Hideg téli délután volt, a külváros Csipkerózsika álmát aludta, míg kint a metsző szél mozdulatlanná dermesztette az élet apró hírnökeit, az északi féltekén ragadt madarakat . A Rigó utcában egy lélek sem merészkedett ki, hó híján még a gyerekek sem sikongattak, kipirulva a szánkózás önfeledt örömében. A 3-as szám alatt élő ház is kongott az ürességtől, egyetlen lakója, Simon a tágas, makulátlanul tiszta és precízen berendezett konyhában üldögélve tette a semmit. A melankóliába süllyedt férfi meglepődött, amikor mobiltelefonja üzenetet jelzett. „Otthon vagy egy óra múlva? Beugorhatok?” Unokahúga írt, akit hétköznapi nevén Evelynnek hívtak, de ő csak boszorkánynak szólította - jóval azelőtt, hogy a nő erre a ’szakmára’ adta volna a fejét. Furcsa volt az időzítés –sosem látogatta meg Simont ebben az évszakban, mindössze egy késve, karácsony másnapja után érkezett üdvözlőlap formájában adott általában életjelt. Egy pillanatra átfutott a férfi agyán, mi járhat most unokahúga fejében, hogy sürgősen találkozni akar vele, de nem törődött tovább a dologgal: hamarosan úgyis megtudja. Azzal vissza is süllyedt a mostanában oly jellemző lelkiállapotba: az unalomba.
Az élet a melegebb évszakokban azért valamelyest a fényesebbik oldalát mutatta – legalább kertészkedni is kellett, nem is keveset. Simon egy óriási, kétszintes házban lakott, amelyet nemrég újított fel és bútorozott be a teljes kényelemre törekedve, így legalább volt valamije, ha nem is valakije, amire felügyelhetett és amivel elfoglalhatta magát. Pár évvel ezelőtt vált el és egy ideig nem is hiányzott neki volt felesége állandó duruzsolása. Gyorsan és nagy vehemenciával látott neki a feladatnak: kiirtani szenvedélymentes házasságának minden emlékét. Rövid idő elteltével azonban magánya nyomasztó súllyal kezdett nehezedni rá, nyugdíjas életének üressége egyre nőtt és tágult, beszélgetőpartnerei, a virágok és szőlőtövek nem bátorították.
Most viszont közelgett a Karácsony. Simon vegyes érzelmekkel viseltetett a szeretet szezonális kifejezésmódjai iránt. Ő azt kívánta, hogy az év minden napján szeressék és elfogadják, fenntartások, elvárások nélkül: begyökeresett szokásait és világnézetét nem megbolygatva.
’Képzeld, meghívtak a téli napfordulós ünnepségre, bácsikám!’
’Menj el, ha olyan nagy kedved van.’
’Ó...minden ismerőst megkérdeztem, de senki nem fog tudni helyettesíteni a múzeumban. Gondoltam, megkérdezlek...hátha esetleg tudnál nekem pár napig segíteni...Annyira szeretnék elmenni ünnepelni!’
Simon kifejezéstelen arccal nézett a nőre, de bal szemhéja felfelé húzódott és fülcimpája önkéntelenül is megmozdult. Unokahúga nem ismerte fel a bosszankodás jeleit, ezért néhány másodperc kínos hallgatás után folytatta a gyengéd ösztökélést.
’Tudom, téged nem igazán érdekel az ilyesmi, de...’
’Abszurd ötlet.’
’Hiszen még nem is jártál ott, nemcsak mágiáról van szó, vannak ősrégi hangszerek, tárgyak, meg...’
’Évi, ezúttal nem tudok neked segíteni.’ Önkéntelenül elmosolyodott, amikor kimondta az ismerős becenevet. Evelyn örömmel nyugtázta a kedves megszólítást és azonnal kihasználta nagybátyja akaratának pillanatnyi elgyengülését:
’Olyan jó lenne, ha valaki mást is meg tudnék kérni, de tudod, hogy nemrég nyitottunk meg...’
Addig-addig hízelgett és kérlelte Simont, amíg az meg nem adta magát. Így történt, hogy a téli napforduló ünnepén szokásos piaci köre helyett a Boszorkánymúzeum felé vette az irányt. Egy régi városi bérház dohos alagsorában várt rá a különös, megkapó hangulatú hely, egy eldugott, de a forgalmas úthoz közeli, kifli alakú utcácska mélyén. Nem volt könnyű rátalálni a karcolásokkal tarkított, név nélküli ódon bádogajtóra, amely mögött Evelyn tanyája rejtőzködött. Simon elismeréssel adózott unokahúgának: a két kis egybenyíló terem tapintható és – ráadásul - érdekes tartalma meglepően tág ismeretanyagot tartogatott számára, sokat tanulhatott a világ ősi kultúráinak szentelt kiállítás gyűjteményéből. Nem várt kíváncsisággal vizsgálgatta a kódexeket és a totemszobrocskákat. Különösen az azték istenek keltették fel figyelmét, annyiféle csodás és különleges állat alakját öltötték magukra, a zseniális éleslátásról tanúskodó matematikai rendszer rejtett összefüggései pedig olyan bűvöletbe ejtették, hogy nem is bánta, milyen csekély volt a látogatók száma aznap: több idő jutott megismerésre, olvasásra és a tárlatvezetéshez szükséges felkészülésre.
A karácsony előtti utolsó munkanapon estefelé szállingózott be csak néhány vendég (a múzeum későn zárt, hiszen a vámpírok állítólag éjszaka tevékenykednek). Simon máris színvonalas idegenvezetést tudott tartani az alapismeretekkel felfegyverkezve, bár egyelőre csekély önbizalommal. Nem sokkal éjfél után ért haza, és az értelmes tevékenységből fakadó fáradtság már csaknem ismeretlen érzésével zuhant az ágyba. ’Végül is rosszabbul is sikerülhetett volna a mai nap’ – sóhajtotta, mielőtt alámerült az éjszaka birodalmába.
És este lett és reggel: a második nap. Az év legszentebb estéje közeledett mindenki portájához. Éjjel a hó is megérkezett: reggeli előtt a férfi hálószobája ablakából nézte az óriási pelyhek kavalkádját, a szél forgatta, pörgette őket, végtelennek tűnő játékos tánckoreográfiát bemutatva. A házhoz vezető ösvény járhatatlannak tűnt: hófal tornyosult rajta, és még a kapunál őrködő óriás ezüstfenyők zöldje is alig látszott a fehér súly alatt. Nem kevés időbe telt, amíg végre el lehetett jutni a kapuig, csaknem egyórás izmokat és lelket edző lapátolás után.
A múzeum felé haladva sem autó, sem busz nem keresztezte a kimerült, nehézkesen gyalogoló Simon útját, aki szinte biztosra vette, hogy aznap jó ideig nem teszi tiszteletét egyetlen vendég sem. Így is lett: a csengő két órán keresztül nem szólalt meg. A befelé fordulás napjának ígérkezett a mai: a különleges helyszín arra szólította fel ideiglenes gazdáját, hogy – szokásától eltérően – ne családi viszályokról és részvényekről, hanem Születésről és Halálról elmélkedjen. Simon az elutasítás taktikáját követve először olvasással és rendrakással próbálta elhessegetni a belső parancsot, de ezúttal nem vált be a kigyakorolt stratégia. Nem bírt egy helyben maradni: járkálni kezdett a termekben, és figyelme most azokra a tárgyakra irányult, amelyeket még nem vizsgált meg tüzetesen.
Legelőször egy méretes, fából készült tárgy keltette fel a figyelmét, ami az elülső szoba sarkában hevert, pőrén szembesítve a látogatót a lét végességével. Evelyn utasításba adta, hogy a látogatók – ha van merszük hozzá – próbálják ki, ami persze ritkán történt meg. Ahogy közelebb ment a koporsóhoz, borzongás futott végig a gerincén, míg a szél szinte üvöltve süvített át az apró, szimpla üveges ablakok elé kifeszített vasrácson. Az egyedüllét és a bezártság érzését már régen meggyűlölte, és most egyetlen reménye az volt, hogy érkezik egy látogató, bárki, aki enyhítheti félelmét, ami lassan, de könyörtelenül lopakodott egyre közelebb a szívéhez. Egyetlen gyertya pislákolt csak, az ég szürkén ereszkedett alá, szemfedőként takarva el a napot, és a természet feltámadásának minden esélyét.
Simon lassan megadta magát az elkerülhetelhetelen kérdésnek: hiányozna - e valakinek, ha meghalna. Gyors egymásutánban bukkantak elő arcok a múltból: szeretők, családtagok, régi munkatársak. Felszínes kapcsolatok, kevés igazi barát – Simon nem szerette elveszíteni a kontrollt helyzetek és emberek felett. ’Az élet elment mellettem’ – a nyugtot nem hagyó érzés fokozotosan vállaira telepedett. A megbánás és tehetetlenség könnyei lassanként utat törtek maguknak, könyörtelenül szivárogva lefelé feldúlt arcán.
A csengő váratlan hangja hozta csak vissza a jelenbe. Mire összeszedte magát és elérte az ajtót, elméje ösztönösen nyugtázta, hogy a hó elállt, mindezzel azonban most tudatosan nem foglalkozhatott: egy csapat iskolás állt odakint.
’Nyitva vannak ma?’ – kérdezte a vezetőjük, egy középkorú, tanárnak tűnő figura.
’Igen, csak éppen a hátsó szobában voltam, nem hallottam Önöket. 11-ig látogatható a múzeum, fáradjanak be.’
’Nagyszerű. Gyerünk!’
Simon gyorsan visszanyerte éberségét, elfeledkezve mélabújáról levezette a látogatókat az alagsorba.
’Van diákkedvezmény?’
’Igen, azt hiszem, vagyis...utánanézek, tudja, még csak pár napja dolgozom itt...’ Rápillantva a pulton fekvő árlistára, a férfi fejben kiszámította a teljes árat, kinyomtatta a jegyeket, és már kezdte is volna a túrát, amikor a tanár félbeszakította.
’Egy pillanat, kérem! Eggyel több létszámot mondtam, a fiam szeretne majd csatlakozni hozzánk, csak egy picit késik a rossz idő miatt. Megtenné, hogy nyitva hagyja odafönt az ajtót? Lehet, hogy ideér, míg mi bent nézelődünk.’
’Hmm...rendben.’ Úgysem jön más ide ebben az órában, gondolta (rá nem jellemző lazasággal) Simon. Azzal beterelte a csoportot az első terembe a szűk tölgyfaajtón keresztül, amely fölött egy kitömött varjú lógott.
’Kíváncsiak a tárgyak történetére?’ – kérdezte meg bent lelkiismeretesen.
’Hogyne. Mindannyiunkat érdekel, ugye?’ – pillantott körbe a tanár. A diákok szétszóródva nézelődtek. ’Figyelem! Ne nyúljatok semmihez, hallgassuk meg, miért is érdekes ez a hely.’
’Tehát...ez a terem a sámánizmusról szól, illetve a túlvilági hitről. És persze a halálról. Itt van például a koporsó...aki akar, belefeküdhet és kipróbálhatja.’ – hangzott a javaslat Simon szájából. Sikerült lángra gyújtania a gyerekek fantáziáját. Mind közelebb húzódtak és hirtelen csend lett.
’Fedél nélkül, ugye?’ – pötyögte egyikük, egy szeplős, ideges forma fiú.
’Az nem poén.’ – Simon elmosolyodott saját szavain. ’De ha bátor vagy és kipróbálod, megígérem, hogy egy-két perc múlva kiengedlek.’
’Hű, ez izgi!’ – kiáltott fel egy vöröshajú kamaszlány. ’Na gyerünk, a fiúké az elsőbbség!’
Valahogy senki sem lelkesedett, még a tanár is hátrált egy lépést. Rövid, kínos hallgatás után az egyik lány habozva megszólalt:
’Talán...megmutathatná nekünk Ön.’
Simon rábámult, mélykék szemeiben megdöbbenés ült, de egy picinyke játékosság is vegyült a hangjába.
’Tessék??? Azt szeretnéd, hogy...?’
’Biztos kipróbálta már, ha itt dolgozik. Mi is kipróbáljuk majd.’ – verdestek a lány szempillái.
’Igen, lécci, lécciiiii!’ – visszahangozta most már a legtöbb gyerek.
Simon, a macsó férfi csapdába került. Sietősen körbepillantott, tekintete megtalálta a tanárét, akinek a szája bocsánatkérő mosoly helyett grimaszba torzult, nem lehetett rá számítani. A gyerekek is kíváncsian méregették. Nem volt más választása: ’De el ne temessetek ám élve, nincs benne csengő, mint régen, hogy a tetszhalott jelt tudjon adni’ – mondta tréfásan, és nagy éljenzés közepette bemászott a ’próbasír’ sötétségébe, magára húzva a fedelet.
A koporsóban ólomlábakon járt az idő, Simont mégis nyugalom szállta meg. Szemét behunyta, karját összefonta mellkasán. Nem gondolkozott, nem elemzett és aggodalmaskodott, a pillanatot élte. Eltelt pár perc. A csend körülölelte, békesség fonta be.
Egyszercsak közeledő lépések zaját hallotta. Kiélesesedett érzékeivel furcsán ismerős hangokat hallott és egy verset:
’Nem baj, ha odaég a hús, ha nincs otthon rend és a csend marad véled,
Ha egy faág lesújt, meghorzsol, és pörgés helyett nyugalom lesz részed.
De az a baj, ha tehetetlenségünk az úr, ha a kolduló gyerek már nem pénzt, de morzsát kér
Ha magunk teremtette ellenségeink véres lángjait nem oltjuk ki, bár üres már a harctér.’
’Simon, azért jöttünk ide, hogy megmondjuk: szeretünk Téged. Ne pazarold el életedet, játszd újra!’
A fedél megcsikordult, felemelkedett. A világosság elárasztotta Simon szemét: fokozatosan öltöttek alakot a koporsó körül álló barátai. A gyerekek a háttérben álldogáltak. A férfi egyenként belenézett szerettei szemébe, mélyen, hosszan.
Kint pedig sütött a Nap.