Mi idézi elő a változást? Külső tényezők? Belső tényezők? Mindkettő?
Egy történet jut eszembe, amit most veled is megosztok barátom.
Egy nap hazament ismerősöm, Aranka, de édesanyja nem várta otthon, autóbalesetet szenvedett és meghalt. Aznap a bánat és gyász mellett a változas szele is költözött be szívébe. Tudta, hogy semmi sem lesz a régi.
Zárkozott, csendes, nyugodt ember lévén sokszor az embereknek fel sem tünő jelenség volt Aranka, a tizenhét éves lány. Barna szeme komor volt, sápadt arca nem túl kifejező. Soha nem öltözött hivalkodóan, nem volt sem kimagaslóan szép és nem sokat beszélt.
Pedig nagyon jó gondolatai voltak, de soha nem volt bátorsága másokkal megosztani. Barátai sem voltak, mert soha nem nyított mások felé és ha mások próbálkoztak vele barátkozni támadásnak vette.
Hiába bátorította édesanyja, hogy barátkozzon és beszélgessen másokkal, mert ő szívesebben ült egymagában. Gyermekkora óta ilyen volt.
Viszont akkor tizenhét évesen rádöbbent, hogy egy barátja sincsen, akinek kiönthetné lelkét, pedig akkor nagyon magányosnak érezte magát. Szüksége lett volna valakire, aki mellette van. Egyetlen megmaradt rokona, az édespaja, katonai bevetésen tartózkodott, még a temetésre sem ment el. A lány azzal próbálta vigasztalni magát, hogy talán a hír nem jutott el hozzá. Telefonon nem sikerült vele felvenni a kapcsolatot...
Aranka megfogadta, hogy erős lesz és bátor. Az édesanyja emlékét majd nemcsak szívében őrzi hanem az ő emlékére, valami kimagaslóan szépet, hasznosat fog alkotni.
Tudta, hogy változások elé néz. Így is volt. Bentlakásos iskolába került. Ott már első nap megbarátkozott egy szőke, élénkék szemű vidám kislánnyal, aki egy évvel fiatalabb volt nála.
Aztán egyre több barátot szerzett és kimagaslóan jól tanult. De kitűnt társai közül az érett gondolkodásmódjával, frappáns válaszaival, kreatív megoldásaival és segitőkészségéve is. Aranka a bentlakásban sokat önkénteskedett a konyhán, vigyázott kisebb társaira, biztatta őket, angol nyelvleckéket adott. Mindezért nem várt dicséretet. Ő eldöntötte, hogy jobb világot teremt maga köré, ezt meg úgy érheti el, ha ő maga is jobb ember lesz.
Mindig segíteni akart másoknak, nem a saját érdekeit nézte.
Később, az egyetem után, pár támogató segítségével, alapítványt hozott létre, amely édesanyja nevét kapta, és a magányos emberek helyzetén változtatott.
Sokan értelmetlennek tartották erőfeszítéseit, de ő továbbra is hitt benne, ezért másoknak nem sikerült őt eltántorítani célkitüzéseiben.
Kedvenc mottója, amit sokszor hangoztatott:
„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”
Sokan viszont hálásak voltak neki: idősebb asszonyok és férfiak, akiknek a gyerekei távolt éltek, árván maradt gyermekek, magányos férfiak és nők.
Az egyetlen dolog, ami Arankát bántotta, hogy ezt a változást édesanyja halála váltotta ki és azt az örömöt, amit olykor érzett munkája során nem tudta megosztani vele is.
Ezért te barátom, ne várd, hogy egy szomorú hír tegyen téged is jobb emberré!
Légy bátor, segíts ha tudsz és élj okosan!