Az utolsó szó jogán

Évszám
2011
Beküldő
Kalina_23
- Az Isten szerelmére könyörgök, ne legyél ilyen kegyetlen! – ismételte el milliomodszorra is ugyanazt a mondatot a néni. A szeme alá sötét árkokat vájt a kimerültség és még valami, amit nem lehetett szavakba önteni, a szája széle pedig idegesen rángatózott.
- Jánoskám, tudom, hogy nem szereted, és hidd el, még meg is tudom érteni… De te meg azt értsd meg, hogy már nincs sok neki hátra… Annyira nehezedre esne bemenni hozzá? Csak pár percre! Beszélni szeretne veled!

  János elfordította a fejét, és lehunyta szemeit, hogy visszanyerje önuralmát. A bácsi odabent, a nagybátyja, haldoklik… A bácsi, aki az apjának bátyja volt, és aki szülei halála után magához vette őt és a testvéreit, majd onnantól kezdve pokollá tette az életét. Nem telt el úgy nap, hogy ne kritizálta volna valamely mozdulatát, hogy ne fejezte volna ki nemtetszését valamely szokását illetően, vagy hogy ne emelte volna fel a hangját. Ha rossz kedve volt, az egész családnak gyászban kellett lennie, és igazodnia a hangulatához. Szavai mennydörgésként csaptak le a lázadókra, és a becsapódott villám erejével égettek fel mindent, ami ellenük szegült. Az öccse félt tőle, a húga majd megszakadt, úgy erőlködött, hogy elnyerje a szeretetét, mindhiába, János pedig gyűlölte ezért, és mert az apjának, aki maga volt a megtestesült vidámság és szeretet, meg kellett halnia, míg a bácsi, aki még mások vérének szívása mellett sem volt elégedett, tovább élhetett. És most azt akarja, hogy ő legyen vele az utolsó perceiben, ő, aki legszívesebben az arcába köpne, aki már évek óta, minden áldott nap azt kívánja, hogy bár a bácsi lett volna azon az éjszakán az apja helyében?! Érthetetlen.
- Én bemegyek hozzá! – állt fel mindenre eltökélten Réka, miközben szemei könnyekben úsztak. – Megbocsátok neki… Mindent! Nem haragszom rá! Én megmondom neki, hogy nem haragszom… Megmondom neki…

  Szerencsétlen. – gondolta magában János – Még mindig arra a szeretetkoncra éhes, ami nem lehet az övé. Éhezni fog élete végéig, amíg éhen nem hal… Egy újabb szeretetkoldus. Menthetetlen...
     
  Öccsére fordította tekintetét, aki szemmel láthatóan zavarban volt. A fiú látta a bátyján, hogyan érez, ahogy János is látta, hogy még Ricsi is inkább bemenne, ha a bácsi őt kérné. Ugyanakkor azt is látta, hogy megkönnyebbüléssel tölti el, hogy nem így áll a helyzet. Hiába voltak felnőttek, Ricsi még most is félt a bácsitól, és úgy egyáltalán, mindentől. Még mindig menekült, pedig már nem volt, aki üldözze. Réka már benyitott volna, de a néni szorosan megragadta csuklóját:
- Nem! Jánost akarja. Csak őt. Azt nem lehet, hogy…

  A szoba sarkából egy bosszús horkantás hangzott föl. A bácsi egyetlen saját gyermekének sértett tekintete pásztázta végig az egész helyiséget, míg végül megállapodott az anyján:
- Nem mindegy neki, hogy ki hallgatja az utolsó szitkait, és fogja közben a kezét? Az életében sem sokat törődött azzal, melyikünk van éppen ott vele. Ő nem tesz különbséget.
Ez valóban igaz volt. A bácsinak – úgy tűnt legalábbis – teljesen mindegy volt, hányan vannak körülötte, és kik, neki minden ember egyet jelentett: akaratának alárendelt szolga. Ha nem akart tőlük épp valamit, levegőnek nézte őket, és annak is érezték magukat mellette.
- Kérlek, János… - könyörgött tovább a néni – Már napok óta gyötör, hogy küldjelek be… Mintha csak ez tartaná életben, hogy rád vár. És minden egyes nap, amikor nem mész, akkor engem… Kérlek, ne tedd ezt velem. Nem bírom már tovább…
  János végül megtört. A néni elgyötört arca, a húga reménytelen vágyakozása, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak megemlékezik a bácsi arról, hogy ő soha nem adta fel a közeledésre való próbálkozást, az öccse alaktalan rettegése attól, ami hosszú hetek óta ólálkodik alattomban a szobák között, és az unokatestvérének engesztelhetetlen dühe a kirekesztettség miatt… Mindennek a nagybátyja volt a gyújtó pontja. Véget kellett vetnie a dolognak. Talán csak vele akar először beszélni, mint a legidősebb fiúval. Talán utána könnyebb lesz, vagy csak véget ér ez az egész… Csak legyenek túl rajta végre!
 
  A hátán érezte a többiek feszülten várakozó tekintetét, miközben belépett a hálószobába, majd becsukta maga mögött az ajtót. Ernyedt szag lengte be a helyiséget, a virágok fonnyadtan konyultak le a váza széléről, a fényképekről a mozdulatlanságba dermedt valóság darabkái néztek a kedvetlenségtől fakultan.
Az összeizzadt, gyűrött ágyneműről egy halálfejjé sorvadt arc nézett vissza rá lázban csillogó szemekkel.
- Hát itt vagy… Eljöttél…
János nem szólt semmit. A gyűlölet keserű ízét érezte szájában, és még az élő húsban járkáló halál sem tudta vele elfeledtetni, hogy ki fekszik előtte. Nem érzett szánalmat, csak undort, és biztos volt benne, hogy a bácsi tudja ezt. Miért pont őt hívta hát? Miért?
- János, te nem alkuszol soha… - nyögte rekedten – A húgod… Ezer körömmel kapaszkodik abba, ami nincs, míg véresre nem karmolja magát, az öcséd meg…
- Elég! – szakította félbe János, mielőtt a bácsi kimondja, amit ő is ugyanúgy látott és érzett. Nem akarta, hogy közösek legyenek a gondolataik, nem akarta, hogy ugyanaz legyen a véleményük. Nem akart eggyé válni vele. A bácsi elmosolyodott:
- Erről beszéltem… Igen… Mint én…
- Nem! – kiáltott fel dühösen János, mintha bármit is számítana, hogy hogyan vélekedik róla a bácsi. Kérlek, ne! Gyűlölj inkább Te is, kritizálj, szitkozódj, csak ne tarts magadhoz hasonlónak!
- Valamit el kell neked mondjak, János. Az apám, a te nagyapád… A legerőszakosabb ember volt, akit valaha ismertem. És gonosz, nagyon gonosz. Élvezte, ha tőle szenvedett a másik, mert akkor erősnek érezte magát mellette… Mintha hatalma lett volna felette… És a hatalom neki nagyon fontos volt. Az irányítás, hogy kézben tartsa a dolgokat... Az apád annyira különbözött tőle, hogy az öreg észre sem vette, hogy valaki kívül esik mindezen. Egyszerűen láthatatlan volt számára, de én… Jó játékszer voltam neki, egy báb, könnyen formálható, könnyen eltörhető. Szégyellte és élvezte, hogy ilyen vagyok, és ahol tudott, nyírt engem.
- Na és? – kérdezte János olyan közönyösen, amennyire csak tellett tőle, mert nem akart változtatni a bácsiról kialakult képen magában. Látnád azokat, akik kint várnak! Az áldozataid… Talán rajtuk segít a tény, hogy te is áldozat voltál? Meggyógyulnak tőle? És te meggyógyultál attól, hogy rajtuk álltál bosszút?
- Aztán megbetegedett, haldokolt, és magához hívott engem.
János érezte, ahogy testének minden egyes porcikája ideges görcsbe feszül, míg a bácsi rezzenéstelen arccal folytatta:
- Sejted, hogy mit akart, ugye?
János csak nézett maga elé, szótlanul.
- A bocsánatomat kérte… Elismerte minden bűnét, átkozta magát, sírt, és ott, a halálos ágyán esedezett, hogy ne így emlékezzek rá, mintha egy pillanattal el lehetne törölni mindent… Mintha nem tudtuk volna mindketten, hogy amennyiben egészséges maradt volna, ugyanúgy folytatta volna a szemétségeit, mint azelőtt. A félelem beszélt belőle, nem a megbánás.
- És mit mondtál neki? – kérdezte halkan János, és most először tényleg érdekelte a válasz.
- Hogy nincs bocsánat. – sandított rá a bácsi mindentudóan, bizalmaskodó félmosollyal az arcán. – Hogy tudom, hogy csak azért mondja, mert haldoklik, és mert már nem tud mit kiszipolyozni másokból. Mert most már csak akkor kaphat valami értékeset, ha kegyelemből adják. Olyasmire lett volna szüksége, amit erőszakkal elvenni nem lehet, de ha módja lett volna rá, ő biztos megteszi, csak végső tehetetlenségében maradt a bocsánatkérés választásként. Mondtam neki, hogy ez nem megbánás, hanem önzés, és az önzés nem érdemel kegyelmet. Amikor kimondtam az utolsó szót is, az arca megfeszült, de nem válaszolt, hanem szép csöndben meghalt. Én pedig leéltem az életemet ezzel az emlékkel. Az apád telefonon értesült a haláláról.
- Most sajnálom kéne téged? – kérdezte megvetően János, mert dühítette, hogy a bácsi úgy beszélt, mintha ő többet állt volna ki, s így többet érne, mint az apja.
- Tudom, hogy nem sajnálsz.
- Nem, valóban nem. – felelte János, és a düh folyékony lávaként áradt szét ereiben - Most biztos az jön, hogy egy életen át bántad, hogy nem bocsátottál meg az apádnak, és hogy nekem nem kéne ugyanazt a hibát elkövetnem… De tudod mit? Akkor egyszer igazad volt. A halál árnyékában tanúsított megbánás olyan, mint a részeg ember csókja. Egy kis része talán valóban akarja, de ha nincs az a rendkívüli körülmény, akkor soha nem tenné meg. Nem érdemelsz bocsánatot, mert rossz és kegyetlen ember voltál, és az lennél még mindig, ha lenne hozzá erőd. Ami rosszat lehet tenni az ember lelkével, azt Te mind elkövetted, és eszedbe sem jutott soha, hogy jóvá tedd. Úgyhogy ha bocsánatra és könnyes összeborulásra vágysz, hívd be Rékát, őt még boldoggá is tennéd vele, vagy hívd Ricsit – talán eljátszaná, hogy megbocsát, csak hogy ne vonja magára a haragodat – de részemről szó sem lehet róla. Az leszel az emlékezetemben, ami mindig is voltál: egy gazember.

  A szavai még számára is idegenül csengtek. Pedig igaznak gondolta, és igaznak érezte őket. Gyűlölte a bácsit. Még mindig. Várakozón tekintett nagybátyjára, aki azonban semmi jelét nem mutatta annak, hogy a válasza meglepte volna, vagy akár a legkisebb mértékben is felzaklatta volna őt.
- Te tudtad, hogy ezt fogom mondani, igaz? – kérdezte megütközve.
- Igen. – felelte a bácsi, és János életében most először egy elégedett mosolyt látott átsuhanni a bácsi arcán.
- Azt akartad, hogy gonosznak érezzem magamat? Hogy bebizonyítsd, nem vagyok különb nálad?
- Nem.
- Akkor hát miért?
- Nem értettél meg, fiam. Én nem bocsánatot kérni akarok.
- Hanem?
- Vezekelni.
   És akkor János megértette. A bácsi tudta, hogy gyűlöli őt. Tudta, hogy könyörtelen lesz, kíméletlen és keserű, ahogy annak idején ő is az volt az apjával, és akarta is, hogy így legyen. Érezni akarta ugyanazt, meg akarta érteni… Mert a bácsi soha nem értette meg az apját, hogy miért tette mindazt, amit tett, és utána már senkit nem is próbált megérteni; ahogy azt sem várta el, hogy őt megértsék. A saját apjaként élte az életét, az apjaként gondolkodott, az apjaként cselekedett, hogy talán megértse egy napon… És ehhez a tervhez nem felelt meg Réka, sem Ricsi, sem a saját fia, csak János. A kör vele zárult be.
- Sikerült? – kérdezte halkan János, miközben az ágy szélére ült. Nem tudta megérinteni a bácsit, de haragot sem érzett már, csak kábultságot, mintha fejbe verték volna. Annyi minden vált benne most semmivé! Nagybátyja rezignáltan legyintett.
- Mindegy is… Én már nemsokára teljesen szabad leszek. Nem számít. De talán utoljára még megtettem… Talán elintéztem, hogy te is szabad lehess. Még életedben.
- Akkor elengedlek. – súgta János, a bácsi pedig bólintott, majd egy megkönnyebbült sóhajjal eltávozott erről a világról. János pár percig még ott maradt, némán, a gondolataiba merülve.