Sorban teltek a napok, egyre nagyobb várakozás feszültsége lengte be termeinket. Alig múlt el az éj, alig keltem fel, már jöttek a lányok, gyönyörű virágkoszorúkkal a hajukban, színes ruhákba öltözve. Vizet hoztak és lemosták a bőröm. Minden tiszta és illatos. Megkarcolom a mellkasom és a bokám, sokadszor nyílik a bőr, sokadszor fakad a vér. Nézem, ahogyan lecsordul, rozsdássá festve a homokszínű bőrt. Megint egy hosszú tisztítási rituálé következik. Közben a vérem homokkal keveredik. Vizet öntök rá, masszává gyúrom, aztán egy edénybe borítom az egészet. A nap kúszik felfelé. A templomszolgák már készítik az ételeket. Hosszú, végtelen várakozás az életem. Az örök várakozás azonban hamarosan véget ér. A főpap tegnap választott. Katona kellett, erős és fiatal. Mostanában hiába nőtt a seregek száma, hiába vezettek hadjáratokat minden égtáj felé, a harctéri sikerek elkerülték az uralkodót. Úgy döntött, ideje radikálisabb hangon fordulni az istenekhez. Először szánta rá magát, hogy seregeiből feláldozzon egy dicső, fiatal, erős harcost, abban bízva, hogy ez majd kiengeszteli az istent, aki talán mellőzöttnek hitte magát. Nekem nincs jogom megkérdőjelezni a főpap és az uralkodó közös döntését. Nekem végre kell hajtanom a rituálét.
Figyelem, ahogyan a vér elkeveredik a homokkal és a vízzel. A fiatal lányok épp a szentélyt takarítják. Kint feltámad a szél, szédítő illata van a viharral terhes levegőnek. Valami hideg hasít belém. A gyomrom mélyéből induló jeges fájdalom feszít és kínoz. Remegni kezd a kezem, hirtelen kevés lesz a levegő. Zihálva dőlök a falhoz, a szolgák ijedten pillantanak rám, de gyorsan elkapják a tekintetüket. Nem volna szabad engem nézniük, de se erőm se kedvem rendre utasítani őket. Hűvös és idegen a templom, nem bízom, nem hiszek már semmiben. Tegnap mindennek vége lett. Miért pont őt? Miért őt, a legjobb barátomat? Őt, akivel együtt nevelkedtünk, akivel együtt tanultunk vadászni, együtt figyeltük a sasok röptét, a folyókat, a tüzet, akivel áhítattal hallgattuk az asszonyok és lányok énekét, a Napistent köszöntő hálaadást. Mindezek közül a tüzet szerette legjobban, a tisztító, melengető, emésztő tüzet. A Napban izzó tüzet, a fény ragyogó tüzét. Most pedig a Nap lassan őt is elemészti.
Beleszagolok az illatokat füstölő templomi homályba, dobok és csengők meditatív állapotba ringató zenéje éled. Most semmi nem segít, hiába odáznám el az utat, ami barátomhoz vezet. Az idő vészesen fogy, a Nap delelőre érkezett. Teljes papi ruházatot öltve vágok hát neki az az útnak, mely az uralkodó szállását körülölelő barakkokhoz vezet, ahol a testőrség tagjai vannak elszállásolva, mikor a nagyúr palotájában tartózkodik. Hiába próbálom megtisztítani elmémet a félelemtől és szomorúságtól, hiába emelkednék el az emberi vágyaktól és kötődésektől, a kétségbeesés sűrűsödő szövete beborít. Ismerem az ösvényt, minden fűcsomót és követ, minden kanyarulatot, ami hozzá vezet, de most inkább eltévednék. Azt sem bánnám, ha egy párduc rontana rám a sötét erdő mélyéről és meleg húsommal csillapítaná éhét. A nehéz ítéletet hordozom roskadozó vállaimon.
Mosolyogva fogad.
- Nahát, azt hittem, nem látlak napokig!- kiáltja már messziről. Hosszú haját fonja éppen sűrű fonatba.
– Mégis itt vagyok – keserűen én is elmosolyodom.
– Gyere – int befelé a kunyhóba. Belépek. Természetesen viselkedik, mintha észre sem vette volna rajtam a komor szótlanságot. Kancsót és két poharat vesz elő, kristálytiszta vizet tölt a poharakba. Hajnalban hozhatta a közeli patakból.
– Fáradtnak látszol, biztos napok óta tartanak már az áldozati rituálé előkészületei. Hallottam a nagyúr udvarából, hogy addig nem indulunk csatába, míg az áldozatot be nem mutatjátok, s az isten magához nem veszi jussát.
– Igen, most mindenki ezzel foglalatoskodik a templomban – bólintok zavartan. Elfogy a levegő, zihálok, nem bírom tovább, ki kell mondanom.
– Választottak áldozatot. Az uralkodó és a főpap eldöntötték. Nem tehetünk semmit. Egy katona kellett, erős és fiatal, erényes, aki kitüntette már magát a harctéren. Valaki, akiért kár – a hivatalos indokolást hadarom, mint aki maga sem tudja, mit beszél. Kitágult pupillákkal bámul, zavaros, fénytelen szemekkel. Azt képzelem, hogy ez csak álom. Nagy levegőket veszek, próbálok megnyugodni. Egyszer csak azt veszem észre, hogy egész testemben remegek, könnyek nélküli zokogás ráz. Ő üvegesedő tekintettel ül szemben velem. Aztán kiszakad az első dermedtségből, élénk lesz, és megragadja a kezem.
– Egészen biztos ez? Úgy érted, engem választottak? - minden izma megfeszül, ugrásra kész ragadozó lett hirtelen, megfagy bennem a vér. Szelíden lefejtem a kezét karomról. Nem sírok, nem zihálok, tehetetlenül vállaimba kapaszkodom, összegörnyedek, mint egy fáradt szolga a nap végén.
– Igen, egészen biztos – súgom a karjaim mögé bújva, mintha attól tartanék, hogy a következő pillanatban felöklel. Nem is merek ránézni, percekig húzódik a kínos és szorongató hallgatás. Feszülten hallgatom zavart és kapkodó lélegzését. Lassan mintha mégis kissé megnyugodna. Képzeletembe közben ezernyi kép és ábránd tolul. Szökésről fantáziálok, lázadásról az isten és az uralkodó ellen. Most érzem csak azt a metsző gyűlöletet, amit nem akartam eddig elfogadni, megérteni, de még nevet adni neki, szavakba önteni sem. Nem akarom! Nem akarok tehetetlen szolgaként engedelmeskedni mások akaratának, hogy megöljek valakit, akit azóta szeretek, mióta az eszemet tudom. Elmerülök saját fájdalmamban, szinte észre sem veszem már őt, mintha azzal, hogy tudatosult volna bennem mindez, már meg is oldottam volna a problémát.
– Akkor tehát holnap vége mindennek? – kérdezi, mintha csak én mondanám.
– Holnap vége mindennek – válaszolja belőlem a visszhang.
– Egyetlen napom maradt, egy délután és egy éjszaka.
– Holnap reggel már fel kell készítenünk, a szokások szerint.
– Nem tudok elbúcsúzni senkitől, nincs már idő elmenni a szüleim házába, a húgom házába és arra sem, hogy elbúcsúzzak a lánytól, aki a párom lett volna a következő napéjegyenlőség ünnepén.
– Mindannyian büszkék lesznek rád, amiért győzelmet hozol népünknek dús véreddel és erős szíveddel – hirtelen rádöbbenek, hogy amiről beszélek, az a legnagyobb ostobaság a világon, üres és buta szólam. Valami hideg érint meg ismét, lassan omlik és árad a jeges hullámzás, lassan megfagyok. Pengeként hasít belém a felismerés, hogy üvöltök.
Hosszú, drága idő telik el, aztán mindkettőnkön segít a friss forrásvíz és az illatos, kábító füst. Végtelen hallgatás kísér bennünket, ahogyan elindulunk a forrás felé, a jól ismert csapáson. Egy kígyó siklik előttünk, madarak reppennek szét a levelek zörgésének, az ágak reccsenésének zajára. A léptek monotóniája képlékeny nyugalmat teremt bennünk. A vállára teszem a kezem, a bőre összerándul az érintés alatt. A parton ülve nézzük a vizet, apró gyöngyök ragyognak a kék áramlásban, az alkony rózsaszínre festette a látóhatárt. Nyugodtan lélegzünk, a sírás megtisztított, a hosszú séta elfárasztott bennünket. Tervek gomolyognak bennem, egészen konkrét és formálódó ötletek.
– Mi lenne, ha megszöknénk? Neked van lovad, én is tudok szerezni egyet, gyorsabbak lennénk, mint ők. Soha nem érnének utol bennünket. Tudok egy helyet, egy kis völgyet két napra innen, a nagy hegyek között, magasan, a hóhatáron. Ott nem találnak meg, ott nem jár senki, elrejtőznénk egy barlangban, erőt gyűjtenénk, aztán néhány nap múltán átkelhetnénk a határon, távol, messze, hetekre innen már nem követnének. Eljönnél velem? Bízol bennem? - ő csak szelíden nézi a homályba vesző csillámlást.
– Nem engedem, hogy bántsanak. Annyira, annyira igazságtalan ez – megszorítom a kezét.
– Megkérdőjelezed a tévedhetetlenek döntését?
– Nem vehetik el az életedet!
– Pedig erről szól az áldozat – súgja, szinte csak a víznek, a felhőknek, a feltámadó alkonyi szellőnek.
– Neked élned kell! Kora hajnalban megszökünk. Azt mondom majd, bevonulok veled a templom egyik kamrájába, ahol majd végrehajtom a tisztító rituálét, de nem így lesz. Kihasználjuk majd a sötétség fátylát, s azt, hogy megbíznak bennem. A lovakat majd a szentély hátsó bejáratához vezetjük, oda ahol csak a papok közlekednek. Most nem lesz ott senki, ebben biztos vagyok. A többiek együtt imádkoznak majd a belső szentélyben, elfogyasztják a szent kaktusz darabjait, és révületbe esnek. Mindig így van áldozat előtt. Senki nem fogja észrevenni, csak akkor, amikor már késő lesz. Majd elbújunk, fa odvába, vízmosásba, barlangba és kövek közé. Megtaláljuk a módját, hogy rejtve maradjunk a szemük elől. Papi ruhámat a szentélyben hagyom, te is a magad harcosi díszeit, egyszerű leplekbe bújunk, nem ismernek majd fel minket – felhevít a tervezgetés, szinte már elhiszem magam is, hogy sikerülhet a terv, s nem csupán lázálmok járatják a bolondját velem.
– Mondd el az igazságot – mintha mennydörgés szakítana ki a tervezgetés talmi boldogságából.
– Mi fog történni velem holnap?
– Ha minden úgy lesz, ahogyan ők tervezik, akkor hajnalban megtisztítalak, lemosdatlak, illatos olajakkal kenlek be és fehér ruhába öltöztetlek. Nem lesz ott rajtunk kívül senki a tisztulás termében. Nem veszünk magunkhoz sem ételt, sem italt. Megtisztítom majd az obszidián tőrt is. Amikor a Nap a delelőhöz közelít, jönni fognak értünk egész nagy követséggel. Ott lesz majd a főpap és sokan az előkelőségek közül. Felkísérlek majd az oltárhoz, végig a lépcsőkön, fel egészen a tetőre. A Nap eléri a delelőt. Akkor az obszidiánpengével megsebezlek, mély sebeket ejtek rajtad, de ekkor még élni fogsz, lélegezni, ekkor kivágom belőled élő és dobogó szívedet. Azt mutatom fel a sóvár istennek. Ez lesz a vég. A tömeg majd ujjongani kezd, az uralkodó pedig díszes tollruhájában meghajol az égi fenség felé, aki ragyogásával elfogadja az áldozatot.
– Ez gyönyörű – súgja, miközben büszke feje a mellére hanyatlik.
– Ez borzalmas, nem engedhetem, hogy elpusztítsanak.
– Csodálatos volna, ha az isten az én véremen és szívemen keresztül, az én testem áldozata miatt könyörülne meg rajtunk. Mást sem keresek a csatákban sem, csak azt, hogy hasznára legyek uramnak. Minden napon felkínálom neki a szívemet és a véremet.
– Egy jó katona addig értékes, amíg él – próbálom győzködni.
– Ez így van, de nem félhetek odaadni az életem, ha erre van szükség.
– Miért pont te? Miért pont én? Miért mi? - kezdek jajveszékelni, de ő csitítani próbál:
– Ez a te próbád is, a te hitedé és az én bátorságomé. Milyen csodálatos, hogy lehetőséget kaptam az életre, és akár el is menekülhetnék, de nem teszem.
– Próba – nyögöm megsemmisülten. Hát persze,ez a mi próbánk. Milyen kegyetlen és értelmetlen próba.
Leszáll az éj, lassan már semmit sem látunk a csillogó vízből, csak hallgatjuk csilingelő dalolását. Nehéz elindulni, inkább örökre itt maradnék, csendesen, a vizet hallgatva, hátat fordítva mindennek, ami emberhez vagy az istenekhez köt, ami fájdalmat és szomorúságot okoz. Itt jó, most jó, csend és béke vesz körül. Itt van mellettem, hallom, ahogyan lélegzik. Nyugalom van és végtelen üresség. Jó így, nekünk.
Majdnem álom, majdnem alszom. Fények játéka vibrál a fejemben, a nap, a holnap s az örök sötétség halott csendje ölel át. Halak bőrébe bújnék, hagynám, hogy a folyó vigyen, semmit sem tennék, csak sodródnék az árral. Hangtalan énekelnék a csillagfénynek, betakaróznék sugarával, élvezném meleg fátylának érintését a pikkelyeimen. Nem kellene gondolkodnom, nem kellene tennem semmit. Megáldott és megvert minket, embereket a sors a döntés hatalmával és a gondolkodás kényszerével! A Hold szelíd arca szomorúan pillant ránk. Érzem, hogy keze ujjaim köré fonódik. Hagyom. Magához húz és megszorít. Húz, csak egyre húz. Erős mellére bújok. Elveszett gyermek, hazátlan, árva zarándok. Átölel. Itt, most, ebben a pillanatban, ebben a álomban, ha tehetném, boldogan halnék meg.
– Indulnunk kell! – szakít ki az ábrándozásból. Nehezemre esik figyelni rá.
– Máris? Még rengeteg idő van hajnalig.
– Induljunk! - nem tűr ellentmondást.
– Kerítsek lovat?
– Nem menekülök.
– Ezt nem teheted! Még van idő. Tennünk kell valamit! Az nem lehet, hogy nem teszünk semmit. Nem hagyhatom!
– Kérlek, tedd ezt meg nekem. Kísérj el az utolsó pillanatig, legyél velem akkor, amikor vége lesz. Veled meg tudom tenni, melletted képes leszek rá.
– Talán én nem vagyok rá képes – lehajtom a fejem. Ballagunk a végtelen sötétségben, valahol a messzeségben fáklyák égnek. Apró foltok csupán, feléjük tartunk. A hangja eltökélt, de nem látom az arcát, nem tudom, mire gondolhat valójában. Hamarosan meghalljuk az őrjárat zaját. Amikor melléjük érünk, lehajtom a fejem, mintha máris bűnöző volnék, mintha csupán az is elég volna az áruláshoz, hogy gondolatban elkövettem.
Már nem beszélünk. Én nem tudok, ő talán nem akar. Egyenesen a szentélybe megyünk, pedig még órák vannak hajnalig. Szolgák sietnek tiszta vízzel, friss ruhával és a rituálé eszközeivel. Elküldöm őket. Zavartan bámulom az isten arcát egy falfestményen, kevély haragja lesújt ránk. Ő, aki életet ad, aki arany tekintetével földünket termővé alakítja, vérünkkel locsolja azt, s féktelen pusztítással teszi meddővé. Ő adta a barátomat, de irigy a boldogságunkra, s visszaveszi. Nem hiszek már, nem akarok többé szolgája lenni a gyönyörű Napnak.
A fáklyák és gyertyák fényében nézem őt. Levetkőzik, megmosdatom, illatos olajokkal kenem be a testét. Nincsenek a kapu mögött lovak, akik ránk várnának, akik párát fújnának a születő hajnalba. Nincs menekülés. Már nem beszélünk, mintha mindent elmondtunk volna. A végtelennek tetsző idő most kegyetlen gyorsasággal pergeti perceit, óráit. A falakat már melengeti a reggeli fény. Nem tudok beszélni az istenekhez, hiába minden főzet, minden por, füst és szárított kaktuszdarabok. Megeszek, elszívok, belélegzek mindent, amit csak tudok, de a kábulat sehol. Tisztán, nagyon is tisztán látom, ahogyan a követség közelít. Együtt megyünk a nagytemplom felé. A szolgák szép munkát végeztek rajtam. Feszül minden kötés, hajlik minden anyag, arcomon rengeteg por issza fel a megállíthatatlanul szivárgó könnyeket. Én vezetem az áldozati menetet. Két oldalamon, kissé lemaradva két erős fiúszolga halad. Jól teszik, hogy követnek, alig állok a lábamon, csak vánszorgok megtörten, félholtan. Nem nézek hátra, mert ő követ, tiszta ruhába öltözötten, harci fejdíszével szép fején. Együtt hágunk fel a lépcsőkön, az áldozati oltárok egyikéhez, a legmagasabbra. Apáink úgy képzelték, a Nap istenének magas templomot kell építeniük, hogy közelebb legyenek hozzá, hogy jól lássa áldozatukat.
Alig bírom egyik lábamat a másik után emelni, valami eltörött, valami meghalt bennem. Végül, mikor a kimerültségtől már megmozdulni is alig bírok, felérünk a lépcsők tetejére. A Nap közelít a delelőhöz. A szolgák szétválnak, hátramaradnak, kettő odakíséri barátomat a szent oltárkőhöz, ő letérdel, a szolgák eltávolodnak tőle. Ketten maradunk. Szembe fordul velem. Büszke tekintetét az én fáradt, meggyötört arcomra emeli. Minden fény és szín lekopott rólam, a festékek leáztak, hiába mázolták oly elővigyázatos és ügyes kezek. Övemről leakasztom az obszidiántőrt, most már nem hátrálhatok meg, ha ő is ezt akarja. Az arca mintha megváltozna. Látom évekkel ezelőtti arcát, a nevetését, hallom az énekét, a meséit. Együtt ülünk a vízparton, nézzük a sasok reptét és a halak színes pikkelyeit csodáljuk. Meleg van és velünk nevet minden. Ki kell nyitnom a szemem, pedig már nyitva van, mardos a kétség, gyötör a szomorúság, jéggé fagytam. Hiába állunk a delelő Nap oltárán, belsőmben hideg van, sötét és üresség. Arcom maszkja megtörik.
– Biztos vagy ebben? – kérdezem lopva, hátat fordítva az alattunk örvénylő, ünnepre készülő tömegnek.
– Még soha, semmiben nem voltam ilyen biztos. Kérlek, maradj velem, hogy végig tudjam csinálni – a szemével is kér. Kezem nyújtom felé, még utoljára megszorítom, aztán a kőre mutatok, ő lefekszik elém. Lemeztelenítem a mellét. Felemelem a tőrt. A szemébe nézek, végig egymás szemébe nézünk. Nem fordul el, nem csukja be szemeit. Gyengéd szeretnék lenni, úgy sújtani le, hogy ne fájjon, hogy szelíd ölébe ringassa őt a tegnapi álom ezüstanyája. Serken a vér a seb szélein, majd lüktető, pulzáló sugárban szökik fel, mint egy forrás, az élet. A kép meghasad. Egy aranyszín kapu előtt állok, valahonnan fény szivárog, aranyfolyó csordul a lábam alatt. A kapuból valaki figyel, nem ismerem fel az arcát, de tolldíszét már láttam valahol. Szédülök, sietnem kell, de hiába lépnék, a mézszín folyóba ragadtam. Mennem kell, át kell jutnom a kapun túlra. Farkasszemet nézünk a tolldíszes férfivel. Már nincs nála fegyver, talán nem is volt, kinyújtja felém a kezét, elfogadom. Lassan kihúz a mézarany ölelésből, eltávolodom a földtől, repülök. Figyelem a megmentőmet, az arca megváltozik, nyugalom folyik át rajta, megértés. Fény lesz az arca, bevilágítja a földet. Sziklákon állunk, alattunk hullámzik a világ. Két kezemből tálat formázok, forró vért tartok a kezeimben, ő előttem áll, és lassan kortyol feltartott kezeimből. Eltűnnek a vonásai, eltűnik minden külső határvonal, feloldódik, feloldódunk a perzselő ragyogásban. Aztán zuhanok, őrülten, megállíthatatlanul vissza, vissza...
Kinyitom a szemem, ő még néz, de már alig látom. Benyúlok a forró sebbe, összeszoruló torokkal és őrülten zakatoló szívvel fogom markomba az ő élő szívét. Még mindig néz, érzem fakuló életét. Valamit suttog, alig hallom:
– Elviszem majd hősiességed hírét az ő szent palotájába.
Ezekkel a szavakkal búcsúzik. Remegő kezemben tartom. A tőr a kövekre esik, elvakít a ragyogó fény. Már tudom, már jártam ott.