A varázsgyűrű

Évszám
2012
Beküldő
persephone
„A tisztaság az igazság látható formája. A tiszta nem romlik.”
 

Csillagvilágos nyári éjszaka volt. A hold sápadt fénye világított a sűrű erdő komor faóriásai között. A keskeny ösvényen egy szegénylegény bandukolt a falu felé vándorbotjával, vállán elaggott, kopott tarisznyával. Nagybeteg édesanyjához igyekezett haza.

Szívében sokszor vágyódott az erdő varázsa után. Úgy érezte, hogy otthon, a kicsi faluszéli viskóban nincsen maradása. Réges-rég elindult volna szerencsét próbálni, ki a nagyvilágba, de az anyja számtalanszor visszatartotta: „Ne menj fiam, elveszel a vadonban! Aztán meg ki tart el engem öreg napjaimra?” Így hát otthon maradt. Ma azonban így szólt hozzá az anyja: „Fiam, Bende, az én időm beteljesedett. Hamarosan meghalok. Szabad vagy, mehetsz amerre látsz, de fogadd meg a tanácsomat! Soha ne keresd a magad javát! Légy szerény és tiszta, mint a kristályos patak!” ... A fiú pedig tisztességgel eltemette anyját, azután felkerekedett. Tarisznyát fogott, benne egy kis szalonnát meg árpakenyeret, majd nekiindult a világnak.

 

Mindig vonzotta az erdő; a kövek, a fák, a virágok, a madarak hangos kórusa. Most is arrafelé vette útját, befelé a zöld rengetegbe. Senki sem járt errefele, csak távolból hallatszott valami szarvasbőgés, egy-egy nyúl sírása, madarak csicsergése. Mindenfelől komor faóriások szegélyezték az utat, s közöttük időnként el-elsiklott a huncut napsugár. Az aljnövényzet között erdei virágok bújtak meg, a napsugaras tisztásokat azonban teljes egészében ők birtokolták, meseszép látványt nyújtva az arra tévedő vándornak. Évente ha egyszer járt erre valaki… A legény azonban eltévedt, s hamarosan olyan mélyre jutott, hogy nem találta a kiutat. Félelmében botokat gyűjtött a vadállatok támadásai ellen, s hogy éhét elverje, madártojásokat és bogyókat keresett. Faágakat tördelt, íjat faragott, kisebb vadakat ejtett. Éjszakára egy odvas fa lombokkal kibélelt odújában húzta meg magát. A nap vagy tízszer kelt fel, és bukott le az égen, mire megszokta az erdei életet.

 

Egyik este szokatlanul messze barangolt az erdő fái között. Közben feljött a hold, és sápadt fényével bevilágította a sűrű, zöld tájat……Mély csend volt, s a távolban egy kicsiny hegyi patak csörgedezett… A magas fűben kis állatok, motoztak, bogarak zúgtak, láthatatlan kis manók surrantak tova… Bende kiért egy magas hegyoldalba, s letekintett a völgybe. A tiszta kék égen az ezernyi csillag gyémántként ragyogott. Alant a mélyben nagy, kék tó terpeszkedett, körülötte sűrű nádas, a nádas körül nagy zöld mező… s ciripelt, zúgott a tücskök kórusa. A legény megindult lefelé a hegyoldalon. Lassan ereszkedett alá, gondosan ügyelve minden lépésére. Egyszer csak a messzi távolból kristálytiszta énekszó csendült fel, s jött-jött egyre közelebb. Bendének szinte földbe gyökerezett a lába. Aztán mégis csak tovább ment, egyre közelebb a tóhoz, vigyázva, hogy zajt ne üssön. Lassanként beért a susogó nádasba. Bizonytalanul járt ugyan az ingoványos talajon, de nem tágított, csak ment, csak ment tovább. Mindenképpen közelről akarta hallani a gyönyörű éneket, s látni akarta a csodát. Vajon ki énekel ilyen tisztán, szépen, szívbe markolóan?

 

Egészen közel jutott a tóhoz. Óvatosan leguggolt, kinézett a sűrűn nőtt nádszálak között, s valami csodálatosat látott. A tóból félig kiemelkedve egy kék szemű, sellőhöz hasonlatos tündérlány állt és énekelt. Hosszú aranyhaján csillogott a holdvilág, lábai helyett uszonyai voltak, s a testén, a karján, mint az üveggyöngyök peregtek alá vízcseppek. Lassú táncot járt a leány, s dalolt is hozzá valami szívet tépően szomorú dalt…. A legény csak állt ott és áhítattal nézte a túlvilági jelenséget. „A tó tündére.. a tavi tündér!”- gondolta magában, s közben  még a lélegzetét is visszafojtotta, hogy el ne mulassza a csilingelő hangokat. Aztán a leány hirtelen megrázta magát, lebukott a víz alá és eltűnt a tó mélységében. Ettől a naptól fogva, amint elérkezett az alkonyat, s a nap vörösen bukott le a komor hegyek sziklái mögött, a fiú megindult, egyenesen a tó felé… Minden éjjel látni akarta a tündért. Ő pedig jött is minden éjjel. Éjféltájban emelkedett ki a tó vizéből, táncolt, dalolt, hol szomorúan, hol pedig vidáman.

 

Teltek-múltak a hetek és hónapok, és a legény csak nem látott a vadonban emberi lényt. Azután egy napon, amit épp az erdei ösvényen bandukolt, egy kicsiny kunyhót pillantott meg a fák között. Szedett-vedett, ágakból épült kalyiba volt az, emberi hajléknak alig nevezhető. Bende szíve mégis nagyot dobbant, s reménykedve nézett feléje. Talán végre egy hús-vér emberrel beszélgethet! Olyan régen vágyódik már egy jó szó után! Szívdobogva közeledett a kunyhóhoz, s ahogy odaért, vállával erősen benyomta az ajtót. A sarokban hosszú szakállú, ősz öregember üldögélt.

 

-Adj’ isten öregapám!-köszönt a legény.

 

-Adj’ isten fiam! Mi járatban vagy errefelé?

 

Lassanként beszélgetésbe elegyedtek egymással, olyan sokáig, hogy mire a legény észbe kapott, egészen este lett. Hiszen neki mennie kell! Nem mulaszthatja el a tündér énekét!  Az apóka azonban tartóztatta:

 

-Maradj itt nálam éjszakára. Kunyhóm nagy és egyedül lakom benne. Elférünk itten kettesben is.

 

Bende némi gondolkodás után helyeslően bólintott. Bizsergő öröm töltötte el annak tudatán, hogy társra talált az erdő mélyén. Végre valahára nincs egyedül! Faágakat szedtek, tüzet raktak, s a maradék madártojást melengették meg rajta. Azután csak ültek, üldögéltek a tűz körül a csillagvilágos éjszakában. Hosszasan bámultak a lobogó lángokba, s az öreg halk hangon beszélni kezdett.

 

- Nézted-e már éjszakánként a tűz lobogását? Tagjaidon érezted-e a lángok melegét?  A Tűz maga az Élet. Világít a sötétségben, fényt ad a kóborló vándoroknak. Melegét válogatás nélkül árasztja mindenkire, s eközben lassan elhamvad…. elemészti önmagát. Tanulnunk kell a tűztől. Ha nem válunk fellobbanó fáklyává, értelmetlen, hogy a világon vagyunk.

 

A legény mélyen nézett a felcsapó vörös lángokba, s búgó hangú mesébe fogott.

 

- Kisgyermek koromban volt egy szépen szóló furulyám. Sokat játszottam rajta, szép, szomorú éneket. Játszottam vidám dalokat is, hogy derűt csempésszek az emberek szívébe. Azt hittem, örömöt okozok vele. De a falusiak kinevettek, s onnantól kezdve nem játszottam többé.

 

- Sose törődj az emberek gúnyolódásával! – dörmögte az öreg remete –Ne a siker, ne az elismerés vágya vezéreljen. Csak arra gondolj, hogy áldássá legyél a világ számára. Mindig ott, azon a helyen, ahol éppen vagy. A te dolgod csak annyi, hogy elvesd a magot az emberi szívekben. Tettekkel, jó szóval, vagy éppen egy furulya szelíd dallamával. A gyümölcs majd megérik magától. Talán nem is azonnal. Talán csak évek vagy évtizedek múlva. De mindig pontosan akkor, amikor eljön a gyümölcsérés ideje.

 

Attól az estétől kezdve a legény az öreg remete oldalán cserkészte az erdőt. Napközben a természetet járták, felmásztak a magas hegyoldalakra, s letekintettek a mélységbe. Nézték az alant kígyózó folyót, az égen úszó bárányfelhőket, a tiszta, kék eget. Esténként együtt üldögéltek a tűz körül, és az öreg olyankor mesélt a régi időkről, tavakról, folyókról, emberekről.

 

„Az erdő a puszta létezés! – szokta mondani. Öleld meg a fa törzsét! Érzed az energiát? A zúgást? A törzsben végigfutó életet? Hallod, hogy kacag a patak? A vízcseppek üzennek neked! Hallod az erdei manók surrogását? A lárma elől elbújnak ám… csak a csöndben mutatkoznak meg…. Tudtad-e hogy körülöttünk minden él? Élnek a fák, a füvek, a virágok, a kövek… A romlatlan tiszta természet a maga végtelen egyszerűségében…. Így volt ez már a teremtés kezdetén. Figyeld a teremtést, s benne megleled az igazságot, amely változatlan és örök.

 

„ A boldogságot nem lehet megtalálni - tanította máskor- Ott van a szívedben elrejtve. Nem attól függ, hogyan megy a sorod.. van-e asszonyod, házad, kenyered… Nem attól függ, szeretnek-e az emberek… tapsolnak vagy kikacagnak.. A boldogság abban áll, hogy megtanulsz elégedettnek lenni azzal, ami van… meglátni a csúf dolgokban a szépet…

 

S még sok-sok mindenről beszélt az öreg. Szólott a szívek felszabadításáról, a képzelet játékáról, az álmok megvalósulásáról. Álmainkról, amelyeket szüntelenül keresni kell, s nem szabad föladni. A valóságról, ami kifejezhetetlen, az igazságról, ami láthatatlan. Beszélt, beszélt, és a legény lassanként felébredt… Egy este aztán így szólt hozzá az apó: „Kedves fiam, én holnap elmegyek. Sokan várnak még rám. Hanem, hogy te se búsuljál, itt hagyok neked egy varázsgyűrűt. Ha ezt a gyűrűt az ujjadon kétszer megforgatod, kívánságod azonnal teljesülni fog. De jól vigyázz! A gyűrű csak akkor lép működésbe, ha szíved tiszta, kívánságod pedig önzetlen. Őrizkedj hát attól, hogy a magad hasznára fordítsd, mert akkor elvész a varázsereje! Csak addig él, ameddig másokat szolgálsz vele!” – azzal felhúzta a legény ujjára a gyűrűt. - Isten áldjon!” Az öregapó eltűnt, Bende pedig azon nyomban mély álomba merült. Másnap mire felocsúdott, a nap már magasan járt az égen, uralva az egész Világmindenséget.

 

Elindult hát a fiú be a sűrű rengetegbe. Addig ment, mendegélt, ameddig a vadon határába nem ért. Az erdő szélén, a lombok alatt bújt meg az ő kis faluja sok-sok apró házzal. Bekopogtatott hát a legszélsőbe és szállást kért éjszakára. A háziak örömmel és jó szívvel fogadták, puha ágyat vetettek neki, és három napig jól tartották. A harmadik nap elteltével így szólt a legény a háziasszonyhoz:

- Köszönöm a kendtek jóságát! Most aztán tovább kell állnom, de a szíves vendéglátást nagy örömmel viszonozom. Kívánom tehát, hogy teremjen itt egy csodás asztalka jófajta kaláccsal és mézédes borral, az istállóban pedig három jól tejelő tehénke. Ez az én fizetségem. – s titokban kétszer megforgatta az ujján a gyűrűt. Lássatok, hát csudát; ott volt az asztalka meg a tehénkék is.

 

Ment tovább a legény, de csodájának híre is ment vele szerte az egész faluban. Mindenhol szívesen fogadták, jól tartották, Bende pedig bőséggel meghálálta. Jelenléte áldást hozott a falura, minden házra és minden lakójára. Hanem egy napon egy kevély gazdag házába keveredett. A gazdát már hónapok óta kínos fejfájás gyötörte, azt hitte sohase távozik el tőle. Hívatta a legényt és ígért neki két zsák aranyat. „Szép házat vehetsz a falu közepén”- hízelkedett – nem kell majd rongyos vándorként a határban kóborolnod! Te leszel a falu bírája! Gyógyíts meg engem, és az egész falu szolgálni fog neked!”

 

Megtetszett a beszéd a fiúnak. „Valóban! Miért is ne használnám ki azt, ami nekem adatott?” Varázsgyűrűjével meggyógyította a kevély gazdagot, s a két zsák aranyból csinos házat vásárolt magának istállóval, lovakkal, szerszámokkal. Nem is szűkölködött aztán tovább! Attól a naptól kezdve nem ingyen, hanem bőséges javadalom fejében nyújtott csak segítséget. Akkora árat kért a varázslatokért, a gyógyításokért, hogy csak a legtehetősebbek tudták megfizetni. Az egyszerű embereket messze elkerülte. Vagyona napról napra gyarapodott, a következő évben nagyobb házat vett, nagyobb istállót, nagyobb karámot építtetett. A varázslatok pedig lassan elmaradtak, mert a pórnép nem tudta már megfizetni őket. Csak a vének, az előkelők, a falu bírái részesedtek belőle.

 

Így ment ez három éven, három héten és három napon át. Aztán az egyik éjszaka, amikor Bende már jó mélyen aludt a pihe-puha ágyban, álmában megjelent előtte az öregember. „Kedves fiam! – szólt hozzá szelíden – immár nem tarthatlak téged ingyen tovább. Elvesztetted eredendő tisztaságodat és egyszerűségedet. Szívedet önző vágyak környékezték meg, az igazságnak már nincs helye benne. Így az erődet ezennel visszaveszem. Holnaptól keményen dolgoznod kell, verítékkel kell megkeresned a napi betevő falatot. Menj hát békével! – s a látomás eltűnt előle.

 

Másnap, mikor a legény fölébredt kereste a ujján a gyűrűt. Ott csillogott az teljes valójában. Hanem amikor két hordó óbort akart varázsolni a falu házának pincéjébe, akkor a gyűrű néma maradt. Ereje elszállt, semmit nem termett többé. Félt is a fiú, hogyan mondja el ő ezt a községházán. Többé hiába jönnek hozzá varázslatért és oda lesz a becsülete! Keservesen sírt-rítt, de végül magába szállt: „Elvesztettem a tisztaságot, és az önzés vezette lépteimet. Nem érdemlek dicsőséget. Újra elmegyek hát az erdő mélyébe, s bujdosóként élem az életemet.” Azzal otthagyta a falut, a házat és a babérkoszorút. Újból vándorbotot fogott, újból elindult, s lassan mendegélt, míg alakját elnyelte a rengeteg.

 

Néhány héten belül újfajta rege terjedt el a falusi emberek körében. Egy gyógyító remetéről szólott, aki bent lakik az erdő közepében. Egyszerű életet él a tiszta természet végtelen erejével. Tojásokkal táplálkozik, bogyókat gyűjtöget. Mindenkit szívesen és nyájasan köszönt, de legjobban a kicsinyeket, az elesetteket, a betegeket szereti. Van egy csodálatos gyűrűje, amellyel minden búbánatot, bajt, betegséget, viszályt és szegénységet orvosolni tud. Ingyen árasztja a segítséget, semmit nem várva cserébe. Indult is a pórnép hosszú tömött sorokban befelé az erdőbe. Jöttek aztán mindenfelől, mindenfélék. Nyomorgók és tehetősek, fiatalok és öregek, pásztorok és földművesek, jószívűek és irigyek…. S a legény válogatás nélkül mindegyiknek segített. Kinek gyógyítással, varázslással, de volt, hogy csupán jó szóval, bölcs tanáccsal vagy éppen hallgatással. Kinek-kinek szüksége szerint.

 

Aztán ha elvonult a tarka népség, elcsitult a zaj és felkelt a hold, Bende nekivágott a csillagos éjszakának. Felmászott a hegyre, majd az oldalán leereszkedett. Belépett a sűrű nádasba és megbújt a suhogó nádszálak között. Visszafojtott lélegzettel várt és várt… Várta a csodát. S egyszer csak megjelent a szőke tündér csilingelő kacajjal, megrázta hosszú aranyhaját és zümmögő énekébe fogott. A zene pedig messzire szállt az erdő fái között, a világ lassanként elsüllyedni látszott, a lány pedig gyönyörűen és szívet tépően dalolt, csak dalolt és csak dalolt és dalolt…