akarta elhinni, pedig érezte, hogy igaz. Valahol mélyen, a tudata egy posványos eldugott kis zugában sejtette, és félt tőle, hogy ez lesz a válasz.

-          Nyugalomra semmi ok! Nem most fogsz meghalni.

Persze, hogy is lehetne nyugodt? Hiszen éppen a saját halálával beszélget! És mi oka lenne a pánikra? Semmi. Csak a halál az. Jellemző. Ez is csak vele történhet meg. Mire ezt végiggondolta, leesett neki önnön okfejtésének abszurditása. Kínjában harsányan felnevetett, szinte könnye hullott tőle. Itt ül a halál a bal vállán, és megállíthatatlanul röhög. Ettől még furábbnak érezte magát. A halál nem szólt hozzá többet, és tudta, hogy hiába faggatná tovább, nem lenne értelme. Tényleg neki kell kideríteni az okokat és miérteket. Évek óta a központi könyvtárban és egy apró antikváriumban dolgozott, sokat olvasott az egyes vallások tanítóitól, és a klasszikus filozófia mestereitől. Ha jobban belegondol, többen említik a halált. Ahogy a vállán ülő kis gazember mondta, rengeteg neve van. Egyesek szerint halál a figyelmetlenség, a tudatosság nélküli élet. Mások szerint nincs is halál, meg élet, mert azok csak egy érem két oldala, s a lélek maga nem ismeri az időt, vagy az elmúlást, mert örökké él. Mai fogalmak szerint a biológiai életben bekövetkező olyan állapotváltozás, mely során az élő szervezet komplex működése visszafordíthatatlanul leáll. Utóbbiból Béla csak annyit volt hajlandó elfogadni, hogy minden változás egyfajta halál. Szóval igen, megannyi változás, kis halál, újjászületés, átalakulás az egész életünk. Béla beleborzongott, hogy mi van, ha ma van élete utolsó napja; egyszer csak megszakad a lélekzete, és annyi. Az nem lehet, hogy így végezze be. Oly sok mindent nem tett meg. Szíve legbelső, évek alatt, kudarcok súlyos törmeléke alá temetett titkos álmai végleg a semmivé lesznek? Anélkül fejezi be a földi létet, hogy nem tett meg értük mindent, amit lehetett? Veszni hagyja a számolatlan lehetőséget, a befektetett energiákat, időt, terveket? Nem, az nem lehet. Még itt van, él. A pillanatban rejtőzködő lehetőség, vagy, ahogy az ókori görögök nevezték, Kairosz mindenkor ott van előtte és megragadhatja. Nincs mire várnia, a halogatás öngyilkosság. Akkor is tud cselekedni, ha éppen a külső körülmények látszólag nem engedik mozdulni, mert a belső cselekvés, a lelki formálás lehetősége bármikor elérhető. Erre Marcus Aurelius tanította, anélkül, hogy észrevette volna. Most nyert értelmet számára az egész. Az idő, ami az indiaiak szerint illúzió, Maya játéka, Seneca szerint az egyetlen dolog, ami a miénk, mert minden más felett a sors rendelkezik. Kezdte megérteni azt a sok felhalmozott passzív információt, ami most szép lassan tudássá fénylett fel benne. Megmagyarázhatatlan melegség, ismeretlen boldogság kezdte átjárni. Gondolatai megállíthatatlanul gyöngyfüzérként fonódtak tovább valamiféle sejtés felé. Vajon a sodródó magatehetetlenségből, amikor csak bambán bámulom a velem történt eseményeket, amiknek mintha nem is lennék részese, hogy lehet kilépni a fényre, az önirányítás és tudatosság világos útjára? Mi az az erő, ami képes látó szemeket adni a lassú sötétségben, ami miatt a külső okokat hibáztattam önnön tehetetlenségemért? Vajon a halál mit mondana erre? Hogy az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Éppen ezért ne csak egyre többet akarjunk tudni, hanem inkább éljük azt, amit tudunk. Béla felfedezte magában azt az újszerű lelkesítő erényt, ami hite szerint elfeledett terveinek megvalósítására sarkallja végre. Ki meri mondani magának, hogy segíteni született, másokért akar élni. Tenni azt, amiről mindig is tudta, hogy tennie kell, csak nem volt hozzá elég bátorsága, és fejlett akaratereje, hogy előrevigye. Megszerzi az egészségügyi diplomáját az egyetemen, amit lustaságból nem fejezett be, és élete nagy kudarcának tekintett. Többé nem állhat a saját útjába, mert nem élhet más életet, csak azt, amit éppen él. Mi mást tehetne, és mitől is lenne boldogabb, mint a kötelessége, s lelke születése előtti kívánsága, ami elhívta erre az életre? A fiatalembert meglepte saját őszintesége, de nagyon-nagyon örült újhodó erőinek. A halállal kellett szembenéznie ahhoz, hogy megértse, mindig csak egyetlen, utolsó napja van az értelmes életre, és ettől válik minden perc és másodperc értékessé, gyémántnál drágább kinccsé. Eleddig félt a változástól, bár tudta, hogy a nagy tettekhez vezető átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. De tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg. Így hát Béla, a halállal a bal vállán, tonnányi keserűségtől és önsorsrontó bénultságtól könnyebben indult neki újszülött napjának, ami talán az utolsó, talán nem.

Az írás hossza kb. 8 ezer karakter

entitás

Érdekes alkotás több szempontból is. A halál figurája nagyon egyedi, a mondandója kellően rejtélyes, jól eltaláltad. Csak az furcsa, hogy a narrációban azt írod: mondta a halál, mielőtt Béla megkérdezné, ki ő, ezzel lelövöd a saját poénodat. A történet vége a gondolatsor után nyitott marad, az olvasón áll, hogyan fejezi be. Szerintem Béla meg tudja változtatni az életét úgy, hogy az jó legyen, és sokáig boldogságban él, bölcsessége pedig fejlődik. :)

.

Köszönöm az értékes észrevételt. Eddig erre nem is gondoltam, és valóban van igazság a szavaidban. Kissé töredezett. Javítom, és továbbírom ennek megfelelően, immár persze pályázaton kívül. :)

Töprengés


Kár, hogy kettészakad az írás, hogy a történet a felétől átcsap elmélkedésbe.
Talán terjedelmi okok miatt lett így, de élvezetesebb, átélhetőbb lenne végig történetként. Párbeszédekkel, szituációkkal, melyek segítségével mindazt magunktól felismerhetnénk, ami itt direkten ki lett mondva.
A nyitva hagyott befejezés jótékonyan hat a némiképp elfásult olvasóra (mármint rám) - remélem, mások végig felvillanyzódva tudták követni az egyébként igaz okfejtéseket.
Jót tett volna, ha bekezdésekkel tagolod ez a jó szándékú töprengés- és felismerésfolyamot.