Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szabó, akinek egyik nap csudálatos holmi került ki a kezei közül. Egy olyan kabátot varrt, amelyet ha egy tiszta szívű ember öltött magára, tudott benne repülni. A szabó becsületes, jóravaló férfi volt, ezért ha a kabátot felvette, akár az egész világot körbe tudta szállni. A fiai örökölték apjuk jó természetét, így a szabó halála után méltóvá váltak rá, hogy ők is viselhessék. Így vándorolt a felöltő évszázadokon keresztül egyik nemzedékről a másikra, és mindig volt olyan, aki hasznát tudta venni. Aztán kitört a háború, és a családot, akinél épp pihent a kabátka, elhurcolták. Nem is került elő a varázskabát nagyon sokáig, míg egy nap…
Peti az iskolából hazafelé gyakran ment a nagy réten keresztül. A nap még fáradtan, de már biztatón mosolygott a felhők közül, a langyos levegőben érződött a tavasz illata. Peti vidáman lépegetett, bakancsa alatt cuppogott a sár, a réten száz és száz béka kuruttyolt. Előző nap esett, és ez már igazi tavaszi eső volt.
A fecskék hazájukba visszatérve hangosan csiviteltek, és ahogy a kisfiú nézte őket, furcsa dologra lett figyelmes. Egy megtépázott, szürke kabát lengedezett a szélben, az egyik fa göcsörtös ágára felakadva.
Peti nézte, nézte, és különös gondolata támadt. Úgy érezte, szüksége van arra a kabátra. Gyorsan ledobta hátáról az iskolatáskát, és már mászott is föl a fára. Lábával szorosan átkarolta a fa törzsét, karjával erősen kapaszkodott.
- Még egy kicsit feljebb, még egy kicsit mászom és elérem… - gondolta magában.
A kabát úgy lógott a fán, mintha valaki szándékosan odaakasztotta volna. Peti ügyesen kiszabadította az ágak fogságából, aztán gondolt egyet, s hogy könnyebb legyen levinnie, magára kapta. Abban a pillanatban testét hirtelen könnyűnek érezte, a kabát ujjai pedig megteltek levegővel. Érezte, ahogy teste emelkedik, mint mikor a száraz falevelet fel-felkapja a szél, majd továbbsodorja az aszfalton. Erősen megfogta a fa törzsét, szorosan átölelte, arcát a fekete kéreghez nyomta. Az imént még enyhe tavaszi szellő a kabát alá bújt, és feszítette, cibálta. Addig-addig, mígnem a kisfiú úgy érezte, a szél mindjárt elsodorja. Karjaival még szorosabban ölelte a vén fa törzsét, de a lába már a levegőben volt. Végül nem bírta tovább tartani magát. A szél felkapta, mint egy pelyhet, és elragadta egy örvény. Ide-oda lebegett, pörgött a levegőben. Egyszer zuhant, máskor a szél újra a magasba röpítette, hogy ismét elengedje. Így játszott vele hosszú, hosszú percekig. Alatta lassan eltörpültek a fák, a tél végi táj szürke masszává olvadt össze, végül olyan picire zsugorodott, mint a tenyere.
Nem félt.
Csodálatos érzés volt repülni. Karját kinyújtotta, és most már ő irányította, merre szálljon.
Egyre magasabbra repült, de érezte, hogy elfáradnak a karjai. Visszafordult a rét irányába, és fürkészve kereste, merre hagyta a táskáját. Aztán meglátta a vén tölgyfa tövében. Karjával ügyesen felé kormányozta magát, és egyre lejjebb ereszkedett. Mosolyogva gondolt a filmekben látott repülőgépekre, ahogy a pilóta kiengedi a futóművet a leszállás előtt.
- Én hogy fogok leszállni? – gondolta.
Megpróbálta függőleges helyzetbe tornázni magát. A kabát alja úgy verdesett körülötte, mintha egy óriási madár szárnyai lettek volna, aztán nagy huppanással, bucskázva földet ért. Felállt, lesöpörte a kabátról a nedves fűszálakat, majd levette és a táskájába gyűrte. Vidáman baktatott hazafelé. Otthon eldugta a kabátot az ágya alá, és mert nem szerette volna, ha bárki megtalálja, attól a naptól kezdve anyukája legnagyobb csodálkozására, maga takarította a szobáját. Amikor jó idő volt, és az április beköszöntével egyre gyakrabban volt szép az idő, kiment a rétre, és a repülést gyakorolta. Egy héten egy délután viszont a legjobb barátjával, Csabival együtt mentek a sakkszakkörre.
Egyik nap, hiába várta a barátját, nem jött. Nem akart elkésni, ezért felhívta őt, és így tudta meg, hogy más városba költöznek, és már nem fog járni a sakkszakkörre. A szülei új iskolába íratják, ahol új barátai lesznek. Szomorúan indult a foglalkozásra, és csak az vigasztalta, hogy az eddigi eredmények alapján úgy tűnt, a megyei versenyen, amire hetek óta készültek, ő fogja képviselni a csoportot.
Mikor beért a terembe, látta, hogy Csabi megszokott helyét egy új kislány foglalta el a közös asztaluknál. Mérgesen ült le vele szemben.
- Szia! – mosolygott rá a kislány. – Varga Dorinának hívnak.
- Ki kérdezte? – morogta Peti rosszkedvűen.
- Tessék? – kérdezett vissza a kislány.
- Engem Juhász Péternek hívnak – mondta most már jól nevelten, és hangosan Peti.
- Azt mondták, te vagy az egyik legjobb a csapatban.
Peti nem válaszolt, így Dorina folytatta:
- És hogy valószínűleg te fogsz a megyei versenyen indulni.
- Aha. Játszunk végre?
- Persze – mosolygott még mindig Dorina. – Ennyire sürgős?
- Úgyis én nyerek, aztán szeretnék hazamenni, dolgom van.
- Akkor kezdjük – lépett az egyik figurával Dorina.
Peti hányaveti módon játszott, figyelme el-, elkalandozott, de meglepve vette észre, hogy Dorina nagyon ügyesen sakkozik.
- Jól játszol – mondta csalódottan. Arra számított, hipp-hopp legyőzi a kislányt. - Eddig miért nem jártál szakkörre?
- Mert eddig magántanuló voltam.
- Az mit jelent?
- Nem jártam iskolába. Otthon tanultam apuval. Csak vizsgázni jártam be év végén.
- Hű! Nem jártál suliba? De jó neked! – nézett most már csodálkozva a kislány arcára Peti. Dorina mereven a sakktáblára szegezte a tekintetét.
- Nem annyira – mondta végül. – Sakk!
Peti megfogta a királyt, aztán lépett jobbra, lépett balra, de bármivel próbálkozott, Dorina királynője ott volt a nyomában.
- Sakk-matt! – kiáltotta végül diadalmasan a kislány, mikor az ellenfél királyát annyira sarokba szorította, hogy a kisfiú már nem tudott hová lépni vele. – Nyertem!
- Jó-jó nyertél, ne kiabálj már! – mondta ingerülten Peti. Beképzelt liba - gondolta magában. - A következőt úgyis én nyerem!
- Majd meglátjuk! – incselkedett a kislány.
- Akkor kezdjük!
Zsinórban lejátszottak öt meccset, végül a szakkör végére 3:2 volt az állás Dorina javára.
- Peti, hagyod, hogy legyőzzön az új kislány? – borzolta meg Peti üstökét a tanáruk. – Te pedig nagyon ügyesen játszottál, gratulálok! – nyújtotta a kezét játékosan a kislány felé.
- Köszönöm, Béla bácsi! – mondta boldogan Dorina.
- Peti, nem kíséred haza Dorinát? – kérdezte Béla bácsi Petitől.
- Gondolom, hazatalál egyedül is – mondta ingerülten a kisfiú. Csalódott volt, hogy elveszítette a meccseket.
- Igen, biztos hazatalál egyedül is, – magyarázta türelmesen a tanár – de talán elkél neki a segítséged.
Peti kajánul mosolygott.
- Mit segítsek neki? – kérdezett vissza. - Hogyan tegye egymás után a lábait?
- Arra, köszönöm, nem lesz szükség – mondta Dorina fagyosan, és kigurult az asztal mellől.
Peti döbbenten nézte, ahogy a kislány éles szögben megfordul, és a kerekes széket, amiben ült, az ajtó felé hajtja.
- Várj, segítek! – futott utána a tanár.
- Köszönöm, boldogulok. A papa szerint ez egyfajta technikai sport.
Hátra dőlt, kezével erősen megrántotta a két kereket, és a szék átbukott a magas küszöbön.
- Szégyellheted magad, fiam! – fordult a tanár Petihez.
- De hát én nem tudtam! Nem láttam!
Béla bácsi szomorúan nézett rá.
- Elhiszem – enyhült meg végül. – De holnap kérj tőle bocsánatot! Úgy tudom, veled egy osztályba íratta az édesapja.
Peti hazáig Dorinán töprengett. Szégyellte magát, de dühös is volt a kislányra. Hiszen, honnan tudhatta volna, hogy nem tud járni?
Másnap morcosan ment az iskolába, és esze ágában sem volt bocsánatot kérni a kislánytól. Dorinát mindenki nagyon kedvesen fogadta, a gyerekek azon versenyeztek, mikor ki segítsen neki. Csak Peti lógott ki a sorból. Hiányzott neki a barátja, nem volt, akinek elmesélhette volna az előző nap eseményeit, akitől tanácsot kérhetett volna. Mindenki az új kislánnyal foglalkozott, és ő magányosnak, kirekesztettnek érezte magát. Egy dolog vigasztalta csak, ha majd délután belebújhat a kabátba, és magasan szállhat, mint a madár, elmúlik a rosszkedve.
Amint hazaért kicsempészte az ágya alól a szürke, rongyos kabátot, és szaladt kedvenc helyére, a vén, magányos tölgyfához. Belebújt, karjait széttárta, és várta a szelet, hogy könnyedén felkapja. De hiába várt, toporgott, nem érzett semmit. Az ütött-kopott kabát ernyedten lógott rajta, és a kisfiú úgy festett benne messziről, mint egy madárijesztő. Nem értette, mi történt. Elindult, először csak tétován lépkedett, majd egyre gyorsabban szaladt. A kabát most már hangosan suhogott mögötte, de hiába szaladt és ugrándozott, mint egy megkergült kecske, mégsem tudott felszállni. Hiszen csak az tudott repülni a kabátban, aki tiszta szívű és jó lelkű volt. Peti szívét pedig harag töltötte be és csalódás. Dühös volt Csabira, amiért elköltöznek. Dühös volt Dorinára, pedig ő bántotta meg a kislányt, és dühös volt Béla bácsira is, amiért azt mondta, hogy kérjen bocsánatot tőle.
Csalódottan ment haza. A szülei látták, hogy valami nyomasztja a lelkét, de hiába faggatták, Peti csak megrántotta a vállát, és nem válaszolt, ami nagyon rosszulesett nekik.
Következő szerdán mikor belépett a terembe, ahol a sakkszakkört tartották, savanyúan látta, hogy Csabi helyét immár véglegesen Dorina foglalta el.
- Ne vágj ilyen fancsali arcot! – mondta neki a tanár. – Tudom, hogy hiányzik neked Csabi, de Dorina nagyon okos és helyes kislány! Most már összebarátkoztatok, ugye?
A két gyerek némán nézte egymást, és nem válaszoltak. A tanár látta, hogy nincs minden rendben, de úgy gondolta, nem avatkozik bele, hiszen előbb-utóbb úgyis rendezik egymás közt a problémát.
- Akkor lássuk a jövő bajnokait! – mondta hangosan, és a táblához lépett, ahová felírta az előző mérkőzések eredményeit, és a nyertes játékosok neve mellé egy strigulát húzott a krétájával.
Peti egyre feszültebben koncentrált, mégis sokszor hibásan lépett és elveszítette a játszmát.
- Nincs kedvem játszani, hazamegyek! – mondta, és ingerülten vágta zsebre a sakkórát.
- Jó, akkor megyek én is – válaszolta a kislány. – Egyedül úgysem tudok játszani.
- Mi történt? – lépett melléjük a tanár. – Már végeztetek?
- Igen – válaszolta Peti komoran.
- Értem – válaszolta Béla bácsi. – Talán jobb is, ha kimentek kicsit az udvarra, nézzétek milyen szépen süt a nap! Peti, az órát viszont légy szíves tedd ki az asztalra, mert az iskola tulajdona – mosolygott a kisfiúra.
Peti zavartan kotorászott a zsebében.
- Véletlen volt Béla bácsi.
- Tudom – tette Peti vállára a kezét. – Aki becsületesen játszik, az, az életben is tisztességes, és egyenes – nézett mélyen a kisfiú szemébe.
Dorina könnyedén végiggurult a folyosón és a bejárati ajtóhoz kormányozta magát.
- Várj, segítek! – ugrott elé Peti, hogy kinyissa helyette a nehéz csapóajtót.
- Köszönöm – válaszolta Dorina, és legurult a betonból öntött rámpán. Peti lassan lépegetett mellette a lépcsőn és arra gondolt, ők mindig ezen a rámpán szoktak csúszkálni. Ami neki szórakozás és játék, az Dorinának létszükség ahhoz, hogy be tudjon jutni az iskola épületébe.
- Tudod, miért íratott a papa pont ebbe az iskolába? – kérdezte a kislány, mintha kitalálta volna a gondolatait. – Mert ide viszonylag könnyedén be tudok gurulni. Az ajtót már nehezebben nyitom ki, de még mindig jobb a helyzet, mint máshol. A legtöbb iskolában még ilyen rámpa sincs. Ide is csak egy évig fogok járni. Az igazgató néni mondta, hogy a felső osztályosok már az emeleti termekben tanulnak, oda pedig én nem tudok felmenni.
- Sajnálom – mondta Peti.
- Tényleg? – nézett rá Dorina.
- Igen. És szeretnék bocsánatot kérni azért, amit mondtam. Nem gondoltam komolyan.
- Semmi baj. Apu felkészített rá, hogy nem lesz könnyű. Azt mondta, hogy nem tehetsz róla, nem tudhattad. Én sem mondtam. Éppen azért is szerettem volna már iskolába járni, hogy ne legyek más, hogy ugyanolyan legyek, mint a többi gyerek.
- Sajnálom. Tényleg nem akartalak megbántani.
- Mondtam, hogy semmi baj.
- Ha pedig segítségre van szükséged, csak szólj!
- Mindenki segíteni akar. Mindenki nagyon rendes, csak…
- Mire gondolsz?
- Igazából senki sem tud segíteni – hajtotta le a fejét Dorina. – Senki sem tudja visszaadni a mamámat, aki meghalt, és senki sem tud segíteni azon, hogy újra járjak.
- Meghalt a mamád?
- Igen. Autóbalesetben. Ő vezetett, én mellette ültem. Még kicsi voltam, óvodás. Aztán egy nagy csattanásra emlékszem. Nekünk ütközött egy másik autó. Nekem megsérült a gerincem, anyu pedig…
A kislány arcán két kövér könnycsepp futott végig. Peti zavartan fordult el, és az alsó lépcsőt kezdte rugdosni. Aztán felderült az arca. Hirtelen eszébe jutott valami.
- Van egy titkom – fordult a kislány felé.
- Milyen titok?
- Ha megígéred, hogy nem nevetsz ki, elmondom…
- Nem nevetlek ki – ígérte meg Dorina komolyan.
- Néha – hajolt a füléhez Peti. – Néha, tudok repülni…
- Repülni? – hitetlenkedett Dorina.
- Igen – bólogatott. – Gyere! Megmutatom!
Szaladni kezdett az úton, Dorina meghökkent arccal hajtotta mellette a kerekesszéket.
- Hová szaladsz? – kiabálta. – Állj már meg!
- Gyere! Mindjárt ott leszünk!
- De hol?
- Haza kell mennem előbb!
A lépcsőház elé értek, ahol Peti lakott. A kisfiú hirtelen megtorpant, és bátortalanul nézett Dorinára.
- Ide sem tudsz bejönni, nincs rámpa, csak lépcső.
- Semmi baj, megvárlak.
- Sietek!
Néhány perc múlva már a kabáttal a táskájában robogott lefelé a lépcsőkön. Zajosan kinyitotta az ajtót és Dorinához lépett.
- Mehetünk!
- De hová?
- Van egy rét a közelben. Oda még eljössz velem? Mutatok valamit!
- Persze!
Hamar kiértek a rétre, és Peti elővette a táskájából az ócska kabátot.
- Ez mi? – nézett rá csodálkozva a kislány.
- Bújj bele! – nyújtotta felé.
- Ebbe?
- Bízz bennem! – mondta a kisfiú, de félve gondolt arra, hogy a kabát nem fog működni. – Na, vedd már fel! – mondta.
- Ez a kabát,…tiszta kosz – nézett rá Dorina nevetve.
- Az nem számít, csak vedd fel!
- Ha annyira akarod – mondta még mindig nevetve, és belebújt.
Abban a pillanatban feltámadt a szél, és a kislány haját az arcába fújta. Dorina kétségbeesetten próbálta félresöpörni a tincseket, de ahogy felemelte a kezét, érezte, nem tudja irányítani a mozdulatait. A kislány ártatlan volt és tiszta szívű, így a varázslat megtörtént. A szél kiragadta a kerekesszékből, amiben lába örök mozdulatlanságra volt ítélve, és messze röpítette, fel a levegőbe.
- Segítség! – sikította. – Peti! Segíts!
- Ne félj! – kiáltotta Peti. – Feküdj rá a szélre! És nyújtsd ki a kezed!
Dorina félve kinyújtotta a kezét.
- Végy egy nagy levegőt, mintha úsznál! Mintha a víz tetején lebegnél! – próbált neki segíteni Peti a földről.
Dorina nagy levegőt vett, és ráfeküdt a szélre. Már nem félt. Karját messze eltartotta és kecsesen úszott a levegőben. Észre sem vette, de mosolygott.
Percek, teltek el vagy órák? Nem tudni. Peti türelmesen ült kedves fája tövében és onnan csodálta a lányt.
- Milyen szép, ahogy repül - gondolta.
Dorina nem merészkedett messzire, csendesen körözött a mező felett. A szél zúgott, a fecskék hangosan csivitelve vették körül, és együtt szálltak vele. Aztán egyre lejjebb ereszkedett, lábával már a fák kusza ágait érintette.
- Óvatosan ereszkedj! – szerette volna Peti kiabálni, de csendben maradt.
A kislánynak nem volt szüksége segítségre. Kezével játékosan belekapott egy-egy óriási fagyöngybe, és mintha a fecskékkel fogócskázna, úgy kergetőzött velük a fák között. Végül a szél egyre csendesebb lett. Dorina már nem hasalt rá, kihúzta magát és csukott szemmel egyre süllyedt. Kezét mereven a teste mellett tartotta, haja lazán a vállára omlott.
A mező közepén ért földet, messze a kerekesszéktől. Peti odaszaladt hozzá. Dorina a földön ült, karjával átölelte érzéketlen lábait, és zokogott.
- Miért? Miért sírsz? – kérdezte Peti, és átkarolta a remegő kislányt.
- Mert... olyan varázslatos volt – válaszolta szipogva Dorina.
- Bármikor repülhetsz, amikor csak szeretnél!
A két gyerek becsukta a szemét, és arcukat a nap felé fordították. Zsongott a rét, a madarak hangosan csiviteltek a kopár fák ágai között. A föld hideg volt, de a nap nemcsak az arcukat, a szívüket is átmelegítette. Peti felállt és a lány mellé tolta a széket. Dorina ránézett.
- Mindig a papám szokott a székbe emelni.
- Most én foglak – mondta Peti.
- Nem bírsz el – tiltakozott a kislány. – Olyan nehéz vagyok, mint te.
Peti átcsúsztatta a kezét a lány hóna alatt, másikkal a térde alá nyúlt, és megemelte. Érezték az újjászülető természet ezer illatát, az előttük álló élet ezer varázsát.