- Mint ahogyan azt ti, jelenlévők is tudjátok, a „Segítség a krízishelyzetben lévőknek" nevezetű központ alapítója, működtetője és egyben vezetője vagyok. Egyikőtök nemrégiben megkérdezte tőlem, hogy mi vezérelt a központ megalapításakor, miért hoztam létre.
Tizenöt évvel ezelőtt kitűztem egy célt magam elé, amely cél mai napig a szemem előtt lebeg: segítséget, megértést, lelki támogatást nyújtani mindazoknak az embereknek, akik szükségét érzik ennek, és akiket a változtatni akarás akár csak egy apró szellője is megérintett.
Most pedig joggal tehetitek fel a következő kérdést: egy 17 éves fiúgyermek miért pont ezt a célt tűzi ki maga elé?
Nos, ahhoz, hogy ezt megértsétek, el kell, hogy meséljem élettörténetem egy rövidített változatát, vissza kell menni képzeletben az időben egészen a gyermekkoromig, hogy megismerjétek azokat a momentumokat, melyek szerepet játszottak döntésem meghozatalában.
„Szüleim olyan irigylésre méltó, már-már mesébe illő életszínvonalat biztosítottak számunkra az öcsémmel, ami csak nagyon keveseknek adatik meg. Tökéletes harmóniában, egymással mély egyetértésben, összhangban éltek, és e szellemben neveltek minket is. Édesanyám irodalmat és filozófiát oktatott az egyetemen, édesapám egy brókercégnél tevékenykedett. Semmiben sem szenvedtünk hiányt, legyen szó akár anyagi javakról, akár kézzel nem fogható értékekről. Azt azonban szeretném leszögezni, hogy sosem folytattunk fényűző, pazarló életmódot, a jólét ellenére visszafogottan éltünk. Mindketten rendkívül intelligensek, tanultak voltak, olyan emberek, akikre méltán felnézhet a gyermek. Felelősségteljes, egész embert megkívánó állásuk ellenére, rengeteg időt fordítottak nevelésünkre, jellemünk formálására, személyiségünk kiteljesedésére.
Mivel általánosságban elmondható, hogy amely családban van egyfajta anyagi biztonság, ott nem jut idő a lélek gondozására, én végtelenül szerencsésnek érezhettem magam. A mi családunkban az anyagi biztonság adott volt, de a törődés, odafigyelés is elengedhetetlen részét képezte életünknek.
Az iskolai kötelező órákon kívül különórákra jártam, nyelvet tanultam, zongoráztam, a drámacsoport aktív tagja voltam, és a különféle sportokban is - ezek közül a futás állt hozzám a legközelebb - megmutattam tehetségem. Több futóversenyen is részt vettem, városi majd megyei első helyezést értem el és készültem a határon túlira is.
Hétvégente kirándultunk szüleimmel, szerettünk a szabadban lenni, elmondhatatlanul természetszerető emberek voltunk, valóságos szenvedélyünk volt a túrázás. Társasági, nyitott emberek lévén gyakorta megfordultak nálunk vendégek és minket is szívesen láttak egy-egy összejövetelen, rendezvényen, amelyen édesanyám saját készítésű, mennyei süteményei és az általa nevelt zöldségekből és gyümölcsökből készített étkek jelentették az est fénypontját. Bár szüleim sorsa akkor már húsz éve fonódott egybe, soha egy hangos szó nem hagyta el szájukat, mindent meg tudtak beszélni anélkül, hogy elfajult volna a helyzet. Egy tökéletes család voltunk.
Legalábbis addig a bizonyos napig.
2000. május 5-e volt. Épp kinn voltam a kertben, amikor édesapám eddig még soha nem látott arckifejezéssel lépte át házunk kapuját. Egy szó nélkül lépett be a konyhába édesanyámhoz, ahol - ha nem látom két szememmel, nem hiszem el - egy könnycsepp gördült le arcán. Édesanyám ijedten kérdezte, hogy mi történt, amire édesapám csak ennyit mondott:
- Elveszítettünk mindent.
Ezután még percekig taglalta, hogy derült égből villámcsapásként érte, hogy az eddig gördülékenyen működő rendszer összeomlott, az eddig tökéletesen profitáló céget felszámolták. Az egész vagyon odaveszett.
Ők nem tudtak róla, de én mindent láttam és hallottam. Azt beszélték, hogy el kell adni a házat, a kocsit, meg kell szüntetni a hitelszámlákat és úgy alapjában véve meg kell változtatnunk eddigi életmódunkat.
Az öcsémnek és nekem nem szóltak arról, ami történt (bár én ugye tudtam róla), ám mi magunktól is észrevettük, hogy valami nincs rendben.
Kezdetben még csak az eddig napi rendszerességű leckekikérdezések maradoztak el, majd a hétvégi kirándulások is. Egyre ritkábban mentünk társaságba és hozzánk sem járt szinte senki. Édesanyám felhagyott az eddig oly szívesen folytatott tevékenységével, mondhatni hobbijával: a kert gondozásával és a sütéssel. A növények elszáradtak, nem teremtek zöldségek, gyümölcsök, a sütés pedig feleslegesnek bizonyult, lévén, hogy nem jártunk vendégségbe és hozzánk sem jöttek. Édesapám, ahogy hazaért ügyei intézése után, azonnal bement szobájába és magára zárta az ajtót. Többnyire csendben vacsoráztunk. A légkör érezhetően feszült volt. Az öcsémet, aki négy évvel volt fiatalabb nálam, tehát ekkor volt 12 éves, egyre gyakrabban bízták szüleim a nagyszülők felügyeletére, mondván, sok az elintéznivalójuk.
Én pedig ott álltam 16 évesen - már elég éretten ahhoz, hogy megértsem, de túl fiatalon ahhoz, hogy elfogadjam - és szembe kellett néznem a helyzettel.
Először a tanulmányaimban mutatkozott meg a süllyedés. Jelentősen romlott a teljesítményem, köszönhető volt ez a laza szülői felügyeletnek is. Nem sokkal később pedig - mivel nem láttam értelmét, hisz úgysem kér számon senki és úgysem tartja fontosnak senki - nem jártam be a különórákra sem. Valóságos időmilliomos lettem. A felszabadult időmet pedig arra használtam fel, hogy jobban megismerjem az osztályom azon felét, akiket eddig elkerültem szüleim utasításának eleget téve. Iskola után velük lógtam. Általában céltalanul lézengtünk, de volt, amikor lehetőségünk nyílt felmenni egyikükhöz, mert éppen nem voltak otthon szülei.
A többiek nyomására kipróbáltam a cigarettát is. Azt hiszem azon a napon határoztam el azt is, hogy felhagyok életem addigi legtöbbet jelentő és legélvezetesebb tevékenységével: a futással.
Ez kissé mélyen érintett, de ha az elért helyezéseimért úgysem kapok dicséretet, akkor minek fárasszam magam - gondoltam.
A szüleimen bekövetkező változások mindeközben drasztikus fordulatot vettek.
A házunkat egy közelben lévő, sokkal kisebbre cseréltük, édesapám pedig talált egy új állást, ami keveset fizetett, és amit állítása szerint utált. E tényt nem kellett volna sokáig bizonygatnia senkinek sem, messziről lerítt róla. Arca mintegy 10 évet öregedett. Esténként, amikor hazajött, erős alkoholszaga volt, holott - édesanyámhoz hasonlóan, az ünnepeket leszámítva - egész életében nem ivott egy kortyot sem. Bezárkózott szobájába és - a másnap a szemetes előtt sorakozó üvegek mennyiségéből ítélve - folytatta ivásra irányuló tevékenységét.
Édesanyám olyan volt, mint egy robot. Az eddig romantikus, melegszívű, mindig mosolygós, kedves nőből egy érzelemmentes, minden iránt közömbös, rideg nő lett. Rutinszerűen elment dolgozni, hazajött és csak ült a kanapén maga elé bámulva. Ilyenkor nem lehetett kizökkenteni a transz állapotából.
Körülbelül fél év múlva - ekkor már dolgozni is képtelen volt - megállapították, hogy mély depresszióba zuhant. Nagyon erős gyógyszereket írtak fel neki, amitől többnyire csak aludt.
Édesapám ekkorra már - bár nem vallotta be még magának sem - alkoholfüggő volt.
Én pedig többet lógtam a velem egykorúakkal, mint amennyit iskolába jártam. Időnk nagy részében kártya partikat rendeztünk dohányzással és alkohollal megfűszerezve, plázákba jártunk és néhányszor „kölcsönvettünk" ezt-azt a közeli boltokból.
2001. 06. 05-e volt az a nap, amelyre mindig emlékezni fogok.
Ez a nap alapjában véve változtatta meg az életem.
Késő délután értem haza, az egész napot az egyik osztálytársamnál töltöttem. Mikor beléptem az ajtón, olyan látvány fogadott, amilyen - annak ellenére, hogy tisztában voltam körülményeinkkel, - mélyen megrendített. Soha nem tapasztalt mértékű szánalom, szégyenérzet és sajnálat járta át egész testem.
Édesanyám a kanapén feküdt begyógyszerezve, szétterülve, kócos hajjal, szájából csorgott a nyál hajára és ruhájára.
Nem messze tőle édesapám üvegekkel körülölve magát, delíriumban hánykolódott saját hányásában.
Ennyire még sosem fajult el a helyzet. Ilyen állapotban még sosem láttam őket.
Egy könnycsepp gördült végig arcomon, csakúgy, mint 1 évvel ezelőtt édesapámnak, amikor közölte édesanyámmal, hogy csődbe mentünk.
Itt, ekkor, ebben a pillanatban döntöttem el, hogy ez így nem maradhat. Változni fogok. Változni fogok, mert ha én változom, minden változik!
Segítségért folyamodtam a családon belül, akik mit sem tudtak helyzetünkről szüleim gondos takargatásának köszönhetően, akik a szánakozás elkerülése érdekében megszakítottak szinte minden családi és baráti kapcsolatot.
Közös segítséggel szüleim néhány hónapot igénybevevő kórházi kezelés alá kerültek, az öcsémet és engem addig nagyszüleink neveltek. Otthagytam a társaságot, akikkel addig együtt lógtam. Abbahagytam az alkoholfogyasztást és leszoktam a dohányzásról. Elkezdtem keményen tanulni, hogy a célt, melyet akkor, 17 évesen tűztem ki magam elé később megvalósíthassam. A célt, hogy egy saját magam által létrehozott központ révén segíthessek rászoruló embereken.
Rajtatok, akik most itt ültök!
Öt év múlva, 22 éves koromra lett meg a gyümölcse: létrejött ez a központ, amely a „Segítség a krízishelyzetben lévőknek" nevet viseli.
Furcsa és nevetséges, de épp a szüleim miatt akartam jobb ember lenni. Ironikus, hogy míg más szülők példás magatartást mutatva gyereküknek sem tudják a várt eredményt elérni, addig engem pont példázatlan viselkedésük taszított a jó irányba. Ha akkor nem változom, nem adatott volna meg a lehetőség, hogy a közel 10 éve működő központ révén annyi embernek segíthessek."
- Emberek! Bízom abban, hogy megkaptátok a választ a kérdésre és ezek alapján megértitek, hogy mi motivált engem akkor, 17 évesen, amikor elhatároztam, hogy létrehozom e központot, ahol most ti is ültök. Egy dolgot mindenképpen jegyezzetek meg:
„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg."