A világító öröm

„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.”

Az emberi nagysághoz szükséges a benső tartás, bármi is történjen. Minden nehézségből ki lehet lábalni, ezek egyike a munkanélküliség, amikor a legtöbben pesszimista állapotba kerülnek.

Az ember hajlamos feketén látni a világot, mikor a legkisebb szürke felhő ér fölé, pedig még átvilágít rajta a ragyogó fénysugár.
A borúlátás csak még mélyebbre taszítja az egyént bánatában,
A legnagyobb fájdalmat is enyhíti az értelmes, kedvvel végzett munka, bármilyen jellegű is legyen.
Ugyanúgy örül a művész egy felvillanó gondolatnak, mint a szőlősgazda a tőke apró hajtásainak, a televízió szerelő a megjavított készüléknek, vagy egy orvos a felgyógyult betegének.
Ezek a kis sikerélmények mind azt igazolják: van értelme a létezésnek, az élet megy tovább, még ha ólomsúly nyomná is a lelket. A munka átsegít a nehézségeken. Aki nem leli örömét benne, az másnak sem tud örülni.
Az anyagi siker csak addig elfogadható, míg megteremti a létfenntartáshoz szükséges körülményeket és nem más kárából fakad.
A túl sok „pénz” elbizakodottá, eltompulttá teheti az embereket, ugyanolyan káros lehet, mint a szegénység. Mindkettő sivárrá változtatja a jellemet. Az egyik anyagi fennsőbbrendűségének tudatában képtelen lesz azonosulni társai gondjaival, a harácsolás vakká teszi. Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen.
A másik földhöz ragadtan vergődik az anyagi gátak miatt, melyek megnehezítik lelki szárnyalását. És ha valaki nem tud felemelkedni, képtelen hozzájárulni a társadalom jobbításához, sötét lépcsőkön bukdácsol egyre lejjebb, míg belelép a káosz útvesztőjébe, ahonnan a visszaút csak kevesek előtt fénylik fel.

Nagyon nehéz helyzetben vannak az állástalanok. De mielőtt átadnák testüket és lelküket a csüggedt, passzív várakozásnak, gondolkozzanak el azon, vajon mihez értenek még azon kívül, amit hosszú éveken át végeztek. A szívesen végzett munka biztos eredményre vezet. Igaz, a segély folyósításának ideje csak „kísérletezésekre” elég, de már az is nyereség, ha egy ember biztos támasza marad magának, családjának, a hazának megtartva önbecsülését, s nem süllyed a feneketlen mélységbe. Minél lejjebb kerül, annál jobban megromlanak családi, baráti kapcsolatai, elveszíti hitelképességét, s közben átkozódik balsorsa miatt.
Meglehet, önhibáján kívül került zsákutcába, de az általa termelt méreg saját idegrendszerét roncsolja.
Ha arcán felvillan a szeretetnek egyetlen fénysugara, kedélyesebben, bizakodóbban lát ügyei intézéséhez, a legsúlyosabbnak ítélt állapot is megoldhatóvá válik.

Az emberiség legnagyobb értéke az élet, óvni, őrizni az egyén és mások számára kötelesség. Még a mezei virág is boldogan kibontja szirmait a nap felé, a legértelmesebb élőlény miért is választaná a teljes sötétséget? Minél többen örülnek az apró fűszálaknak, a csordogáló hűs pataknak, a kék égen futó habfellegeknek, a felcsillanó fehér hópihéknek, a napnak, a holdnak, s millió csodának, földünket annál jobban ragyogtatja a világosság fénye.