A vándor és a remete

Léna89, 2012, július 25 - 23:50

Ámos még egy másik világban nevelkedett; ahol a szó ígéretnek számított, a tett jó célt szolgált és az emberek egymást támogatták. Ámos itt élt, egészen addig, míg a Vándor át nem lépte faluja határát. Hallotta már a rémhírt és látta, ahogy a pánik elhatalmasodik a szomszéd falvakon, és azt is, ahogy szép lassan eléri az övékét is. Valami hatalmasra és rémisztőre számított, ami leigázza és megváltoztatja mindegyikőjüket; szélviharra, sikításra és agóniára, de nem így lett. Csak egy nő érkezett szekerében az egész életével, macskájával, ruháival és pár napnyi élelemmel. A főtéren összegyűlt népen tanácstalanság és zavar lett úrrá. Egy hatalmas, zöld szemű asszonyka csupán a lény, akitől mindenki rettegett - láttamozta Ámos, majd elkönyvelte magában, hogy a környező tájakról menekülők a bolondját járatták vele. Nem kockáztatta meg, hogy hazugnak kiáltsa ki őket, de a hantás kifejezés pontosan leírta azt, amit gondolt róluk. Amint félelmei szertefoszlottak, elsőként lépett elő a tömegből, hogy a nőt oltalmába vegye és éjszakára elszállásolja. Feleségének nem igazán tetszett az ötlet, nem azért, mert nem szeretett volna segíteni a vándoron, hanem mert rajta kívül még más nő nem lépte át a házuk küszöbét. Férjura zárkózott és zsémbes fiatalember volt, hiába csak harminc esztendőt tudhatott a háta mögött. Ámbár, ahogy körbenézett a tétova és kétkedő tömegen, megértette őt, aki mindig is oltalmazta a gyengébbeket és kitaszítottakat. Mirjam tudta, hogy az ura szíve a helyén van és mindig példaértékűen viselkedett, így végül panasz nélkül belement, hogy a nő egy pár napig náluk hajtsa álomra a fejét.

-                     Köszönöm a nagylelkűségüket. Mivel hálálhatnám meg? - kérdezte a vándor, amikor megpillantotta a kényelmesen berendezett vendégszobát.

-                     Ugyan, nekünk semmire nincs szükségünk. Mindenünk megvan - felelte Mirjam, majd megrázta a fejét. - Nem értem, miért ilyen ellenséges mindenki veled...

-                     Az emberek önzők, kapzsik és irigylik, ha a másik boldog. Ezért - sóhajtott a vándor, majd belépett a hálóba. - Még egyszer köszönök mindent. Jó éjt! - majd betette maga mögött az ajtót.

Fájó csend rohant végig a folyosón, ahogy Mirjam egyedül maradt a gondolataival. Felsóhajtott, végül elmélázva csatlakozott férjéhez kertes házuk nappalijában.

-                     Mi bánt, kedvesem? - kérdezte férjura, mikor nejére pillantott.

-                     Nem értem, miért jó egyeseknek oktalanul bántani a másikat.

-                     Ezen ne rágódj, inkább örülj, hogy te nem vagy ilyen. Hiszek, abban, hogy az élet igazságos és mindenki azt kapja végül, ami neki jár.

Ez volt az utolsó mondat, ami a családi szeretet és meghittség jegyében hangzott el közöttük. A vándor éjszaka körbejárta Ámos házát és észrevette, hogy a már tíz éve házasságban élő párnál egyetlen gyerekszobára sem nyílik ajtó, nem halott sírást a hálójukból és semmi jel nem utalt arra, hogy valaha is gyermekáldásban lett volna részük. Mindenük megvolt, csupán egyetlen folt maradt életük ragyogó kék egén: nem születhetett utódjuk. Tudta, csupán egy apró szikra kell, hogy begyújtsa a rég kialudt lángot és megmételyezze a boldogságot... A pár észre sem vette, hogy a vendégük az, aki egy ártatlannak tűnő kérdéssel kirobbantotta a viszályt közöttük. Mire gondolkodásra adhatták volna a fejüket, a nő már rég egy másik háznál vendégeskedett. A lakosok az intés ellenére észre sem vették, hogy az udvarias és negédes teremtés lassanként összeférhetetlenséget csempész valamennyi tetőfedél alá.

Egy nap pedig Ámos arra ébredt, hogy a felesége nem fekszik mellette az ágyban, nem ért haza éjszaka és a reggelit sem készíti el neki.

-                     Hol voltál éjszaka? - kérdezte tetetett nyugalommal, amikor neje megérkezett.

-                     Amennyit mostanában beszélünk, nem hiszem, hogy érdekelne - válaszolt mogorván a nő, majd bevonult a vendégszobába, amelyben azóta lakott, hogy a vándor kiköltözött onnan.

Ámos reménykedett, hogy csak egy rossz álomba csöppent, vagy, hogy rosszul lát és nem az történik, amit az esze elhitetni próbál vele. Igyekezett bízni, és a házasságát helyre hozni, de mindhiába. Neje kerekedő pocakja egyértelművé tett mindent. Mirjam máshol kereste az elvesztett boldogságot. És nem csak Mirjam, mindenki más is. A bizalom eltűnt a világ egykor bűnnélküli kis szegletéből is.

 

Csupán deres ágak és jéggé fagyott utak vártak Ámosra, amikor elindult útján. Nem vágyott bosszúra és nem süllyedt odáig, hogy erőszakhoz folyamodjon. Ámos nem kívánta már Mirjamot, miután ekkorát csalódott benne. A férfi szívét kín és megannyi fájó emlék töltötte ki, amit csak tetézett, hogy mindenhol emberi gyarlóságra bukkant. Kucsmája és szőrmebundája állta a tél hidegét, de belül szép lassan rideggé és fagyossá vált. Sehol sem akadt olyan emberre vagy társra, aki megértette és értékelte volna azt az erkölcsi tartást, ami neki van, és amire olyan büszke volt mindig is. Így vándorolt hosszú hónapokon, majd éveken át, mire végre megfáradt a lába és pihenésre vágyott a lelke.

Hamarosan egy zord hegység dombjai között talált magának menedéket, egy üres barlangot, ahová bevackolhatta magát. Ismét hosszú esztendők sora telt el, mialatt beleringatta magát abba a hiedelembe, hogy már csak Ő hordozza azokat az értékeket, amitől az a régi szép világ olyan csodás és boldog hely volt. Ahogy ez a tudat egyre mélyebbre és mélyebbre ásta magát a gondolatai közé, egyszeriben megbékélt és a magányt többé nem érezte tehernek, megváltássá lett: remete lett. Élvezte a természet nyugodt varázsát és barátságot kötött minden környéken lakó állattal, mert tiszta és ösztönös lények, őket nem fertőzhette meg az emberek mohó élvhajhászata és anyagiassága.

Egyszer pirkadatkor egy kisállat nyüszítésére ébredt. Rögvest felpattant és kisietett a barlangból. A hang irányába rohant árkon-bokron keresztül, hogy még időben a kölyök segítségére legyen. Amikor a nyüszítést már a közvetlen közeléből hallotta, megtorpant. Sehol semmi. Előre lépett, de majdnem előrebukott és beleesett egy hatalmas gödörbe. Még időben megkapaszkodott és visszatornázta magát, ám a verem mélyén megtalálta, amit keresett, vagyis inkább, akit keresett. A nyüszítés nem is nyüszítés volt, hanem gyermeksírás. Egy kislány ült a gödör alján, apró kezeivel maszatos arcát törölgetve, fehér ruhácskáját vér pettyezte.

Megfordult Ámos fejében, hogy ott hagyja a lánykát és úgy tesz, mintha mi sem történt volna, de végül győzött a humánus oldala. Lemászott a kislányért és kiemelte onnan. Letette, majd csak nézte. Ámos már egy évtizede nem látott embert, se felnőttet, se gyermeket. Különös érzés járta át, ahogy most mégis megtörtént. Az érzés kölcsönös volt. A gyermek annyira megszeppent a szakállas ember tekintetétől, hogy megkukult. Csak állt ott remegő szájjal és futásra kész lábbal.

-                     No, mi az, kölyök? - A kislány meg sem mert szólalni, csak meredt rá tovább. - Tán elvitte a cica a nyelved? Nem is számít - intett egyet lemondóan. - Tűnés haza! Az erdő veszélyes hely. - Ám a lányka tapodtat sem mozdult. -Menj! Már biztos várnak a szüleid!

-                     Nem tudom, merre jutok haza... - motyogta az alig öt éves gyermek. - Fogócskáztunk és eltévedtem.

Ámosnak megesett a szíve az ártatlan teremtésen és bevitte magával a barlangba. Horzsolásait kitisztította és bekötözte, aztán enni adott neki.

-                     Bácsi, miért élsz az erdőben?

-                     Mert a természet a legjobb társ. Nem vagyok kíváncsi a fajtádra.

-                     Az milyen?

-                     Önző és erkölcstelen.

-                     És az milyen?

-                     Hát önző és erkölcstelen! Mit kell még ezen magyarázni?! - mordult fel, de mikor látta, hogy a lány majdnem elsírja magát, visszafojtotta haragját. - Gonosz. Nem törődik mással, csak a maga hasznát nézi - fordította le olyan nyelvezetre, amit talán egy ötesztendős gyermek is megért.

-                     Bácsi, én is gonosz vagyok? - kérdezte a csöppség könnybe lábadt szemmel.

Ámos eltűnődött. Már hogy' mondhatná egy apróságnak, hogy gonosz? Hiszen még alig élt! Olyan kicsi és tiszta, egy kút, ami csak arra vár, hogy megtöltsék vízzel. Már-már úgy érezte, elmélete megdőlni látszik, mikor újabb szikra pattant elméjéből:

-                     Most még nem, de ha felnősz, te sem leszel más.

-                     De én nem akarok gonosz lenni - makacskodott a lányka.

-                     Nem-e? Akkor élj eképp!

-                     Azt hogyan?

Ámos ámulatból ámulatba esett. Ekkor döntött úgy, hogy segít a kislánynak hazajutni és megnézi magának a földet, ahonnan származik. Talán mégis él valahol a jóság csírája.

 

Pár órányi járásra találtak is egy falvat, amit a gyerkőc nyomban felismert. Meg sem várta, hogy a remete lépést tartson vele, megindult a főúton, és zokogva rohant otthona felé:

-                     Mamácska!  - Egyre csak ordította, amíg a vályogház ajtaja ki nem nyílt.

-                     Emma, égen-földön kerestelek! Merre kószáltál? - lépte át a küszöböt egy Mirjamra kísértetiesen hasonlító nő.

Az asszony magához ölelte a gyermeket, majd hálásan feltekintett a közeledő férfira. Elcsodálkozott ápolatlan kinézetén és megnyűtt ruházatán, de a döbbenet csak akkor teljesedett ki egészen, amikor meglátta a remete kék szemeit.

-                     Ámos, te vagy az?

A férfi nem válaszolt.

-                     Mirjam húga vagyok, Katalin. Emlékszel rám? - Ámos hátrahőkölt, szíve fájt, de meg is könnyebbült. - Nem hittem volna, hogy ennyi év után találkozunk és ma este két vendéget is fogadhatok - lelkesedett a nő. - Mióta megözvegyültem, ez a legboldogabb napom!

-                     Kettőt? - vonta fel a szemöldökét a férfi.

-                     Rajtad kívül egy hölgyet... Kevés manapság a jó ember, nem szívesen látják az idegeneket.

-                     Azt meghiszem - követte a remete tekintetét gyanakvóan kapkodva.

Ekkor megállt ereiben a vér, mert a folyosón nem mással találta magát szemben, mint a vándorral, aki egy évtizede nem látott. Rémálmaiban ez az arc kísértette minduntalan, de csak ebben a pillanatban állt össze a kép Ámos számára. A nő egy évet sem öregedet, arcát egyetlen ránc se torzította, bőre pedig épp olyan üde volt, mint amikor utoljára látta.

-                     Átkozott boszorkány!

-                     Hátrább az agarakkal, jóember! - tárta szét karjait a nő. - Mit ártottam neked?

-                     Megmérgezted a házasságom!

-                     Az emberek önzők, kapzsik és irigyek, nem volt nehéz boldogtalanságot csempészni az életetekbe. Fogalmad sem volt, hogy az asszonykád mennyire vágyott egy gyermek után. Irigy volt minden nőre, aki dajkálhatta a saját babáját, illetve önző, mert tudni szerette volna, hogy ez valóban az ő hibája-e. És mint kiderült, nem. Veled vagy nélküled, de elérte az álmát. Ám te is önző voltál, mert a magad büszkesége miatt észre sem vetted, hogy a nejed mennyire szenved! Én csak felnyitottam a szemeteket, de ti mégsem látattok. Ahelyett, hogy megoldottátok volna a problémát másként, egymás ellen fordultatok, ahogy mindenki más is. Akik nem bírják az igazságot, azok inkább megszöknek előle.

-                     De miért? - rogyott össze a férfi megtört tekintetét a nőre tapasztva. - Ki vagy te?

-                     Jó embereket kerestem, akik nem csak bemesélik maguknak, hogy minden rendben, hanem olyanokat, akik tényleg boldogságban élnek. Igaz embereket kerestem, akik nem törnek meg ilyen hamar, hanem harcolnak. Tiszta embereket, akár a gyermekek, akik hisznek még a jóságban és a csodákban - mosolygott a tátott szájú kislányra, aki az anyja szoknyája mögül ámult a vándorra. - De lásd, mennyivel felette vagy másoknak: még senki sem kérdezett meg, miért teszem mindezt. Tanulni akarsz a hibádból és ezt értékelem. Sőt... Reményt adtál nekem - mormolta elérzékenyülve.

A vándor ezt követően magára hagyta hármukat és szó nélkül neki vágott a főútnak, majd valahol messze egy fekete ponttá zsugorodva eltűnt az alkonyuló tájban. Ámos többet nem hallott felőle és senki más sem. Úgy tartják, a vándor életében megkapott mindent, amire csak vágyott, ám egy váratlan pillanatban mindentől megfosztották pusztán a kapzsiság miatt, amit naiv és jóságos lelke egyszerűen nem bír elfogadni és megérteni. Sok mesemondó regél még a nőről, aki köpönyeget húzva bejárta a világot, hogy leleplezze az emberiség valódi arcát, bár a többségük csak egy legendának tartja, mint sok hasonló történetet, amit az egyszerű, emberi elme nem képes reálisan felfogni. Ámosnak segített. Megtanult átlátni a büszkeség fátylán és végül megkapta, ami neki járt: feleséget, gyermeket, egy boldog családot; Katalin és kislánya oldalán.

Az írás hossza kb. 10 ezer karakter