Változás

Mottó:
„A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembekell nézni a nehézséggel - nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal."

Korai nyár melege folytotta el tőlem a levegőt egy májusi délelőtt, amikor az iskolapadban környezet órán kellett erőt vennem magamon, hogy a nyomasztó hőség ne kényszerítse álomra hajtani a fejem. Éreztem a szívverésem hangos dobogását, amint ütemesen pumpálja a vért, a fejem nehéz, a könyv borítóján a betűk összefutnak a szemem előtt, és a hangos morajlás is elcsendesűl a háttérben. A képzeletbeli padtársam, rám kacsintott és mutató ujját a csücsörítő ajkához tartotta, mondván hogy merengjek csak nyugodtan.

Álmodtam. Ferivel, a báttyjámmal szaladtunk anyánk elé a kapuba, aki épp a munkából jött haza. Örültünk, mert tudtuk hogy a kenyérgyárból biztos hoz friss meleg kiflit, de kifli helyett meleg kenyeret hozott. Így is jólesően majszoltuk a vajas kenyeret, úgy hogy még a fülünk is vajas volt. Miközben ettünk, versengtünk a kempingbicikliért, hogy anyu adja ide csak egy kört menjünk az udvaron. Szigorú tekintettel és halk tiltással ellenkezett, mert a csivitelő hangunk felébresztette az alkoholtól mámoros apánkat. Hangos káromkodással vonaglott ki a trehány módon hagyott szobából és kiabált kettőnkre. Dülöngélve ordította a szégyent, arca eltorzult és már emelte a kezét a magasba hogy lendítse felénk. Éreztem hogy az első csapást én fogom kapni, ezért szemem szorosan becsuktam, fülemre szorítottam apró kezeimet és meggörnyedve vártam a fájdalmas ütést. Beleremegtem a félelembe, és még csak egy segélykiáltást sem tudtam kiszorítani a fogaim közül, de mintha ezt meghallotta volna valaki, éreztem hogy esek, mert az ismeretlen ellök és csak a hangos kiáltását hallom, ahogy nevem ordítja.

-          Évíííííí!

-          Évi! Évi!...Évi!

Furcsa zaj, mi ez? Cipőkopogás?! Egyszer csak valaki megfogja a karom és érzhetően rángatja, fejem a padon pihen ám a rángatás ütemét átveszi az egész testem.

Ijedtemben és meglepődésemben nem tudtam hol vagyok, minden homályos, több alakot is észlelek, de kik ők. Hangos fakutyaszerű nevetés térít magamhoz és mire eszmélek, látom hogy a tanárnő elégedetlen arccal és megvetően néz rám. Felegyenesedek a székemben és próbálom kibírni a megaláztatást.

-          Bocsánatot kérek Tanár néni!

-          Nem itt kell aludni, hanem otthon! A feleléseknél jártunk és látom rád fér hogy felébredj. Gyere ki a térképhez!

Magyarország térképe volt felfüggesztve egy fogasra, és csak akkor eszméltem hogy nem készültem a feleltetésre, pedig szólt Évike néni a múlt órán hogy készűljünk, mert véletlenszerűen választja ki a felelőt.

Kiballagtam a térképhez, az osztály még mindig röhögött. Vártam a kérdést.

-          Hány megyéje van Magyarországnak?

Néma csend volt a válaszom.

-          Második kérdésem! Mi Magyarország fővárosa?

Leszegett fejjel a földet bámultam és éreztem ahogy az arcomba türemkedik az összes vér.

-          Nem kívánsz beszélni sem? Aludni bezzeg tudsz! Utolsó kérdésem, de ha erre sem válaszolsz 1-es!

Melyik nagy folyó van közelebb hozzánk?

Nem tudásom halmozódott és a szégyenfolt rám pecsételődött. Már ajkaimat biggyesztettem, a sírás környékezett.

-          Tudsz róla hogy bukásra állsz?

Szememből kicsordult a titkolni akart könnycsepp és némán bólintottam.

-          Ha ezt az 1-est beírom megbuktatlak. Mit csináljak veled Évi?

Hallgatásom folyamatos, és elfolytott harag gyűlt fel bennem amilyen sajnálattal ejtette ki keresztnevem nem tetsző becézését.

-          Szólj édesanyádnak holnap reggel jöjjön fel, mert beszélni akarok vele. Rendben?

Sírva, némán bólogattam és azon imádkoztam hogy legyen már vége az egésznek és menjek  hazafelé.

-          Menj a helyedre!

Amikor a padhoz értem a csengő is megszólalt. Végre pakolhattam a táskámba a könyveket, és igyekeztem mindenkit megelőzve elsőként távozni az ajtón.

Hazafelé azon gondolkodtam hogy anyu vajon otthon van-e és apu kijózanodhatott-e már. Sietős léptekkel haladtam otthonom felé, de féltem minden lépésnél ahogy közelítettem a házunkhoz. Korgó és remegő gyomorral léptem be csöndben a kapun. A régi építésű vályogház vakolata vastagon lepotyogott az idő előrehaladtával, a bejárati ajtó nyitva volt.

Apu horkolását hallottam, ahogy a szobában aludt. Csendben benéztem rá és eltorzult arcát látva, tudtam ma sem volt dolgozni, mert megint be van rugva. Anyu meg Feri a fáskamrában bújt meg az őrjöngésétől, meg a zavargásától. Suttogva szóltak nehogy felkeljen, hogy menjek ki hozzájuk, mert van náluk ennivaló. A konyhában a fazekak üresek és mosatlanok.

Anyám egy kis konyhakendőbe csomagolt kenyeret vett elő és egy kis lábas lecsót.

-          Egyél! Ezt még dugiba ki tudtam hozni!

-          Megint be van rúgva, igaz?

Anyám könnybe lábadt szemét próbálta elterelni, de én tudtam.

-          Mi volt az iskolában? Feleltél?

Hirtelen nagyot nyeltem, mert tudtam hogy fogja kérdezni, de nem számítottam rá rögtön.

-          Évike néni azt mondta, hogy holnap fel kell jönnöd az iskolába.

-          Miért mit csináltál?

-          Mmm. Semmit. Csak azt mondta gyere fel. Beszélni akar veled.

-          Várjál még, hogy egyáltalán ma bejutunk-e a házba. Ülhetünk itt, ki tudja meddig.

-          Megint megvert?

Anyám hallgatott és én tudtam a némaságából.

-          Még jó hogy közéjük ugrottam. - szólt a báttyjám. -Folytogatta, én meg a hátára ugrottam és ugy engedte el.

Szomorúan néztem magam elé, aztán anyámra, és csak akkor vettem észre a nyakán a folytogatás nyomait. Néma hosszú hallgatás következett, majd ahogy telt az idő, diskurázásunk véget ért, mert hangos csörömpölésre lettünk figyelmesek. Hallgatóztunk.

Felkelt apánk. Hallottuk ahogy öklendezik az alkohol hiányától vagy a túlterheltségtől, már nem tudom. Csend volt sokáig, és én is fáradt voltam, de aludni már azt sem tudom mikor tudtam utóljára egy jóízűt. Kuporogtunk ott hárman, és az összetákolt fakamra oldalán a réseken keresztűl kukucskáltunk. Láttam ahogy apu dülöngél az udvaron és mindenfelé bámul. Minket keresett. Aztán mit sem érdekelve hol vagyunk, a kapu nyílásának hangjára figyeltünk fel. Elment az utcába levő kocsmába. Anyuval meg Ferivel bementünk a házba. Minden szana-szét, nem ismertem a házunkra. Nagyon féltem. Anyu azt mondta hogy fél 7 van, este. Ilyenkor vacsorázunk ha tudunk, és fürdünk, aztán lefekvés. Tudtam ma megint nem fogunk aludni. Telt az idő, ettünk, gyorsan megmosakodtunk és ugy öltöztünk hogy ha menni kell, ne pizsamába menjünk az utcára. Mert oda mentünk máskor is, hisz a szomszédok nem akartak bajt a fejükre.

Egyszer csak nyílt az ajtó és berontott apám. Nagyon csúnya volt, amikor be volt rúgva. Én Ferivel kuporogtam az ágy tetején és csendben vártunk. Már hallottuk ahogy anyut lehordta mindennek, de ő nem szólt vissza. Mégis csak egy hangos dörömbölésre lettünk figyelmesek, és anyám jajgatására. Verekedtek, én sírva ordítottam, Feri meg szaladt anyuért, szaladtam én is utána, de a bejárati ajtónál megálltam. Láttam őket, de bár ne láttam volna. Feri meg anyu valahogy ott termett mellettem, de a könnyektől már nem sok mindent láttam, csak éreztem.

-          Takarodjatok innen! Mocskos tetük!

Én voltam még az ajtóban és szaladtam anyuék után, de elkapta apu rugása a fenekemet, nagyon fájt.

Átszaladtunk az utca végén lévő kis rétre, ahol volt egy nagyon régi fűzfa. Széles volt, és jól takarta hármónkat, amikor lebújtunk az odvába. Sokáig sírtunk mindannyian, majd mikor megnyugodtunk, anyu Ferit küldte az utcában lakó szomszédokhoz, mert ő nem bírt járni, hogy szóljon valakinek hogy a ma éjszakára fogadjanak be minket, mert nagymamámék sem engedtek ilyenkor be hozzájuk. Párszor még láttuk aput, ahogy megy a kocsmába és haza. Feri sokadszorra jött vissza hozzánk a fához, de én már a kimerültségtől nem tudtam ébren maradni. Majd később anyu keltegetett.

-          Évike! Kelj fel gyermekem! Menjünk!

-          Hova megyünk? - nem tudtam hol vagyok, csak arra eszméltem hogy takaró van rajtam, amit biztos Feri hozhatott ki a házból dugiba, míg apu átment a kocsmába.

-          Jancsi bácsi meg Valika néni befogad minket. Gyere gyorsan.

Csak akkor láttam hogy anyu vérzik a lábán, ezért nem tudott járni. Fájt nekem is a rugás helye még  mindig.

Jancsi bácsi jött nyitni a kaput.

-          Gyertek Évikém, ide ugy se jön.

-          Köszönjük szépen Jancsi. - mondta anyám szégyelve, aztán elsírta magát.

Már a melegben vettem észre, hogy véres a nadrágom, biztos a rúgástól. Valika néni megmosdatott és gyorsan meleg kakaót adott, hogy hamarabb el tudjak aludni. Nem kellett hozzá sok, a félelem és a  kimerűltség megtette a hatását.

Másnap nem mentem iskolába. Már jobban éreztem magam, de fájt még a fenekem. Anyu is aludt végre. Reggel Jancsi bácsival beszélgetett, de gondoltam hogy miről. Amikor elment, megkérdeztem tőle.

-          Anyu, mi most itt fogunk lakni? Ugye nem megyünk haza többet? Én nem akarok soha többé hazamenni!

Ostromoztam a kérdéseimtől félelmemben.

-          Egy ideig itt maradunk. Meg látjuk meddig.

Később anyuhoz Valika néni jött át és ketten a konyhában beszélgettek. Jó volt hogy nem tudtam mi lehet apámmal, nem akartam tudni róla.

Teltek a napok és hetek, és én egyre felszabadultabb voltam. Az iskolába jobb jegyeket szereztem, anyu is beszélt az osztályfőnökömmel, megtudta hogy bukásra állok környezetismeretből, ami a magánéletünknek volt köszönhető. Így Évike néni is segítőkészebb volt mint azelőtt, különórát is adott nekem.

Az iskolából az „új haza" felé tartottam, amikor aput láttam meg az ajtóban. Rémületemben elsápadtam, a veríték vízesésként öntött el, földbe gyökerezett a lábam és egy szót sem tudtam szólni. Látszott rajta a másnaposság, a szeme a vér és a sárgaság színében keveredett, meggyötört és lefogyott volt, az éhezés miatt.

-          Szia csinikém! - szólt hízelgőn, mintha mi sem történt volna.

-          Szia! - válaszoltam félszegen.

-          Most jössz az iskolából?

De én már nem tudtam válaszolni, mert akaratom ellenére elsírtam magam féltségemben. Anyám beküldött a szobába megnyugodni. Később apu elment.

Estére apu visszajött hogy ehetne-e egy tányér levest, meg szeretne minket látni. Anyu nagy nehezen beengedte, csak mert józan lehetett. Én féltem tőle, ezért az asztal álá bújtam, és ő nem vett észre.Pár óra múlva megbékéltem azzal hogy ott van és hogy nem bánt minket, ezért filmet is néztünk vele, mígnem megtörtént a nem várt rémület. Hirtelen a fotelban furcsaságokat kezdett el beszélni, és a plafonra felnézve a földre ugrott és rángatózott. Anyu gyorsan kiabált Ferinek hogy szaladjon Jancsi bácsiért, hívják a mentőt,én az ágyon vergődtem, ijedtemben sokkot kaptam apám rossszulléte látván. Engem elvittek Jancsi bácsiék onnan, mikor megjött az orvos már nem tudtam mi van apuval. Akkor este én Valika néniéknél aludtam, apu pedig anyuval és Ferivel, nehogy ismét rosszul legyen, mert nem vitték be a kórházba, mert túl sok alkoholt tartalmazott a szervezete.

Másnap reggel apu meg anyu nem volt sehol. Feri azt mondta hogy apu elvonóra megy, anyu elkíséri.

-          Mit jelent az elvonó? - kérdeztem tudatlanul.

-          Az egy olyan kórház ahol meggyógyítják aput, hogy soha többé ne igyon. És lehet hogy végre nekünk is lehet normális életünk, mint másnak.

A báttyjámat ekkor láttam igazán szomorúnak, száját lebiggyesztve tartotta, mint amikor síráshoz készűl az ember ilyenkor. Átöleltem a mackó termetű testvéremet, és tudtam ilyenkor nem lehet mit mondani, csupán amit érzel hogy ki kell hogy jöjjön belőled, mert mardosna az önvád ha nem tennéd.

-          SZERETLEK TESTVÉRKÉM!

És ez volt az a pillanat amikor a báttyjám csendben, átölelve engem, elsírta magát. Én pedig hagytam.

Kezdtek a kedélyek lecsillapodni és visszatérni a régi kerékvágásba némi változással egybekötve. Egy hónapi albérlet után hazaköltöztünk a házunkba. Nem féltem, mert apu nem volt otthon. Csupa kosz volt minden, és hozzáláttunk a takarításhoz mindannyian. Idővel szépen kicsinosítottuk a régi házikót. Teltek a napok egymás után, néha apuról kérdezősködtünk, de már szálltunk is tovább az időben.

Aznap anyu azt mondta hogy nem kell iskolába mennünk, ír igazolást. Apu délután ért haza. Teljesen ki volt cserélődve, mintha nem is az én Apukám jött volna haza. Örült nekünk, ölelt, de én kicsit félszegen üdvözöltem, majd amikor kicsomagolt és rendezgette a holmiait, nem bírtam megállni, hogy ne szóljak mégha kapok is érte.

-          Apu!? Most már nem fogsz inni?

Apám elkerekedett szemmel nézett rám, hogy ezt meg honnan szedtem, de azért válaszolt.

-          Nem! Nem fogok többet. - morogta szégyellve tetteit lesütött szemmel.

-          Tudod apu! Ha mindig ilyen leszel akkor foglak szeretni, de ha iszol akkor nem. Szerintem nincs senkinek se kedve éjnek idején minket pátyolgatni, hogy hol alszunk. Ha te akartál családot, akkor szeresd, mert a családod is szeret.

-          Tudom! Mostantól minden más lesz. Dolgozni fogok és új életet kezdünk. - mondta hibáját elismerő hangon.

Valahol nehezen hittem neki, hisz próbára tette már a bizalmamat, de legbelül a lelkem mélyén örültem, hogy az új élet kezdete most láthatóan is de megkezdődött azzal, hogy véget vetett az alkohol elleni küzdelemben.

Apu és anyu viszonya rendeződött, bár anyu diktálta a szabályokat, apu pedig végrehajtotta őket. Az iskolában is megvolt az évzáró, amire apu kísért el. A bizonyítvány eredményére, nem szólt, mert tudta hogy nehéz idők eredményei.

Zavaros napok követték egymást. A sok papír, méregetések, ház rajzok különbözősége áradt szét a konyhában az asztalon, majd napokon belül több ismeretlen arc is megfordult nálunk.

Egy reggel anyám így szólt, amikor felkeltem:

-          Évike, gyere  segíteni pakolni!

Anyu talán még soha nem volt olyan szép, mint akkor. Szinte csillogott a boldogságtól, apu pedig ölelte és puszilta, majd tovaillant. Csak akkor láttam hogy a becses dolgaink mind egy szálig papírdobozok halmaiban pihennek. Ijedten és meglepődten kérdeztem anyámat.

-          Hova megyünk? Miért kell pakolni?

-          Sehová nem megyünk. Csak átköltözünk a nyári konyhába egy darabig. Régi a ház, és hosszú távra nem biztos hogy a falai még bírják az időt, ezért építünk egy új házat.

-          És lesz saját szobánk is? - kiáltotta örömében Feri?

-          Igen lesz, neked is meg a Huginak is!  - mondta Apu a báttyjámnak, úgy hogy én is értsek róla.

Elkerekedett szemmel ámúltam a történéseken. Hirtelen olyan gyorsan történt minden. Néhány hónapja menekültünk, most meg építkezünk. Az idő forgatagában tévedtem volna el? Nem, nem hiszem. Talán ez jelenti hogy új életet kezdünk? Lehet. De ez ilyen hamar történik? Vagy hogy megy ez? Kérdések támadtak fel bennem, de a válaszokat csak magam tudtam rá. Elérkezett végre az az idő nekünk is, amikor végre normális életet élhetünk, mint mások.

Leültem a konyhában az asztalhoz, és reggelihez készültem, mert éhes voltam. Azelőtt reggel soha nem ettem. Kiöntöttem a poharamba a kakaót és egy szelet bundás kenyeret vettem a kezembe. Eltöprengtem. Talán egy kívánságunk teljesülhetett, amit még a báttyjámmal régen együtt kívántunk. A kívánságunkban szép nagy házunk van  ( és többé nem gúnyolnak és sajnálnak minket az emberek, hogy ránk dől a vályog viskó ) , apu józan és anyuval boldog házasságban élnek, és mi pedig elválaszthatatlan testvérek maradunk, míg élünk. Még vérszerződést is készítettünk, hogy az ujjunk hegyét megszúrtuk egy tűvel és egy pötty vérrel érvényesítettük. Igen, biztos ez lehet a magyarázat mindenre. Teljesűlt a kívánságunk!

Ábrándozásomban észre sem vettem, hogy apám leült mellém az asztalhoz, csak mikor már megszólalt:

-          Mi van Minikém? Álmos vagy még? - kérdezte és elvett egy szelet bundáskenyeret.

-          Mmm. Nem. - feleszméltem,majd elkezdtem enni.

-          Látod, megmondtam hogy új életünk lesz, és hogy dolgozni fogok. Megígértem. - motyogta csámcsogva.

-          Igen, így van. - zártam rövidre.

Apám megtörölte a száját és csupán két szót mondott, amivel ezt a reggelt lezárta.

-          SZERETLEK BENNETEKET!!! - mondta, aztán azzal a lendülettel felállt az asztaltól felém hajolt és megpuszilta a homlokom, majd otthagyott.

Csak akkor tudatosult bennem mindaz, amit átéltem gyerekkorom rövid éveiben, és ami utóbb történt. Soha nem mondott nekem azelőtt ilyet, se nekem, se másnak. Olyan fájdalom hasított a mellkasomba, ami még soha. Levegőért kapkodtam és elszorúlt a szívem, szemem könnybe lábadt és nem érdekelt ha kicsordúl a könnyem. Elégedettség töltött el és érdekes boldogság. Képes minderre a szeretet? Igen, képes lehet, mert már én sem érzem a haragot és félelmet. Megváltozott, és ezáltal én is megváltozom.

Azóta hiszem és tudom, hogy képesek vagyunk legyőzni az élet rögös útján az akadályokat a szeretet erejével. Mindig az első lépés az igazi kihívás, ám a második már közelebb visz életünk céljához. Nehezebb időszakokban csupán visszagondolok gyermekkorom elfolytott történéseire, és erőt merítek apámból, aki végig tudta csinálni az elvonókúrát és új életet kezdett a rejtett érzelmei erejével. Azóta sem történt olyan az életünk során ami ne vezetett volna a kitűzött célomhoz.

Valamint három dolgot tanulságként vonok le belőle:

-          Képesek vagyunk megváltozni,ha akarunk.

-          Kitartani mindenhol és minden időben.

-          A szeretet mindent legyőz!

S ha más üzenetem, nem is lenne több, akkor is üzenem a világon minden embertásamnak:

-          SZERETLEK BENNETEKET!