Valami félelem

Évszám
2010

Itt ácsorgok a Gellért hegy oldalában, a nyüzsgő várost figyelem. Kora tavaszi hűvös szellő csiklandozza nyakam, arcomat Budapest fényei világítják meg, kezemet zsebre dugva merengek. Letekintek a városra. Mozgó fénypontok szaladgálnak, rezonálnak mindenhol, autók reflektorai, jelzőlámpák. Most úgy érzem, mintha felülállnék a városon, mintha nem is ő uralna engem, hanem pont fordítva. Enyém mind e ragyogás, minden kivilágított torony és kupola, hidak és reklámtáblák. De hol vannak az emberek? Milyen aprók, nem is látszanak! Mintha a tetőkön és falakon kívül nem is létezne semmi sem. Egy mozdulatlan szörnyeteg fekszik előttem, magába szív minden élő embert, felfalja őket. A gyilkos! Milyen messzire elérnek a csápjai! Megragadja áldozatait, és idehúzza őket, hogy csillapíthassa végtelen éhségét. Egyre beljebb tuszkol mindannyiunkat, ránk telepedik, megfojt, betemet. Senki sem menekülhet.

Hirtelen pánik lesz úrrá rajtam és félek, nagyon félek. Muszáj embereket találnom, az nem lehet, hogy csak én maradjak! Kétségbeesetten forgatom a fejem, és szaladni kezdek fel a citadellához, ott biztosan találok valakit. De nem is kell egészen felmennem oda, már útközben sikerül nekirohannom egy szerelmes párnak. A fiú káromkodik, a lány csak ijedten sikkant egyet. Lihegve meredek rájuk, örülök, hogy megtaláltam őket. Tehát mégis vannak még rajtam kívül élő emberek. Ez megnyugtat, és bambán elvigyorodom. A srác elindul felém, és fenyeget. Párja húzza vissza kabátujjánál fogva, én pedig inkább némán továbbállok.

Most ők járnak a fejemben. Akárkik is lehettek ők. Ugyanolyan fiatal naiv párocska, mellyel tele van a város. Valószínűleg még gimnazisták, talán pont az elsők egymásnak, nem is sejtik mi vár rájuk. Budapest fényei egyelőre megrészegítik őket, és még nem érzik a szörnyeteg szájából áradó bűzt. Nem, ők még nem hallottak feneketlen gyomráról, csillapíthatatlan éhségéről. Sajnálom őket és drukkolok nekik, hogy tudatlanul váljanak áldozattá, hogy ne fájjon nekik. Irigylem is őket, bárcsak elvehetném felelőtlen fiatalságukat. Hány éves is vagyok? Huszonhat? Ötvenhat? Vagy még több?

Elfáradtam. Leülök egy padra és a bokrokat figyelem, minden cél és értelem nélkül. Talán erre van szükségem. Talán ki kellene tépnem magamból minden értelmet. Az öntudatomat, hogy én is fájdalom nélkül pusztulhassak el. De nekem ez nem megy. Felnézek a szemközti lámpaoszlopra, tompa fényében éjszakai lepkék, és ostoba rovarok pattognak és vergődnek. Milyen jó nekik! Őket nem nyeli el a város, nekik csak a túlélésért kell harcolniuk, nekünk viszont a lelkünkért kell reménytelen és elkeseredett csatákat vívnunk. Lépésekre leszek figyelmes, egy férfi közeleg, méretes kutyát sétáltat. Az állat kiszúr engem, sötét szemeit az enyémbe fúrja, vicsorog, morog, majd hangos csaholásba kezd. A nyála a járdára fröcsög és egyre vadabbul ugat. Már épp megindulna felém, de gazdája a póráznál fogva visszahúzza, mellső lábai a levegőben. Felállok és továbbmegyek, ahogy haladok, hátam mögül egyre halkabban hallatszik az ugatás. Mi baja volt ennek a dögnek? Pedig első ránézésre nem tűnt agresszívnek. Mondják, hogy az állatok megérzik a rosszat.

Egy betonperem mellé érek, aljában egy hajléktalan fekszik. Vajon csak alszik vagy meghalt? Talán mindegy. Biológiai értelemben talán még nem halott, de szinte biztos vagyok benne, ő már nem él életet, meggyilkolta a szörnyeteg, és szép lassan megemészti. Villámcsapásként ér a felismerés: én is így végzem. A szívem hevesen verni kezd, rémülten kapkodom a fejem, menekülő útvonalat keresve. Meggyorsítom lépéseim, mintha így elfuthatnék sorsom elől. Menekülni, elrohanni! Engem nem kaphatnak el nyálkás csápjai. Úgy érzem, mintha már a hátamat súrolná a szörnyeteg érintése. Aztán megtorpanok és megfordulok. Csak a fák és a bokrok sötét alakjai figyelnek. Azt hiszem, lassan megőrülök. Miért félek? Miért kell, hogy legyőzzön a város? Nem, nekem nem lehet ez a végzetem. Nekem kell győznöm a város felett. Rá kell döbbenjek, ez csak egyféleképpen lehetséges.

Újra rohanni kezdek, de ez már nem menekvés. Eufória és vakmerőség árad bennem szét, előre hajt, az egyetlen célom felé. Lefutok a domboldalon, útközben sétáló embereknek ütközöm neki, de már nem érdekel. Csak futni, minél előbb legyőzni ezt a szörnyeteget! Leérek a hegy aljára, keresztülrohanok a kereszteződésen, autók dudálnak rám, ideges káromkodás hallatszik. Csak szitkozódjatok, máshoz sem értetek, ebből áll az életetek! Majd otthon, vagy a munkahelyeteken elpanaszkodhatjátok, lesz miről mesélni! Senkik vagytok!

Odaérek, lihegek. Még a neve is mennyire ideillő: Szabadság híd. Gyönyörű híd a gyönyörű szabadságba. Te vagy hát az egyetlen segítőm, az egyetlen, az utolsó barátom! Megérintem a zöld vasat, ismerkedünk. Felmérem lelkiállapotát, fogad-e engem így késő este? Nem kell csalódnom benne, hívogat, szeret engem. Megöleljük egymást, és egyre feljebb segít, a magasba, a legelőkelőbb helyre. Lassan felegyenesedek, és diadalmasan körbetekintek. Gyűlöllek titeket mocskos falak, kátyús aszfaltok, őrjítő reklámtáblák! Csillogjatok csak, ti üvegépületek, gazdátok már rég halott! Most legyőzlek mindannyitokat! Letekintek a fekete vízbe, hívogatóan hullámzik alattam. Ma este megfürdöm, és örökre elalszom. A szörnyeteg ma éjjel éhes marad. Engem már sohasem kaphat meg.

Remeg a térdem, két világ határán imbolygok. Hideg szél marja arcom, didergek és szédülök.  Hirtelen undorodni kezdek önmagamtól. Mit csinálok? Ennyi lenne az egész, hát ezért harcoltam? Amiért eddig éltem, mind elvesztettem, de én még itt vagyok. Még létezem, és amíg ez így van, küzdenem kell, nem adhatom fel ilyen könnyen az életem. Csak így győzhetek igazán. Amíg élek, Embernek kell maradnom, ez az igazi kihívás.

Megdöbbent a felismerés, pár pillanat alatt mennyi minden megváltozhat! Sírás fojtogatja torkomat, Úristen, hiszen én élni akarok! Tovább akarom gyűrni az éveket! Rossz szájízzel mosolygok, de boldog vagyok.

Lemászom a hídról, és hányingerrel küszködve elgyalogolok innen. Felkészülök a következő harcra.