A vészjósló illatfelhő

aranyhalacska, 2012, július 25 - 23:30

Mottó: Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.

 

-          Bemehetnek hozzá, de csak pár percet engedélyezek- mondta az orvos szigorúan, amikor kilépett a műtő ajtaján.

-          Meg tudja menteni az életét doktor úr?- hebegte a megtört asszony.

-          Stabilizáltuk a helyzetét, egyelőre ennyit tudok mondani- válaszolta az orvos. A magzatot is meg tudtuk menteni-tette még hozzá.

-          Magzat?- nézett egymásra meglepődve a férfi és a nő.

-          A lányuk állapotos. Nem mondta Önöknek?- kérdezte meglepődve az orvos.

-          Nem- tört ki ismét zokogásban az asszony.

-          No, ezen már ne bánkódjanak!- szakította félbe a sírást a férfi. Ne feledjék, csak pár percet engedélyezek. Csak pár perc!- emlékeztette őket a folyosó végéről nyomatékosítva.

A két őszhalántékú, apró termetű ember mielőtt belépett a kórterembe megölelte, megcsókolta egymást.

A hófehér falak között egyetlen ágy, benne egy felismerhetetlenségig összetört serdülő teste. A két felnőtt csak állt a csipogó, zölden és sárgán villogó szerkezetek között és hosszasan nézték az alvó gyermeket.

-          Csak pár perc- és lehet, hogy többé nem is látjuk- tört ki zokogásban az asszony.

-          Ugyan már!- csitította a férfi. Megmondod az apjának?- súgta neki a férfi.

-          Szerinted érdekelné? Mit gondolsz, ha eddig nem volt rá kíváncsi, akkor miért pont most érdekelné? Te tudod a legjobban, hogy még az egyszerűbb problémákkal sem kereshettem fel soha, miért pont most segítene?- zokogott fel ismét az asszony.

A tehetetlen test pedig kiszolgáltatottan feküdt a fehér szoba közepén és minden erejével azon volt, hogy megpróbálja érzékelni a körülötte lévő világot.

Kik lehetnek ők? A hangja pont olyan, mint az anyámé és az apámé. De vajon miért sír anyám? És miért kérdezi apám, hogy az apjának elmondod-e? És miért mondja, hogy nem osztozott vele apám a problémákban, hiszen mindig mellette volt, sőt most is vele van. Mi lehet ez az egész? Vajon miről beszélnek?- tűnődött magában miközben ismét mély álomba zuhant.

Amikor újra felébredt, már nem volt ott senki. Hova tűnhetett az a két ember, aki az apjáról beszélt?- morfondírozott.

-          Miért nem tudom mozdítani a kezem?- jelezte a lány kétségbeesett tekintete a fehérköpenyes felé, aki épp akkor lépett be a kórterembe. Az orvos rögtön megértette a lány aggodalmát, amikor megállt az ágyánál és elkezdte kémlelni a mandulavágású szemeket.

-          Baleset érte kisasszony- válaszolt az orvos a lány szemeiben megbújó kérdésre. Stabilizálták az állapotát, de sokat kell pihennie. Pár napig itt marad, hogy felépüljön egy kicsit, azután otthon folytathatja a gyógyulást- kacsintott rá cinkosan az orvos és kiment a szobából.

Ez a pillantás adott erőt a fiatal betegnek. Nem tudta, pontosan mennyire súlyos az állapota, de elhatározta, meg fog gyógyulni. Az orvos után hamarosan a már jól ismert két felnőtt lépett a fehér falak közé. Határozottan emlékezett erre a két arcra. Az édesapja és az édesanyja volt. Megtört, fájdalmas arcú emberek.

-          Áruld el, miért nem mondod meg az apjának?- csattant fel a férfi ismét.

-          Értsd meg, nincs mit mondanom neki- válaszolt a nő ingerülten.

-          Pedig ez rá is tartozik, neki is segítenie kell!- folytatta a férfi.

-          Miért nem fogod fel végre, hogy úgysem érdekli, sosem érdekelte, él-e, hal-e a lánya- tört ki a nő zokogásban ismét.

Furcsa, hogy ezek itt már megint az apámat emlegetik. Ha ez a férfi nem az apám, akkor ki ő? És ki az apám?- tűnődött a lány magában.

        Napról napra egyre erősebb lett, már a kezét is meg tudta mozdítani. Már beszélni is tudott, de csak nagyon lassan. Minden fájdalmánál erősebb volt benne a kíváncsiság, folyton a szülei beszélgetése visszhangzott a fülében. Az apja kérdései: miért nem szólsz neki? Miért nem mondod meg az apjának? Neki is jogában áll megtudni. És az anyja kelletlen válaszai: nem érdekli, sosem érdekelte, mi van vele, miért pont most lenne rá kíváncsi. Az sem érdekelte, van-e neki mit enni.

De ki lehet az az érzéketlen férfi, aki állítólag az ő édesapja? És hogyan fog a nyomára bukkanni?- morfondírozott.

        Megkapta élete első tolókocsiját. Csinos kis szerkezet volt és könnyedén eljutott vele a lakás bármely pontjára. A fejét és a kezeit tudta mozgatni, tehát segítség nélkül is könnyedén elért mindent.  Alig várta, hogy szülei elmenjenek otthonról és végre egyedül hagyják. Ez alatt az idő alatt felfüggesztett minden korábbi tevékenységet, amibe belekezdett és megpróbálta felderíteni a lakás legrejtettebb zugait, felkutatni azokat az iratokat, amelyek az apjával kapcsolatos titokra fényt deríthetnének. Nem volt könnyű nyomára bukkanni az igazságnak az alatt a rövid idő alatt, amíg egyedül hagyták. Mindent átkutatott, a legutolsó számlákkal teli dobozt is. Egy esős délelőtt az egyik dobozban egy köteg megsárgult levelet talált. Feladójuk alig olvasható. Többszöri nekifutásra tudta csak kisilabizálni a nevet, melyet a kacskaringós betűk rejtettek. Az éjszakákat a levelek olvasásával töltötte betartva pontos sorrendjüket. Két szerelmes diák egymásnak küldött levelei voltak: egy részüket az apja, más részüket anyja írta. Az írások minden sora csodálatos, romantikus szerelemről tett tanúbizonyságot. A leírtak alapján szétszakíthatatlannak tűnt a két fiatal.

De miért nem beszélt erről neki soha az édesanyja?- tűnődött a levelekből felpillantva. Vajon ki lehetett az a férfi?- nem hagyta a kíváncsiság.

A borítékokon szereplő férfi nevét, lakcímét és telefonszámát is megtalálta az interneten, sőt még azt is megtudta, melyik cégnek az ügyvezetője. Gondosan kijegyzetelt mindent egy papírra és eltette a fiókjába.

 Éjszakákon át nem aludt, próbálta elképzelni a hogyan udvarolhatott a kamasz fiú az anyjának, máskor meg a párbeszédet próbálgatta, ami közte és az édesapja között zajlik le az első találkozás alkalmával.

Az átfantáziált éjszakák után alig várta a reggelt, hogy végre tárcsázhassa az interneten talált telefonszámot, de az utolsó két számjegyet többszöri próbálkozás után sem sikerült bebillentyűznie. Ujjai nem engedelmeskedtek neki. Így teltek el a hetek egymás után. A szíve alatt hordott magzat pedig egyre nagyobb és nagyobb helyet követelt magának testében.

Barátai elmaradoztak mellőle, ezt is alig vette észre, hiszen minden gondolatát az édesapjával való személyes találkozás töltötte ki.

Egyetlen reménye maradt, hogy apjával találkozhasson. Valahogyan ki kellett mozdulnia otthonról, ki kellett végre szakadnia abból a közegből.

-          Gyógytornászra van szükségem- gördült anyja elé egy reggel legújabb ötletével.

-          Gyógytornászra?- kérdezte gúnyosan.

-          Igen- felelte, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb.

-          Nézz magadra! Még a fejedet is alig tudod elfordítani, mi szükséged lenne egy gyógytornászra?- tört ki anyja ellenségesen. Az orvos is megmondta, hogy ennél jobban nem fogsz mozogni soha. Értsd meg végre, egész életedben nem leszel képes ennél többre- tört ki zokogásban a nő.

A lány nem szólt semmit, csak nyelte a könnyeit, majd visszakormányozta a kocsit a szobájába. A számítógépe elé gördült és eszeveszett szörfölésbe kezdett az intereten. Ezúttal egy szakember után nyomozott.

              

-          Fáradjon beljebb!- invitálta a vendéget anyja az előszobába. Ide tegye a kabátját, a lányom már várja- folytatta bűbájosan.

A látvány, ami a szobában fogadta, meglepte az idegent. Az ablak előtt, háttal az ajtónak, egy hosszú hajú fiatal lány ült, de amikor hirtelen megfordult, nem látott mást belőle, csak egy hatalmasra nőtt hasat és egy felpuffadt, eltorzult arcot.

-          Én vagyok a gyógytornász, akivel leveleztél- próbálta leplezni zavarát az esetlenül sikerült bemutatkozással a szakember.

-          Nem erre számítottál, igaz?- kérdezte a lány ellenségesen.

-          Háááát…- hebegte a törékeny, fiatal nő.

-          Mondd csak ki nyugodtan!- csuklott el a kiszolgáltatott helyzetben lévő lány hangja.

-          Mikorra vagy kiírva?- terelte a vendég másfelé a szót.

-          Augusztusra, de nem én akartam így. Baleset volt. Egyik este, hazafelé, elkaptak az utcán, betuszkoltak egy autóba és elvittek. Semmire nem emlékszem, csak a mérhetetlen fájdalomra, ami azóta is megmaradt odalent és arra, ahogy a kórházban az orvos újságolta, hogy már stabilizálták az állapotom és a magzat életét is sikerült megmenteni.

-          Értem. Végtelenül sajnálom…

-          Nem, nem kell. És nem érted, ezt senki sem értheti, még én sem- csuklott el ismét a lány hangja mielőtt a mondanivalója végére ért.

A rövid párbeszédet egy hosszabb csend követte, egyikük sem tudott megszólalni. Időnként a lány szipogása törte meg a csendet.

-          Azért hívtalak ide- fordult vissza a törékeny nő felé a könnyáztatott arc - mert szeretnék felépülni annyira, hogy el tudjam hagyni a házat egyedül is. Elegem van a bezártságból, az emberek közé szeretnék menni.

-          Mindenben segíteni fogok- nyugtatta meg a gyógytornász.

 

Hetente háromszor találkoztak, az első napokban elviselhetetlennek tűnő fájdalmat érzett minden új mozdulat után.  A baleset óta letapadt izmokat újra működésbe kellett hozni, ami óriási erőfeszítésébe került. A gyógytornász által előírt feladatokat sokkal többször ismételte meg, mint ahányszor kellett volna. Minden izom megmozdítása hatalmas élményt jelentett számára. Élvezte a mozgás minden pillanatát. Ez vált élete legfontosabb tevékenységévé. Szinte ember feletti erőket összpontosított azért, hogy elérje célját, úgy érzete, mindennél többet jelentene számára, hogy apjával személyesen is találkozhasson.

Miközben az ujjait tornáztatta, megpróbálta elképzelni, milyenek lehetnek az édesapja ujjai. Ha tükörbe nézett, a homlokát és az orrát méregette remélve azt, hogy az édesapjának is hasonló van. Azzal tisztában volt, hogy a szemeit és a göndör haját az anyjától örökölte.

                Ahogy múltak a hetek, úgy fogadta egyre inkább bizalmába a gyógytornászt és lett egyre bensőségesebb a viszonyuk. Többször is kimerészkedett vele az utcára, mesélt az életéről, arról, hogy mennyire megtörte lelkileg az erőszak, amit elkövettek rajta és arról is, hogy mennyire zavarja őt, hogy nem maradt meg semmi más az emlékezetében arról a férfiről, akinek a gyermekét a szíve alatt hordja, csak az illata és annak az autónak a színe, amibe betuszkolták.

Mesélt neki anyja titkos, gondosan őrzött leveleiről, a romantikus szerelemről, ami apja és anyja között szövődött még akkor, amikor egészen fiatalok voltak és azt is elárulta, mennyire vágyódik arra, hogy végre megismerje az édesapját.

 

                Már a tizenkettesre ugrott a nagymutató is. Türelmetlenül várta, hogy belépjen az előszobába a filigrán gyógytornász. Fülelt, de semmilyen zajt nem hallott a lépcsőházban. Már negyed tizenegy is elmúlt, de semmi mozgást nem érzékelt. Rápillantott a telefonjára, de nem látta, hogy hívta volna valaki. Várt még egy kicsit, majd telefonkönyvében megkereste a nő számát és tárcsázott. Többször is kicsengett, de senki nem szólt bele. Ismét várt egy ideig, és újra próbálkozott. Reménykedett, hátha valaki felveszi, de mindhiába. A hasznavehetetlen készüléket hanyagul az előszobapolcra hajította, tolókocsijával végiggördült az üres lakáson még az erkélyre is kinézett, odagurult az íróasztalához, kivett belőle egy cetlit, amire apja címét írta, ügyetlen kezével belegyömöszölte a zsebébe és a bejárati ajtóhoz szlalomozott a kocsival.

Nagyon vigyázott, nehogy zajt keltsen a lépcsőházban. Nem szerette volna, ha valamelyik szomszéd észreveszi, mire készül. Szíve a torkában dobogott, majd megfulladt az izgalomtól. Tudta, hogy felettébb ügyesnek kell lennie. Nem hibázhat, különben sosem jut ki abból az átkozott épületből. A lift rövidesen megérkezett, de egy valami elkerülte a figyelmét, megfeledkezett arról, hogy segítség nélkül nem tud behajtani a liftbe. Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, amit próbálkozással töltött, de végül belátta, hogy nem tehet mást, fel kell adnia. Hátrébbgurult és könnyeit nyelve nézte, ahogy az üres lift ajtaja becsapódik előtte.

Már majdnem feladta a reményt, hogy valaha kijuthat az épületből, amikor hirtelen egy magas, sötétbőrű férfi állt meg előtte. Úgy tűnt, mintha a semmiből került volna elő.

 

-          Segíthetek?-  érdeklődött udvariasan.

-          Igen, köszönöm- a földszintre szeretnék menni, de sajnos segítség nélkül nem megy- válaszolta megilletődve a lány.

-          Don’t worry! Majd én segítek- nyugtatta meg a kiszolgáltatott helyzetben lévő kismamát az izmos férfi.

-          Még egyszer nagyon köszönöm- hálálkodott a lány a háztömb előtt.

-          Nincs mit- nyomta meg a cs hangot, kínosan ügyelve arra, nehogy c-t mondjon helyette. Vigyázz magadra!- tette hozzá búcsúzóul a férfi.

A lánynak nem jött ki több szó a száján. Az előtte álló kaland és a vele járó izgalom összeszorította a torkát. Alig várta már, hogy az ezerszer elismételt, zsebébe gyűrt rongyos papíron lévő házszám elé gurulhasson.

Egyik buszra fel-, a másikról pedig lesegítették a megállókban várakozó erős férfiak. Ahogy közeledett a környékhez, ahol az apja lakott, egyre hevesebben vert a szíve. Pulzusa megemelkedett, torka kiszáradt.

Száztizenkettő, ez az a ház- motyogta félhangosan. Kicsit közelített az épület felé, hogy még jobban szemügyre vehesse a házszámot és az udvart. A vakító fehér falakról alig tudta leolvasni a fehér számokat. Addig időzött a kerítés előtt, míg egy hatalmas fehér kutya is elősomfordált valahonnan az udvarból. Álmából riadt fel, lustán megcsóválta a farkát és visszament a gesztenyefa árnyékába.

-          Keres valakit?- kérdezte egy szokatlanul mély hang miközben gyengéden megérintette a lány ruhájának pántját egy jól ápolt, hatalmas kéz.

Az illat, ami követte, hirtelen megcsapta a lány orrát. Úgy érezte, a férfi parfümjének minden egyes molekulája a fejébe tolult. Fordult vele egyet a világ. Azt hitte, képzelődik. Ugyanaz az illat volt, ami azt a bizonyos sötét színű autót megtöltötte azon a szörnyű éjszakán.

Nem mert rögtön felnézni az ápolt körmök tulajdonosára. Csak lassan, fokozatosan vezette végig rajta tekintetét. Lentről felfelé haladt. Először a barna bőrcipőt, majd a hosszú, nyúlánk lábakat, a barna nadrágot mérte végig, elidőzve a férfi lapos ülepénél, majd a zakó, a fehér ing, végül az amitől nagyon félt, az arc következett. Sosem látta még az előtte állót, mégis ismerősnek tűnt. A magas homlok és az enyhén görbülő hatalmas orr, a szőrös orrlyukak, mintha csak a saját képmását látta volna. Megdöbbentette a hasonlóság.

-          Segíthetek valamiben?- kérdezte a férfi ismét, egyre határozottabb hangja mögé rejtve erősödő zavarát. Sosem tudta kitörölni emlékezetéből azt az arcot, különösen a lefelé görbülő orrára és a sötét, mandulavágású szemekre emlékezett jól. Úgy érezte, képtelen lesz arra, hogy valaha is elfelejtse őket, a kétségbeesést, a halálfélelmet, amit azon az estén ezekben a szemekben látott. De ő mégis megtette, mert az önzés és a vágy erősebb volt benne az emberi méltóságnál. A férfi minden erejével arra koncentrált, hogy megpróbálja arcizmait rendreutasítani. Nem árulhatja el magát, nem árulhat el semmit. Akárhogy is történt, megtörtént. Ezen már nem tud változtatni. Az élet megy tovább- nyugtatgatta magát.

 

A lány nem hallotta a férfi kérdését, egyre csak a magas homlokot, az őszülő, dús hajkoronát és a páratlanul nagy orrot bámulta. Mintha önálló életre keltek volna. Közben érezte, hogy valami megmozdult a bensőjében. Ehhez hasonlót még nem tapasztalt. Ránézett rángatózó pocakjára és tudta, hogy a testében növekvő élet így hívta fel magára a figyelmet.

 

-          Utoljára kérdezem, keres valakit?- kérdezte egyre ingerültebben a férfi.

-          Ön itt lakik?- kérdezett vissza a lány.

-          Igen, ez az én házam. Itt lakom a feleségemmel és a családommal- közölte a férfi.

-          A családjával?- hitetlenkedett a lány.

A mindent átható illatfelhőbe burkolt férfi már nem is hallotta a lány szavait, csak azt látta, ahogy a kerekesszékével lassan távolodik tőle, majd hirtelen visszafordul és ismét közeledik felé.

Mi ütött ebbe a lányba?- tette fel magának a kérdést. Lehetetlen, hogy emlékezzen bármire is abból, amit vele tettünk. Kínosan ügyeltünk minden részletre, figyeltünk arra is, hogy ne emlékezhessen semmire- miközben ezekkel nyugtatgatta lelkiismeretét, a lány már megint ott ült vele szemben. A férfi képtelen volt levenni a szemét a lány hatalmas, idegesen rángatózó, kerek hasáról.

-          Mondja meg végre, miben segíthetek?- nézett a lány szemébe szelíden.

-          Az apámat kerestem- válaszolta higgadtan a lány. Itt lakik, ebben a házban és végre megtaláltam - csak ennyit szerettem volna mondani.

A férfit letaglózták a keskeny szájon át szivárgó szavak. Szólni sem tudott, csak állt halálra vált tekintettel. Alig tudta megőrizni lélekjelenlétét. Amikor újra észhez tért, már csak a ház előtt feltorlódott kocsisort látta, az ég felé meredő két kereket, az üvegszilánkokat és a hirtelen összeverődött hatalmas tömeget. A távolban egy mentőautó szirénája harsant fel.

Az én gyermekemet hordta a szíve alatt!- tört ki zokogásban a férfi.

 

Az írás hossza kb. 14 ezer karakter