Válaszút

voeroesjudit, 2015, május 7 - 15:51

"Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

 

Csak álltam ott, súlytalannak éreztem magam, mintha már elhagytam volna a testem, a régről hordozott terheket, mindent, ami lefelé húz, a valóságba. Csak álltam a híd szélén, és közömbösen meredtem a messzi örvénylő vízfelszínre. Szánalmasnak éreztem magam, az egész helyzetet. Hogy lehet idáig eljutni? Kabátom alá bújt a hűvös szél, libabőr futott végig a tarkómon. Még mindig itt vagyok. Mire várok? Egy jó szóra? Egy lökésre? Nem. Ez az én döntésem, nekem kell lépnem. Előre vagy hátra.

Csak gondtalanul elsüllyedni, mindent elfelejteni, mindent hátrahagyni. Azt mondják gyávaság. Gyávaság lenne lemondani az életről? Dönteni? Gyávaság az, ha egyáltalán nem hozunk döntést. Ha csak megyünk a tömeggel. Én döntök, megyek vagy maradok.

Hogy miért mennék? Miért lenne érdemes maradni? Hogy holnap is rám tapossanak, kifosszanak és semmibe vegyenek? Hogy csak elvegyenek, és ne adjanak semmit? Nem ismer senki. Nem értik, amit mondok. Magamra maradtam. Elfáradtam…

Akkor megláttam, ahogy a fák mögül kinyújtóznak a nap első halvány sugarai. Nemsokára beindul az élet... Azt is mondják, hogy azokat, akik éjfél után ugranak – szerencsés esetben – kevésbé viszi el a sodrás és hamarabb megtalálják őket, így még egészen megőrzik emberi mivoltukat. Szóval egész helyes vízihulla lennék. A fűzfák álmosan lógatták ágaikat a víz fölé. A gyökereikben meg tudnék kapaszkodni. Ha ugranék. Előrébb csúsztattam a lábam a perem felé. A szél ropogós édes péksütemény illatát hozta magával. Valahol egy kisgyermek kacagott. A madarak csicseregni kezdtek.

Akkor tudatosult bennem, hogy egész testemben remegek, a jeges verítéktől csatakos hajam a homlokomra tapadt, valójában szörnyű látvány lehettem. Minden porcikám tiltakozott. Mit csinálok itt? Haza kell mennem. Valaki vár otthon. Valaki, aki régen még tudott rám mosolyogni. Talán ő is csak elfáradt. Majd együtt kipihenjük magunkat. Haza kell mennem.

Egy újszülött gyámoltalan lépéseivel indultam el onnan, ahonnan már azt hittem, nem lesz visszatérés. Egyre magabiztosabban lépkedtem, a testem irányított; a szél simogatta az arcom, a nap melengette a hátam, már futottam, a madarak csicsergése üdvrivalgássá erősödött. Kitártam a karom és nevettem. Boldog voltam.

Az írás hossza kevesebb mint ezer karakter