A varázserdő

Évszám
2010

Már száz év is eltelhetett, hogy a rozoga házat, amelyet a gyerekek csak elvarázsolt kastélynak neveztek, elhagyták a benne élők. Nem tudni, kik laktak ott, kié lehet, de egy biztos: már nem él benne senki.

Kívülről úgy tűnt mindjárt összerogy, ezért a gyerekek szülei nem engedték a közelébe őket. De a gyerekek pajkosak és szeretnek újat felfedezni, ezért egyik hajnalon, mikor a nap már a horizonton járt, összegyűltek az erdő szélén és elindultak a sűrűbe, hogy megnézzék a nagy házat. Összesen négyen voltak, három fiú és egy lány, Kamill és Kamilla az ikerpár, a másik két fiú pedig Rókus és Izsó, a négy testvér.

Félig sötét volt még, ezért nehezen tájékozódtak a bozótos erdőben, ahol már fél éve nem jártak, de most elhatározták, hogy felfedezik a környéket és az elhagyott házat.
Még száz métert sem mentek, amikor bús dallamra lettek figyelmesek.
- Halljátok ezt a fura nyöszörgést srácok? – kérdezte izgatottan Rókus
- Én csak a hideg szelet hallom. – mondta Izsó, keze lába remegett a hűvös hajnalon.
- Nem valaki énekel!
- Igaza van Rókusnak, én is felfigyeltem rá.- suttogta Kamilla.
- Talán már nincs messze az elvarázsolt kastély! – mondta Rókus, de párszáz méter után már sejtették, hogy eltévedtek.
- Én, személy szerint egy kicsit tartok attól a háztól és fázom is. – nyavalygott Izsó
- Nem kell félni, hamarosan teljesen kivilágosodik. – szólt közbe Kamill.

A nap azonban nem kelt fel teljesen, csak némi nappali világosság vezette őket, miközben a búbánatos ének egyre csak hangosabb lett. Tovább mentek, majd egy több száz éves fatuskót pillantottak meg, amely, mikor odaértek rázendített. Csak énekelt és énekelt, a kis csapat nem tudta mire vélni a dolgot, ezért elbújtak egy nagy fenyő mögött.

- Ki énekel szerintetek? Már olyan hangos, hogy beleremeg a lábam. – mondta Kamill.
- Ne féljetek tőle, ő egy melódiás.
- Ki beszél?
- Én a nagy és vén Fenyő. – mondta a fa, amelyik mögött megbújtak.
- Felnéztek a gyerekek és látták, amint a fenyő a dallamra himbálózik.

Eközben a tuskó tovább zengte fájdalmas énekét, majd kettéhasadt.

- Mi történhetett vele? – kérdezte Kamill a többiekre nézve.
- Most gondol vissza első nagy szerelmére, aki elhagyta őt.- szólt ismét a fenyő.
- Te beszélsz!? Kérdezte Izsó reszketve, ám ezúttal nem a hidegtől, hanem a félelemtől.
- Érzem, hogy féltek – mondta a nagy fa – majd csendre intette őket. Hallgassátok őt, amíg véget nem ér a gyászos éneke.

A gyerekek azonban nem tudtak szó nélkül várni.

- Milyen szerelemről beszélhet ez a fa? – kérdezte Rókus
- Nem tudom, de eszerint ő nagyon magányos, talán tényleg elveszítette azt, akit a legjobban szeretett, és szerintem nincs mitől tartanunk.- tette hozzá Kamilla.
- Ezt miből gondolod? – kérdezte Izsó, aki összekuporodva ült a fa tövében.
- Eddig még nem bántott senki minket, ráadásul ez az ének olyan szívet szúró, hogy nem hiszem, hogy bajunk esne, amíg itt vagyunk. – oktatta ki Izsót Kamilla.

A kettéhasadt tuskó egyszeriben összenőtt, majd rügyezni kezdett és hamarosan egy hatalmas tölgyfa nőtt ki belőle.

- Ti zavarjátok nyugalmamat? – kérdezte
A csapat elámult szemük, szájuk tátva maradt. Szólni sem tudtak.
- Honnan jöttetek erre az elátkozott helyre? – kérdezte, immár nyugodtabb hangon.
- Micsoda? Elátkozott hely? – Izsó remegett.
- Úgy bizony! Ember fia azóta nem járt itt, hogy a gonosz Orkok és a sötét varázsló ellopta a nappali világosságot. De elénekelem nektek a vándor dalt.
- Köszönjük, sietünk! –tiltakoztak a gyerekek.
- Ám a fa nem engedte el őket addig, amíg végig nem hallgatják a vándoréneket.

A tölgy tuskóvá zsugorodott, majd rákezdte.
Hosszú itt a vándorútja,
Kék virágtól nem lesz nyugta.
Közeleg az éj
Nagy lesz a veszély.
Sietni kell, hisz a révész,
Estig várja, hogy átmész.
Túloldalon ne beszélj,
Sok ott a rejtély.

Miután a csapat nagy kínnal végighallgatta a dalt, elköszönt tőlük és tovább ment. Nemsokára egy tisztásra értek, amely telis tele volt kék virággal. A sűrű zöld fűben álltak és azon gondolkoztak, hogy hol lehetnek, és hogyan juthatnának ki ebből a furcsa erdőből.

Azt gondolták sosem térnek már haza. Miközben erről beszéltek, váratlanul Kamilla észrevett valamit a sűrű fűben.
- Nézzétek mennyi nefelejcs!
- A kék virág! – mondta Izsó – erről énekelt a fatuskó.
- Én leszakítok egyet és beletűzöm a hajamba!
- Kamilla! Várj! Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
A fiúk mondták, hogy ne tegye, de Kamilla letépett egyet, majd a hajába tűzte.
- Mi az, fiúk! Mit bámultok? Szépek, ugye?
- Igen. De olyan furcsán érzem magam.
- Te is, Rókus? – kérdezte Kamill.
- Sőt én is. – mondta Izsó.
- Biztos megrontottátok a gyomrotokat a tegnapi vacsorával!
- Neked nincs semmi bajod, Kamilla?
- Nincs.- mondta miközben sárga ruhájában táncolt és gyűjtötte a kék virágokat, amelyeket láncba fűzött és a nyakába akasztott.

Na, szerintem mehetünk, oda kell érnünk a révészhez, míg ránk nem sötétedik!

- Én nem bírok most elindulni. – mondta Kamill
- Egyikünk sem bír, ahogy elnézem Izsót is.
- Mi bajotok van? Kamilla arcára kiült a csodálkozás.
- Nem tudjuk, de valami történik, vagy történni fog.
- Nekem is olyan érzésem van, mintha…, de Izsó torka összeszorult, alig bírt már beszélni is.
- Most mit tegyek? Kamilla nem fogta fel, mi történik, kivette a hajából a virágokat, még a láncot is eldobta, hátha ezzel segít rajtuk. Azonban nem lettek tőle jobban.

Kamillának gyorsan valami megoldást kellet keresni a fiúk problémájára.
De semmit sem tudott kitalálni, majd hirtelen eszébe jutott, hogy egy kis víz segíthet rajtuk.

Elindult az erdőben, ahol egy tóra bukkant. Megfogott egy faágat és belemártotta a vízbe, amely egészen az aljáig ért, nem volt túl mély. Ebből a tóból, bár tisztának tűnt, mégsem vitt a többieknek, túl sekélynek találta. Visszasietett.

- Hogy vagytok?
- Köszönjük, jól. Miért kérdezed?
- Az előbb még rosszul voltatok.- csodálkozott Kamilla.
- Nem, Kamilla te tűntél nagyon betegnek, majd Rókus hozott neked egy közeli forrásból vizet, mire felébredtél. Rosszakat álmodhattál. Mondtuk, hogy ne szedegesd a kék virágokat. Nagyon ránk ijesztettél. – mondta Kamill.
- Tényleg így volt? Nem emlékszem semmire.
- De mialatt aludtál, történt valami.
- Micsoda?
- Szarvasbikák jöttek, akik ezeket legelészték.
- És nem lett a kék virágtól bajuk?
- Azt nem tudjuk, mert miután jóllaktak, elszökelltek.

Esteledett már útnak kellett indulniuk, hogy odaérjenek a révészhez. Ám, nagyon éhesek voltak.

- Mit lehet itt enni? – kérdezte Izsó, gyomra csakúgy korgott.
- Fogalmam sincs. Nem látok semmi ehető dolgot a közelben.

Nem is volt. A gyerekek éhesen vágtak neki az útnak, hogy megkeressék a révészt. Nem kis gyaloglás után, amelyet leginkább csak körbe - körbe tettek ezen az elvarázsolt helyen, Rókus meglátott valakit egy kis gondolán úszkálva.

- A révész! – suttogta egy fa mögül, ahová barátai is követték, el akartak bújni, hisz az erdő veszélyes.
- Én éhes vagyok, de nagyon! – kiabálta Izsó.
- Csitt! Még meghallja a hangunkat! – intette csendre Kamill szegény Izsót, akinek a pocakja már tényleg üres volt.
- Mi volt ez? – kérdezte Kamilla.
- Csak a gyomrom. – Mondta szégyenlősen Izsó.

A révész az óriási korgásra, amelyet Izsó gyomra hallatott, felfigyelt rájuk.

- Gyertek csak, gyertek közelebb gyerekek. – Mondta a sovány, szakállas ember, akit a gyerekek nem találtak túlságosan barátságosnak.
- Mi az csak nem féltek? – nevetett. Itt át kell kelnetek.

A fiatalok azonban már a kimerültség és az éhség miatt összerogytak. Másnap egy gyönyörű mezőn találták magukat, ahol ugyanazok a szarvasbikák tűntek fel, mint akiket Kamill és testvérei látott a tisztáson, ahol Kamilla a nefelejcseket szedegette.

Egy jól terített asztalnál ültek és lakomáztak. Úgy tűnt csak füveket és növényeket eszegetnek.
Izsó első szava ez volt: - Fiúk, lányok, már nem vagyok éhes.

- Én is úgy érzem, mintha teleettem volna magam. – válaszolta Rókus. Mi történt?
Amíg a gyerekek erről beszélgettek, fel sem tűnt nekik, hogy a szarvasbikák megint eltűntek.
Majd Kamilla csodálkozni kezdett. – Hová tűnt az a ronda, szakállas révész és hol vagyunk?
- Azt hiszem, ezt egyikünk sem tudja. - felelte Kamill.
Egyszeriben azonban történt valami.
- Nézzétek! Állt fel óvatos mozdulattal Izsó, szeme – szája tátva maradt.

A többiek körbenéztek, és csak annyit láttak, hogy mindenütt fatuskók álltak és egy csendes dalt énekeltek, amely ezúttal nem volt oly bánatos, mint a nagy tölgy dallamos, bús muzsikája, inkább tűntek jó kedélyűnek, vidámnak.

Majd, mikor Izsó leült az egyikre az megszólalt: - Kedves gyerekek. Üljetek le bátran, itt biztonságban vagytok.

Azonban az elkezdett növekedni és Izsó valamint a többi jó barát egy hatalmas fa tetején találta magát.

- Izsó felkiáltott, miközben a fa ringatta őket fent, amely egyáltalán nem tűnt félelmetesnek a gyerekek szemében, inkább mosolyogva figyelték a csodálatos erdőt, amely elkápráztatta őket. – nézzétek srácok! A rozoga, öreg ház!
- Igen, de hallgassátok csak, mit énekelnek a fák! – örvendezett kamilla.

Ha egyszer itt jártál,
Életed hosszú lesz,
A rozoga házban,
Valamit meglelhetsz.
Nem csak álom, nem csak vágy,
Tiétek lesz ez a világ.

Rókusnak már csak egy kérdése volt: - Hogy fogunk innen lejutni?
Mire a fák elhallgattak, és ismét tuskóvá zsugorodtak. A gyerekek épségben és a legnagyobb örömben beszélték, vajon, mi is lehet abban a rég elhagyott házban, de boldogságuk rövidesen elfeledtette velük azt, hogy bármit is szóljanak. Futásnak eredtek, egyenesen az öreg házikóhoz vezetett útjuk.

Úgy rohantak be, hogy szinte azt sem tudták, hol járnak, és miért jöttek.
Bent egy idős, fehérszakállas bácsi már várta őket.

- Köszöntelek titeket Álomországban kedves gyerekek! – mondta nekik, miközben édes csokoládé illat ejtette ámulatba a gyerekeket.

Itt mindig otthon lesztek. – mondta nekik barátságosan a már nagyon vén bácsika. Igyátok meg ezt a meleg, ízletes csokoládét.
Miután mindannyian felhörpintették az ínyencséget, a négy testvér megint felébredt ám ezúttal otthon, saját puha, meleg ágyukban.

- Izsó kezdett el először beszélni. – Annyira éhes vagyok!
- Hát te nem emlékszel, mi történt? – kérdezte Rókus.
- Én csak annyit tudok, hogy finom csokoládé illat járja be a szobát.
- Ti sem tudjátok? – kérdezte testvéreit Rókus izgatottan.
- De tudjuk. – válaszolta Kamill – viszont azt is tudjuk, hogy ezek után annyi forró csokit eszünk, ahányszor csak ellátogatunk Álomországba.
- Legalább te emlékszel. – és te Kamilla, mit gondolsz varázslatos kirándulásunkról?
- Én csak annyit tudok, hogy itthon is épp elég, és épp olyan finom csokoládéd főz nekünk anyu, mint amilyet a bácsika készített.

A testvérek erre vidáman kirohantak pizsamástól, és örültek, hogy édesanyjuk olyan finom forró csokoládét készít nekik, amely senkiével sem szállhat harcba.

Ezután a négy testvér már nem vágyott sehova, csak oda, ahol Álomország legfinomabb csokoládéját készítik, anyukájuk mellé, a jó meleg tűzhely köré, ahol leültek, és csak nevettek fura álombéli utazásukon.
Amikor pedig ellátogattak az ódon házhoz, látták, amint egy öreg bácsi megy be a rozoga házba, aki hátranézett és rájuk mosolygott, ugyanazzal a kedves arccal, mint amilyen kedvességgel az Álomországbéli bácsika fogadta őket…