Évszám
2010
Beküldő
Mercsek Tímea
Csodafalván – ami Mágusfalva és Mesehegy között található – élt egy varázsló, Brakabra. Annyi varázsolnivalója akadt, ráadásul annyira megöregedett – itt felmerülhet a nyájas olvasóban a kérdés, miért nem varázsolta magát újra fiatallá a nagy tudományával? Finom válaszom: csak! –, hogy egyedül már nem bírta. Elhatározta, hogy felvesz maga mellé egy inast, akit kitanít, megtanít mindenre – kivéve arra, hogyan lehet egy emberből békát vagy éppen egeret varázsolni, mert nem szerette volna, hogy rajta gyakoroljanak -, és aki nyugdíjazása után átveszi majd a tisztségét.
Fel is adott a helyi lapban, a Csodafalvi Hírmondóban egy hirdetést. Tódultak a jelentkezők - Brakabra szakálla és üstöke még őszebb, az előbbi még hosszabb, az utóbbi még kopaszabb lett, mire mindenkit meghallgatott, kipróbált -, de egyedül a Frintó nevű ifjú ütötte meg a mércét, felelt meg a kívánalmaknak. Frintó magas, jóképű, daliás, fekete hajú férfi volt – pardon, ez nem egy romantikus regény! Összekevertem valamit! – szóval jóvágású fiatal férfi volt, és Brakabrára is mély benyomást tett.
- Cilinderből tudsz-e nyulat elővarázsolni? – kérdezte Brakabra.
- Azt a bűvészek teszik!
- Igaz, igaz! Kicsit zavart vagyok ma! Akkor varázsolj nekem ide egy autót!
- Miért pont autót?
- Mert én azt kértem!
- Milyen autót?
- Akármilyet!
- Mégis milyen legyen?
- Sportautó! – vágta rá Brakabra meglehetősen megtépázott idegállapotban.
- Színe?
- Piros!
- Márkája?
- Mindegy, csak varázsolj már ide egy rohadt autót! – kiabált magából kikelve, a dühtől majd felrobbanva a varázsló.
- Kissé idegesnek tűnsz!
- Mert hogy az is vagyok! Hol van már az az autó?
- Ott áll kint!
Brakabra kitekintett háza ablakán, és valóban ott állt egy csillogó-villogó, tűzpiros sportautó. Még Magnum is megirigyelhette volna. Ja! Már megint hülyeségeket beszélek, akarom mondani, írok, hiszen ez nem egy tévésorozat.
- Ügyes!
- Nem nagy kunszt! – felelte a fiú flegmán.
- Túl nagyképű vagy! Nem elég varázsolni tudni, hogy igazi varázslóvá válj! Ahhoz több kell!
- Mégpedig? – húzta el a leendő tanonc a száját kelletlenül.
- Alázat, tisztelet, kompromisszumkészség, a megalkuvás képessége.
- Nagy szavak! Hülyeség!
- Márpedig ha nálam akarsz dolgozni, meg kell tanulnod ezeket is!
- Hát jó! Próbáljuk meg!
- Hogy hívnak?
- Frintó a nevem, de hiszen már bemutatkoztam.
- Persze, persze, csak ha front van – ma éppen hidegfront – borzasztó fejfájás gyötör, és kipárolog a fejemből minden. Szóval Frintó! Elfelejtettél valamit!
- Mit?
- Azt, hogy uram!
- Uram! – ismételte kelletlenül a legény.
A varázsló felfogadta inasának. Frintó ügyessége, varázslási tudománya nagyobb és több volt, mint amit Brakabra hitt, remélt. Egyszer mutatott meg neki mindent, és a fiú máris tökéletesen leutánozta. Csak azt az egy varázslatot nem, melytől betegesen félt. Ám a tiszteletet, alázatot, csak nem akarta gyakorolni az ifjú.A hetek gyorsan teltek, Brakabra egyre jobban megszerette Frintót. Tudta, hogy a fenti nagy varázsló, minden varázslók atyja is erre teremtette, és megtalálta tökéletes utódját. Éppen csak az zavarta, hogy Frintó nem sokat beszélt saját magáról, nem tudott róla semmit, kicsoda, honnan jött, és érzelmeit sem árulta el, a nemtetszésén kívül.
Egyik éjjel furcsa álmot látott. Frintó állt előtte, pontosabban magasodott föléje, és ő mint kisegér cincogott a lábainál remegve. Na nem, azt már nem! Rémálmokat nem varázsolunk – mondta magának, és csettintett, hogy a rémkép eltűnjön. Az álom azonban nem tűnt el. Sőt! Kiderült, hogy nem illúzió, hanem szörnyű valóság! Valóban egérré változott! Frintó változtatta őt azzá!
- Mit művelsz, te gyalázatos?
- Halálom napjáig várhatnék rá, hogy én lehessek a varázsló. Nem akarok tovább tanonc, inas maradni! Elég volt a szolgaszerepből!
- Nem igaz! Tévedsz! Téged akartalak kinevezni utódomnak, ha nyugdíjba megyek!
- Hazudsz!
- Én? Soha!
- Nem vitázom veled! Mától én vagyok a varázsló, téged pedig felfalatlak a macskákkal!
- Frintó, te nem voltál gonosz! Nem ilyennek ismertelek meg! Mi lelt?
- Hiányzik belőlem az alázat! – nevetett gúnyosan a fiú. A hatalomvágy erősebb lett mindennél!
Brakabra erre nem tudott mit felelni, mert teljesen egyetértett vele. Kiábrándult Frintóból, vagy inkább félreismerte. A macskák elől éppen hogy sikerült elmenekülnie, még a házból is kijutott. Az erdőben keresett menedéket. Jól megbújt az avarban, hogy sem a baglyok, sem más ragadozók ne vehessék észre. Most mihez kezdjen? – töprengett. Óriásit csalódott a fiúban, érdemtelenre pazarolta idejét, méltatlannak adta át tudományát. Frintó ártó- és elvonóvarázst alkalmazott az átváltoztató mellett – valószínűleg a padláson porosodó, Rossz varázslatok című könyvből tanulhatta őket, melyet még Rombolitól, a gonosz varázslótól kobzott el, mielőtt száműzte a világ végére, de ahelyett, hogy megsemmisítette volna, a padláson tárolta. Ej! Bánta már saját butaságát, könnyelműségét! Ráadásul az ártó- és elvonóvarázs ellen nem tudott tenni semmit. Az elvonóval ugyanis Frintó az ő varázserejét vonta el. Magába roskadva szunnyadt el az erdő mélyén.
Frintó rövid ideig örülhetett kétes sikerének. Nem csak Csodafalván, de az egész mesebirodalomban, sőt a nagy varázslóvilágban is hamar híre ment gyalázatos tettének. A megrendelt varázslásokat sorra visszamondták, míg végül munka nélkül maradt. A korábban népszerű házat megülte a csend, mindenki nagy ívben elkerülte. Kizárólag a macskákra tekinthetett társként. Csupán saját kedvére varázsolgathatott. Ez így azonban már nem volt az igazi.
Nem tudott kivel beszélgetni, senki nem kereste, hívta, egyszerűen elfelejtették, levegőnek nézték. Az első napokban még fejlesztgette varázslótudományát, de aztán attól is elment a kedve. Eltelt egy hét, kettő, és Frintó egyre lehangoltatbbá, magányosabbá vált. Alázat, tisztelet, kompromisszumkészség, megalkuvás. Egyre csak ez a négy szó visszhangzott fejében. Miért olyan fontos ez? Miért?
Az elkövetkező hetekben szinte depresszióba süllyedt. Levert, borús hangulatának az idő sem kedvezett. Eső kopogott a háztetőn, hideg fújt be a réseken. Szegény, szegény Brakabra! Mi lehet vele? – jutott Frintó eszébe az öreg varázsló. Remélem, nem fázik meg, nem pusztul el! Alázat, tisztelet, kompromisszumkészség, megalkuvás. A négy kulcsszó. Megint erre ébredt. Újra és újra.
Jó néhány hét telt el, mire kimerészkedett a házból. Gyakorolni akart. No nem a varázslást. A négy szót! Alázatot, tiszteletet, kompromisszumkészséget, megalkuvást. Az utcákon azonban elfordultak tőle. Senki nem foglalkozott vele, nem köszöntek neki, nem engedték be házaikba, kitértek az útjából, megvető, elítélő tekintetek kísérték végig, amerre járt. Ám ő lehorgasztott fejjel ment, csak ment és mindenkinek köszönt! Alázattal, tisztelettel! Alázattal, tisztelettel! – visszhangozták léptei. Végül az utolsó házhoz ért. Mögötte a Varázserdő és Mesehegy húzódott. Ebben a házban egy öregember élt és – csodák csodájára – ajtót nyitott Frintónak.
- Már vártalak! – köszöntötte kedvesen.
- Engem? Te nem utálsz? Honnan tudtad, hogy jövök?
- Bajban lennék, ha nem tudnám!
- Ki vagy te?
- Abra-braka, Brakabra nagybátyja!
- Akkor te..
- Igen, mindent tudok!
- Miért nem segítesz az unokaöcséden? – kérdezte hitetlenkedve Frintó.
- Mert ez a te feladatod! Még nem jártad végig az utadat!
- Tudom: alázat, tisztelet, kompromisszumkészség, megalkuvás. Nem is neheztelsz rám?
- Már nem! Ennek sajnos így kellett történnie, hogy megváltozz! Másként nem léphetnél Brakabra nyomdokaiba!
- Nem is változtam még meg!
- Dehogynem! Elővett a lelkifurdalás? Gondoltál néha Brakabrára?
- Csak őrá gondolok hetek óta. Nem alszom, nincs kedvem semmihez.
- Helyes, nagyon helyes! Mondd, mit éreztél, miközben ide tartottál?
- Sajnálatot Brakabra, tiszteletet az emberek, az idősek, a nők, a feljebbvalóm iránt! Brakabra iránt!
- Remek! És még?
- Leszegtem a fejemet! Úgy éreztem, nincs jogom a szemükbe nézni! Bocsánatot akartam kérni mindenért tőlük, leginkább Brakabrától!
- Mit mondanál neki?
- Fogadja alázatos bocsánatkérésemet! Megbántam bűneimet! Ezentúl odaadóan fogom szolgálni!
- Nagyszerű! Tovább! Mit fogsz most tenni?
- Elmegyek, és megkeresem őt! Visszaváltozatom, hazahozom, és híven szolgálom. Elfogadom, hogy ő irányít, utasít, cserébe mindenre megtanít. Elfogadom, hogy ő a főnök, én az inas, hogy majd akkor leszek én a varázsló, ha ő nyugdíjas lesz.
- Mi ez, ha nem kompromisszumkészség és megalkuvás? Indulj hát!
Frintó sokáig barangolt az erdőben, míg végre rátalált Brakabrára. Azonnal ráismert, még ha olyannak tűnt is, mint a többi egér. A szíve vezette. Visszaváltoztatta, aztán letérdepelt elé, és a bocsánatáért esedezett. Brakabra felemelte, átölelte. Hazamentek – ó, most látom, hogy a tyúkok aludni tértek, s a tollamból is kezd kifogyni a tinta -, és Frintó Brakabra hűséges, alázatos inasává vált, zokszó nélkül végrehajtotta az utasításokat, cserébe megkapta az óriási tudást, és tudta, biztosan tudta, hogy egyszer ő fog Brakabra székében ülni. De az már egy másik történet lesz! Talán egyszer megírom azt is! Itt a vége, fuss el véle, kerek erdő közepébe! Csak vigyázzatok, nehogy közben valaki békává vagy egérré változtasson benneteket!
Fel is adott a helyi lapban, a Csodafalvi Hírmondóban egy hirdetést. Tódultak a jelentkezők - Brakabra szakálla és üstöke még őszebb, az előbbi még hosszabb, az utóbbi még kopaszabb lett, mire mindenkit meghallgatott, kipróbált -, de egyedül a Frintó nevű ifjú ütötte meg a mércét, felelt meg a kívánalmaknak. Frintó magas, jóképű, daliás, fekete hajú férfi volt – pardon, ez nem egy romantikus regény! Összekevertem valamit! – szóval jóvágású fiatal férfi volt, és Brakabrára is mély benyomást tett.
- Cilinderből tudsz-e nyulat elővarázsolni? – kérdezte Brakabra.
- Azt a bűvészek teszik!
- Igaz, igaz! Kicsit zavart vagyok ma! Akkor varázsolj nekem ide egy autót!
- Miért pont autót?
- Mert én azt kértem!
- Milyen autót?
- Akármilyet!
- Mégis milyen legyen?
- Sportautó! – vágta rá Brakabra meglehetősen megtépázott idegállapotban.
- Színe?
- Piros!
- Márkája?
- Mindegy, csak varázsolj már ide egy rohadt autót! – kiabált magából kikelve, a dühtől majd felrobbanva a varázsló.
- Kissé idegesnek tűnsz!
- Mert hogy az is vagyok! Hol van már az az autó?
- Ott áll kint!
Brakabra kitekintett háza ablakán, és valóban ott állt egy csillogó-villogó, tűzpiros sportautó. Még Magnum is megirigyelhette volna. Ja! Már megint hülyeségeket beszélek, akarom mondani, írok, hiszen ez nem egy tévésorozat.
- Ügyes!
- Nem nagy kunszt! – felelte a fiú flegmán.
- Túl nagyképű vagy! Nem elég varázsolni tudni, hogy igazi varázslóvá válj! Ahhoz több kell!
- Mégpedig? – húzta el a leendő tanonc a száját kelletlenül.
- Alázat, tisztelet, kompromisszumkészség, a megalkuvás képessége.
- Nagy szavak! Hülyeség!
- Márpedig ha nálam akarsz dolgozni, meg kell tanulnod ezeket is!
- Hát jó! Próbáljuk meg!
- Hogy hívnak?
- Frintó a nevem, de hiszen már bemutatkoztam.
- Persze, persze, csak ha front van – ma éppen hidegfront – borzasztó fejfájás gyötör, és kipárolog a fejemből minden. Szóval Frintó! Elfelejtettél valamit!
- Mit?
- Azt, hogy uram!
- Uram! – ismételte kelletlenül a legény.
A varázsló felfogadta inasának. Frintó ügyessége, varázslási tudománya nagyobb és több volt, mint amit Brakabra hitt, remélt. Egyszer mutatott meg neki mindent, és a fiú máris tökéletesen leutánozta. Csak azt az egy varázslatot nem, melytől betegesen félt. Ám a tiszteletet, alázatot, csak nem akarta gyakorolni az ifjú.A hetek gyorsan teltek, Brakabra egyre jobban megszerette Frintót. Tudta, hogy a fenti nagy varázsló, minden varázslók atyja is erre teremtette, és megtalálta tökéletes utódját. Éppen csak az zavarta, hogy Frintó nem sokat beszélt saját magáról, nem tudott róla semmit, kicsoda, honnan jött, és érzelmeit sem árulta el, a nemtetszésén kívül.
Egyik éjjel furcsa álmot látott. Frintó állt előtte, pontosabban magasodott föléje, és ő mint kisegér cincogott a lábainál remegve. Na nem, azt már nem! Rémálmokat nem varázsolunk – mondta magának, és csettintett, hogy a rémkép eltűnjön. Az álom azonban nem tűnt el. Sőt! Kiderült, hogy nem illúzió, hanem szörnyű valóság! Valóban egérré változott! Frintó változtatta őt azzá!
- Mit művelsz, te gyalázatos?
- Halálom napjáig várhatnék rá, hogy én lehessek a varázsló. Nem akarok tovább tanonc, inas maradni! Elég volt a szolgaszerepből!
- Nem igaz! Tévedsz! Téged akartalak kinevezni utódomnak, ha nyugdíjba megyek!
- Hazudsz!
- Én? Soha!
- Nem vitázom veled! Mától én vagyok a varázsló, téged pedig felfalatlak a macskákkal!
- Frintó, te nem voltál gonosz! Nem ilyennek ismertelek meg! Mi lelt?
- Hiányzik belőlem az alázat! – nevetett gúnyosan a fiú. A hatalomvágy erősebb lett mindennél!
Brakabra erre nem tudott mit felelni, mert teljesen egyetértett vele. Kiábrándult Frintóból, vagy inkább félreismerte. A macskák elől éppen hogy sikerült elmenekülnie, még a házból is kijutott. Az erdőben keresett menedéket. Jól megbújt az avarban, hogy sem a baglyok, sem más ragadozók ne vehessék észre. Most mihez kezdjen? – töprengett. Óriásit csalódott a fiúban, érdemtelenre pazarolta idejét, méltatlannak adta át tudományát. Frintó ártó- és elvonóvarázst alkalmazott az átváltoztató mellett – valószínűleg a padláson porosodó, Rossz varázslatok című könyvből tanulhatta őket, melyet még Rombolitól, a gonosz varázslótól kobzott el, mielőtt száműzte a világ végére, de ahelyett, hogy megsemmisítette volna, a padláson tárolta. Ej! Bánta már saját butaságát, könnyelműségét! Ráadásul az ártó- és elvonóvarázs ellen nem tudott tenni semmit. Az elvonóval ugyanis Frintó az ő varázserejét vonta el. Magába roskadva szunnyadt el az erdő mélyén.
Frintó rövid ideig örülhetett kétes sikerének. Nem csak Csodafalván, de az egész mesebirodalomban, sőt a nagy varázslóvilágban is hamar híre ment gyalázatos tettének. A megrendelt varázslásokat sorra visszamondták, míg végül munka nélkül maradt. A korábban népszerű házat megülte a csend, mindenki nagy ívben elkerülte. Kizárólag a macskákra tekinthetett társként. Csupán saját kedvére varázsolgathatott. Ez így azonban már nem volt az igazi.
Nem tudott kivel beszélgetni, senki nem kereste, hívta, egyszerűen elfelejtették, levegőnek nézték. Az első napokban még fejlesztgette varázslótudományát, de aztán attól is elment a kedve. Eltelt egy hét, kettő, és Frintó egyre lehangoltatbbá, magányosabbá vált. Alázat, tisztelet, kompromisszumkészség, megalkuvás. Egyre csak ez a négy szó visszhangzott fejében. Miért olyan fontos ez? Miért?
Az elkövetkező hetekben szinte depresszióba süllyedt. Levert, borús hangulatának az idő sem kedvezett. Eső kopogott a háztetőn, hideg fújt be a réseken. Szegény, szegény Brakabra! Mi lehet vele? – jutott Frintó eszébe az öreg varázsló. Remélem, nem fázik meg, nem pusztul el! Alázat, tisztelet, kompromisszumkészség, megalkuvás. A négy kulcsszó. Megint erre ébredt. Újra és újra.
Jó néhány hét telt el, mire kimerészkedett a házból. Gyakorolni akart. No nem a varázslást. A négy szót! Alázatot, tiszteletet, kompromisszumkészséget, megalkuvást. Az utcákon azonban elfordultak tőle. Senki nem foglalkozott vele, nem köszöntek neki, nem engedték be házaikba, kitértek az útjából, megvető, elítélő tekintetek kísérték végig, amerre járt. Ám ő lehorgasztott fejjel ment, csak ment és mindenkinek köszönt! Alázattal, tisztelettel! Alázattal, tisztelettel! – visszhangozták léptei. Végül az utolsó házhoz ért. Mögötte a Varázserdő és Mesehegy húzódott. Ebben a házban egy öregember élt és – csodák csodájára – ajtót nyitott Frintónak.
- Már vártalak! – köszöntötte kedvesen.
- Engem? Te nem utálsz? Honnan tudtad, hogy jövök?
- Bajban lennék, ha nem tudnám!
- Ki vagy te?
- Abra-braka, Brakabra nagybátyja!
- Akkor te..
- Igen, mindent tudok!
- Miért nem segítesz az unokaöcséden? – kérdezte hitetlenkedve Frintó.
- Mert ez a te feladatod! Még nem jártad végig az utadat!
- Tudom: alázat, tisztelet, kompromisszumkészség, megalkuvás. Nem is neheztelsz rám?
- Már nem! Ennek sajnos így kellett történnie, hogy megváltozz! Másként nem léphetnél Brakabra nyomdokaiba!
- Nem is változtam még meg!
- Dehogynem! Elővett a lelkifurdalás? Gondoltál néha Brakabrára?
- Csak őrá gondolok hetek óta. Nem alszom, nincs kedvem semmihez.
- Helyes, nagyon helyes! Mondd, mit éreztél, miközben ide tartottál?
- Sajnálatot Brakabra, tiszteletet az emberek, az idősek, a nők, a feljebbvalóm iránt! Brakabra iránt!
- Remek! És még?
- Leszegtem a fejemet! Úgy éreztem, nincs jogom a szemükbe nézni! Bocsánatot akartam kérni mindenért tőlük, leginkább Brakabrától!
- Mit mondanál neki?
- Fogadja alázatos bocsánatkérésemet! Megbántam bűneimet! Ezentúl odaadóan fogom szolgálni!
- Nagyszerű! Tovább! Mit fogsz most tenni?
- Elmegyek, és megkeresem őt! Visszaváltozatom, hazahozom, és híven szolgálom. Elfogadom, hogy ő irányít, utasít, cserébe mindenre megtanít. Elfogadom, hogy ő a főnök, én az inas, hogy majd akkor leszek én a varázsló, ha ő nyugdíjas lesz.
- Mi ez, ha nem kompromisszumkészség és megalkuvás? Indulj hát!
Frintó sokáig barangolt az erdőben, míg végre rátalált Brakabrára. Azonnal ráismert, még ha olyannak tűnt is, mint a többi egér. A szíve vezette. Visszaváltoztatta, aztán letérdepelt elé, és a bocsánatáért esedezett. Brakabra felemelte, átölelte. Hazamentek – ó, most látom, hogy a tyúkok aludni tértek, s a tollamból is kezd kifogyni a tinta -, és Frintó Brakabra hűséges, alázatos inasává vált, zokszó nélkül végrehajtotta az utasításokat, cserébe megkapta az óriási tudást, és tudta, biztosan tudta, hogy egyszer ő fog Brakabra székében ülni. De az már egy másik történet lesz! Talán egyszer megírom azt is! Itt a vége, fuss el véle, kerek erdő közepébe! Csak vigyázzatok, nehogy közben valaki békává vagy egérré változtasson benneteket!