"Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. ELég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa."
Talán különös lehet, hogy éppen egy páfrányfenyő fog hangot adni a mostani helyzetre irányuló nemtetszésének. De hát mit lehet tenni, ha senki más nem vállalja fel? Az emberek már elrontottak mindent. Falánk szörnyekként élnek a Földön, mindenben csak a hasznot, a pénzt látják. Talán már késő, hogy mindezt megváltoztassuk, de hátha sikerül. Éppen ezért gondoltam, hogy csinálni kéne valamit. Furcsa ez, hisz még sose beszéltem, pedig már megvagyok vagy ezer éves. De eddig senki nem volt, aki meghallgasson. Magamba meg nem beszélek. Legalábbis nem úgy, hogy mások hallják. Persze ki ne bosszankodna, hogyha azok a szárnyas izék, amiket az ember madárnak hív, minduntalan zajonganának a feje körül? Viszont most nem magamról akarok mesélni. Legalábbis nem szeretném, ha a figyelem csak rám irányulna, nem vagyok én olyan nagy szám, még ha a Föld legidősebb fájának is mondanak. Talán az se számít már. Az embernek semmiképp.
Még csenevész koromban, mikor nem voltam magasabb egy áfonyabokornál, az emberek még mások voltak. Emlékszem, egy gyönyörű kertben éltem. (Mielőtt bárki is furcsállná gazdag szókincsemet, megjegyezném, hogy ennyi idő alatt elhall a fa egyet, s mást. Már szinte folyékonyan beszélek 35 nyelven, és 11 nyelvjárásban. Igaz, hogy semmi hasznát nem veszem, de jó időtöltés a nyelvek keverése.) A kertész naponta járt hozzám, hogy megnézze, nem támadt-e meg valamilyen kártevő. Kétnaponta kaptam friss vizet, aminek mindig nagyon örültem. Néha táncra is perdültem, minek következtében széttapostam egypár gilisztát. A többi szerencsés még épp időben fúrt lyukat magának a földben.
Csodás rálátásom volt a kővárra. Naponta emberek százai haladtak el mellettem. Egy sem vett észre. Azonban ez nem szegte kedvemet. Boldog voltam. Kimondhatatlanul boldog. Nekem elég volt, hogy láthattam a világot körülöttem. Még az se zavart különösen, hogy néha a csigák megcsócsálták a leveleimet. Volt belőle elég. Mindig arra gondoltam, vajon az emberek irigykednek, hogy én így tudok gondolkodni? Oly sok éve figyelem őket, de nem tudok rajtuk teljesen kiigazodni. Az esztendők elteltével az emberek mit sem változtak. Egyre szürkülni kezdett a világ. És nem csak az történt, hogy az emberek egyre inkább eltávolodtak egymástól. Régen se voltak olyan közel. Talán csak közvetlenebbek tudtak lenni. Nem néztek keresztül a másikon. Most már elárulhatom, hogy mire tisztességes méretű fa lett belőlem, a várat se láttam már olyan tisztán, mint annak idején. Ugyanis nem voltam egyedül. Mellettem, mögöttem és előttem ugyanúgy fák és egyéb növények ácsorogtak egyhelyben. Ők is csak figyeltek és hallgattak. Nem akartunk beleszólni az emberek dolgába. Élveztük, ahogy a kellemes szellő megbizsergeti a törzsünket, és hogy a napsugarak olyan készségesen simogatnak minket. Ki tudott volna emellett az emberek apró-cseprő gondjaira is figyelni?
Sok boldog év telt el. A vár azóta lerombolódott, de helye nem maradt üresen. Mindig épült oda valami, a kornak megfelelően. És valahogy ez, fordított arányossággal volt a körülöttem lévő növények számával. Nem tellett sok időbe, hogy egyedül maradjak. Az évek során szépen lassan el-eltünedeztek a barátaim. És sose kerültek vissza. Nem törtem a fejem azon, hogy vajon hova tűnhettek. Gondoltam, ha eljön az ideje, majd én is megtudom.
Ma már nem vár áll itt, és nem is csak egy ház. Mellettem naponta több millió autó száguld el. Az emberek számáról ne is beszéljünk! Körülvesz ez az undorító szenny. És nem hiszem el, hogy ebben bárki is jól érzi magát! Most már sosincs sötét. Még éjszaka sem. A lámpák mindig világítanak. A világ megváltozott körülöttem. Az emberek is. De én maradtam a régi. A szokásaim is megmaradtak; egész nap az embereket figyelem. De bár ne tenném! Nem hittem volna, hogy idáig fajulnak a dolgok, és nem tudom, hogy helyre lehet-e ezt még tenni. A világgal magával nincs is gond, azt úgy lehet hagyni, ahogy van. Csak az embereknek kéne megváltoznia. Elfacsarodik még a nem létező szívem is! Néha éveket töltök az emberen gondolkodva. Mi értelme van, hogy tágítják az egymás közt lévő szakadékot? Manapság csodának számít, ha valaki kedvesen szól egy idegenhez. Hogyha egy fiatal felajánlja a segítségét egy megfáradt öregnek. Ha valaki nem néz keresztül a másikon. És mit tesz erre az ember? Fokozza még! Nem csak az egymás közötti űrt nyújtja, hanem még újakat is hoz létre. Itt van például a természet kérdése. Régen buja erdő volt körülöttem, ma már egyedül vagyok. Az ember pusztít, hogy építsen. De biztos megéri ez? Ilyen áron?! Oly kevesen vannak, akik bele gondolnak, mit tesznek nap mint nap. És hogy mi mit élhetünk át! Hány élőlény pusztul el egyetlen fa kivágásával? Hánynak tűnik el az otthona? Hány marad élelem nélkül? Igaz milyen jó, mikor ezeket így feltárjuk? Mert bizony az ember nem csak embertársait, de más élőlényeket is bánt. És ez ellen kéne valamit tenni. Az embernek meg kéne változtatnia a világról alkotott képét. Bár ne csak azt látnák, mikor körbenéznek, hogy miből lehet pénzt csinálni! Azt hiszem, hogyha az ember megváltozik, akkor van még esély arra, hogy a Föld ismét jó hely legyen. Vagy talán a pontosabb megfogalmazás: hogy végre egy jó hely legyen. Nem tudom, volt e valaha ilyen, és csak az romlott-e el. Azért annyira idős nem vagyok! De én minden nap reménykedem, és remélem, hogy az emberek közül is egyre többen lesznek, akik velem együtt reménykednek...
Talán tovább is tartott volna ennek a gondolatszálnak a kifejtése, de sajnos ebben a pillanatban zajra eszméltem föl. Azért mondom el, hogy tudjátok, mi történt pontosan. Hátha valakit érdekel, mi lett a vége.
Két ember bontakozott ki a tömegből. Egyszerű munkásruhába voltak, ezzel nem is volt baj. Csakhogy a kezük nem volt üres. Ó, de nem ám! Mindketten egy láncfűrészt szorongattak. Még időm se volt, hogy megijedjek, máris nekem estek. És így nem tudhattam meg, mi lett a vége. De azért majd mondjátok el, kérlek, hátha az asztalotok leszek.