A Világosság kincseskamrája

Évszám
2012
Beküldő
Ahmed


Mottó: A tisztaság az igazság látható formája. A tiszta nem romlik.


Volt egyszer egy tengerparti város napkeleten. Házai fölött hűvös, páradús levegő találkozott a sivatag száraz és forró leheletével. Ebből a keveredésből időnként pusztító erejű viharok támadtak. A tenger felől hatalmas hullámokat kergetve csaptak le a szárazföldre, a sivatag mélyéről pedig nekivadult füsthengerként rontottak a tengerparton viruló tájra – mintha felingerelte volna őket e keskeny sáv paradicsomi szépsége.
A fiatalabb pálmafák a szélvész elmúltával felegyenesedtek. Lerázták magukról a homokot, és versenyre keltek a minaretekkel, hogy melyikük a legszebb, legmagasabb.

A várost úgy hívták: Alkhamra. Utcáin pezsgett az élet, ami a piactéren hágott a tetőfokára. Kereskedők százai kínálták itt egymást túlkiabálva a portékájukat, s alkudozás közben színészi képességeiket is megcsillogtatták.
A város egyik legcsendesebb zugában lakott Ahmed Sufi. Régi kereskedőcsaládból származott, a híres Gral Shi Fal nemzetségből. Kamaszgyerek volt még, amikor a szülei messzi földre utaztak áruért, és nem tértek vissza többé a sivatagból. Ahmed megörökölte a kicsiny szülői házat a még kisebb kerttel, és folytatta ősei mesterségét. Kereskedőtársai Hallgatag Ahmednek csúfolták, mert kerülte a harsányságot. A sors azonban őt igazolta. Akik megunták, hogy mindenféle kacatot rájuk akarnak tukmálni, a csendesen üldögélő legénynél kötöttek ki, nála költötték el a maradék pénzüket.
Ahmed nem volt gazdag, de szegény sem. Békésen éldegélt a kis házban, ahol egész nap csend honolt. Estefelé, amikor hazatért a munkából, madarak hangversenye fogadta. Szívesebben hallgatta őket, mint a müezzinek énekét, melyet a minaretek erkélyéről idáig sodort a szél.

Két dolog nyugtalanította csak Ahmedet. Úgy érezte, élete legnagyobb talányai ezek, sőt maga az élete.
Apjától maradt rá egy ősrégi papír, amire gyönyörű betűkkel ez volt ráírva:

Keresd az igazi gazdagságot a sivatagban, ahol egy homokbucka rejti magában. Ha ezt a gazdagságot szomjazod, vezetni fogják lépteidet, s rátalálsz a Világosság kincseskamrájára. Vedd birtokodba a Kincset, és tudni fogod, hogy mit kell tenned.

Ez az üzenet gyakran eszébe jutott a fiúnak; úgy vélte, köze lehet szülei eltűnéséhez is. A másik dolog, ami sokat foglalkoztatta, ott volt a szomszédban: egy ház, amit babonás félelemmel kerültek el Alkhamra lakói. Az épület üresen állt, de az a hír járta, hogy itt él a Láthatatlan Hölgy. Ahmed sem látott arrafelé soha senkit, a ház mégis lakottnak tűnt. Láthatatlan kezek által gondozott kertjében soha el nem nyíló rózsák virultak. A kert végében álló lugast úgy befutották, hogy szirmokból épült házikónak látszott. A diribdarab csempékből kirakott gyalogutak a kert közepén összefutottak, és egy apró teret fogtak körül. Középen egy kétfülű agyagedény állt; kecses alakja szinte lebegett a föld felett. Ahmed időnként felmászott házának lapos tetejére, és onnan nézelődött. Sohasem látta, de érezte a Láthatatlan Hölgy jelenlétét, ami hol felkavarta a szívét, hol pedig lecsendesítette.
Egyszer, amikor homokvihar tombolt, – maga sem tudta, miért – élete kockáztatásával felmászott a tetőre. Burnuszát a feje köré csavarta, de így is homokkal telt meg a szeme, orra, szája. Fuldokolva köhögött, és görcsösen kapaszkodott, nehogy lesodorja a szél. Ám ekkor olyat látott, hogy alig akart hinni a szemének. A szél cibálta homokfüggönyök szétnyíltak a szomszéd kert fölött, és a kétfülű agyagedénybe felülről bevilágított a nap. A lugas rózsái finoman ringatóztak, míg a kerten kívül orkán dühöngött. Homokkal telítődött minden, a Láthatatlan Hölgy otthona azonban érintetlen tisztaságban ragyogott.
Nem csoda, hogy megint lábra kapott a szóbeszéd, miszerint a ház gazdája egy nagyhatalmú démon, és halál fia, aki bemerészkedik a házába, kertjébe.

Az egyik este Ahmed felment a tetőre, és az alkonyat fényében pompázó varázskertben gyönyörködött. Amikor besötétedett, egy halványan derengő tűzoszlop ereszkedett alá az égből, a kert közepén álló agyagedénybe. A legény tekintete az amforán csüngött. Furcsa gondolata támadt; valami azt súgta neki, hogy a világ sorsa múlik ezen a tárgyon. A feszültség egyre nőtt, majd rémületbe csapott, mert az amfora egyszer csak széthullott – kis homokkupac lett belőle a kert közepén. Ahmed úgy érezte, hogy a szíve porladt szét. Páni félelem fogta el. Leviharzott a rozoga létrán, és kirohant az éjszakába. A kései járókelők döbbenten bámultak utána. Mi történhetett szegény Hallgatag Ahmeddel, csak nem kergült meg talán?
A legény keresztülfutott a városon, noha ő maga sem tudta, mi elől menekül és hová… Szaladt, mígnem süppedős homokszőnyeget terített lába alá a sivatag. Rémülete itt lassan alábbhagyott. Rogyadozó lábakkal botorkált egyre beljebb, mígnem az egyik homokdűne oldalán elterült, hogy kifújja magát, és rájöjjön, mi történt vele. Ám ekkor nesztelen lábbal utolérte őt az álom, és szemeivel együtt a gondolatait is lezárta.

Kábultan dideregve ébredt fel hajnalban. Azt hitte, álmodik, amikor a sivatagot látta rózsás fényben derengeni maga körül. Alkhamra minaretjei törékeny pálcikáknak látszottak innen. Emlékei lassan visszatértek, és az esze korholni, sürgetni kezdte:
– Milyen butaság így megrémülni attól, hogy szétporladt az agyagedény! Na, ebből elég… Gyerünk haza, hiszen a piactéren gyülekeznek már az árusok, és a vásárlók is hamarosan megjelennek!
De Ahmed nem hallgatott az eszére. Az ősrégi szöveget látta parázslani az égen, ahol a pirkadat fényei rajzolták ki az írásjeleket:

Keresd az igazi gazdagságot a sivatagban, ahol egy homokbucka rejti magában. Ha ezt a gazdagságot szomjazod, vezetni fogják lépteidet, s rátalálsz a Világosság kincseskamrájára. Vedd birtokodba a Kincset, és tudni fogod, hogy mit kell tenned.

Igen, a Kincs! Mindig is arra vágyott, hogy megtalálja a Világosság kincseskamráját… Az írás szerint vezetni fogják a lépeit. Hát akkor tessék! De bármerre nézett, homokbuckákat látott mindenütt. Melyikben lehet a Kincs?
Mintha ki akarná engesztelni, egy kicsit hallgatott az eszére is: a közeli oázisban vizet vett magához. Tömlőjét, amit mindig magánál hordott, teletöltötte, de ivott is, amennyi csak beléfért, hiszen ettől kezdve szinte lehetetlen lesz vízhez jutnia.

Azután elindult, és ment, amerre a lába vitte. A nap magasra hágott az égen, a hőség egyre kibírhatatlanabb lett. Az esze minden homokbuckára rásütötte, hogy ott rejlik a kincs – csak álljon meg végre! Szíve viszont tovább nógatta, mert olyan jelre várt, ami félreismerhetetlen.
Leáldozóban volt már a nap, amikor Ahmed az egyik homokdűne tetején arra lett figyelmes, hogy egy szigeten áll, és fényesen csillámlik körülötte a tenger. Egy pillanatra el is hitte, de aztán ráeszmélt, hogy csak a délibáb űz csalfa játékot vele, s vetít tengert a sivatagba. Szíve azonban nagyot dobbant, jelezvén, hogy érdemes lenne itt kincs után kutatni.
A nap sietve föld alá süllyedt – talán szégyenében, hogy akaratlanul is megtévesztett valakit –, a fénytengernek látszó tünemény feloszlott. Az égen sorra felszikráztak a csillagok. Biztatóan hunyorogtak Ahmedre, akit megint csak utolért az álom, és gyengéden lezárta a szemét.

Reggel puszta kézzel kezdett ásni. A homok gyakran megtréfálta, amikor háta mögött visszafolyt a gödörbe. A forróság újra megjelent, és reménytelenséget hozott magával. Ahmed tenyerét gonoszul égették a homokszemek. Körmei letöredeztek, bőre kisebesedett. De ásott eltökélten, mint aki vizet keres a szomjhalál küszöbén. A sivatag szíve is megeshetett rajta, mert egyszer csak megindult alatta a homok, és elnyelte a föld. A bucka belsejében, egy kamrában találta magát, amelynek fala szilárd volt, mintha sárból tapasztották volna. A bevetődő napsugarak fényét drágakövek ezrei sokszorozták meg. Ahmed tátott szájjal bámulta ezt a mesés gazdagságot, és alig merte elhinni, hogy rátalált a Világosság kincseskamrájára. Jó kereskedőhöz illően mindig volt nála egy üres zsák. Mihelyt magához tért az álmélkodásból, előhúzta, és nekilátott megtölteni. A keserves kapirgálás után mennyei érzés volt felmarkolni a szebbnél szebb drágaköveket! Több zsáknyi gyémánt maradt még, de Ahmed nem bánkódott ezen. Vállára vette a teletömött zsákot, és kimászott a dűne kincsekkel teli gyomrából.

Odakint vidáman hullámzott a homoktenger, Ahmed hallani vélte a sirályok rikoltozását is. Az ég azúrkék szemekkel nevetett rá. A legény visszamosolygott – hogyne tette volna –, hiszen olyan fordulatot vett az élete, amiről álmodni se mert! A zsák egyre jobban nyomta a vállát, de azért fürgén lépkedett, amikor egyszer csak árnyék vetült a lába elé. Felnézett, és egy lovast látott maga előtt, a dűne tetején. A kék burnuszos alak kezében görbe kard villogott. A vidámság elillant, nyomasztó csend támadt.
– Mit viszel abban a zsákban? – kérdezte az ismeretlen, mire a teher még jobban elnehezült a legény vállán.
– Homokot viszek haza… – csúszott ki száján a hazugság, miközben maga is érezte, milyen nevetséges állítás ez a sivatagban.
– Ha nem mondtál igazat, elbúcsúzhatsz az életedtől! – hangzott a felelet. Ahmed ajkát lepecsételte a szégyen és a tehetetlenség.
– Öntsd ki, amit a zsákodban cipelsz – szólt aztán az idegen, szinte barátságosan. Ahmedet különös nyugalom fogta el. Kibontotta a zsákot, és – lesz, ami lesz – maga elé öntötte, ami benne volt: egy nagy csomó homokot…
Elkerekedett szemekkel, némán állt. A lovas ránézett, majd mondott valamit, ami csak az után jutott el a tudatáig, hogy az idegen megugrasztotta paripáját, és porfelhőt csapva eltűnt a dűnék között. Szavai ott lüktettek még a kiöntött homok fölött:
– Igazat mondtál, tehát nem eshet bántódásod. Folytasd az utad, és a Világosság vezesse lépteidet!
A legény reszketett a felindulástól. Maga előtt látta még a lovas búcsúpillantását, ami olyan volt, mint eltűnt édesapjáé.

Nem is emlékezett rá, hogy merre ment ezután. Maradék vize elfogyott; egyre jobban szomjazott a perzselő napsütésben. Lábai egyszer csak felmondták a szolgálatot, és Ahmed összecsuklott az egyik homokbucka tetején. A varázskertben szétporladó agyagedényre gondolt – közel volt már ő is a széthulláshoz.
– Keresd az igazi gazdagságot a sivatagban, ahol egy homokbucka rejti magában. Ha ezt a gazdagságot szomjazod, vezetni fogják lépteidet, s rátalálsz a Világosság kincseskamrájára! – mondta egy hang. Olyan volt, mint az övé, csak halkabb, mégis hatalmasabb, s nem kívül szólalt meg, hanem a szívében.
Még sohasem volt ekkora csend a sivatagban. A homokdűnék óriási fülekké váltak, hogy hallják válaszát, amit hangtalanul lehelt ki magából:
– Az igazi gazdagságot szomjazom, és már nagyon közel érzem magamhoz…

Hűsítő árnyék kúszott föléje, de most nem az ismeretlen lovasé. Kicsinyke felhő lebegett az égen, a homokbucka fölött. Először csak egy-két vízcsepp hullott rá, majd szemerkélni kezdett az eső. A dűne körül megsötétedett a homok, ősidők óta lappangó termékenysége feléledt. Apró virágok ezrei bújtak elő, hogy egy varázsszőnyeg élő mintázataként tárják ki szirmaikat. Az eső egyenletesen szitált a mozdulatlan felhőből. Ahmed kitátotta száját, és nyelte, csak nyelte a vizet. Az eső átitatta, lénye minden foltját, feleslegét belemosta a homokba. Ami megmaradt, olyan volt, mint egy aranyrög, ami fennakadt az aranymosó szitán. A legénybe új erő költözött. Felegyenesedett a dűne tetején, és égnek emelte karjait, mintha meg akarná érinteni a felhőt.
A föld ekkor megnyílt alatta, de nem azért, hogy elveszejtse. Ahmed a homokkal együtt beszánkázott a bucka belsejébe, ahol egy kamra fogadta megint. Itt most nem drágakövek, hanem aranypénzek tornyosultak. Akkora gazdagság, hogy a szultán is megirigyelhette volna! Fényszikrák jártak csalfa táncot a pénzérméken, s szinte felszisszentek a csalódottságtól, amikor Ahmed ellökte őket magától. A legény puszta kézzel ásott tovább az üreg alján, hogy megtalálja a Kincset. Aztán egyszer csak felcsillant a szeme, mert egy amfora fülét tapintotta ki a homokban. Alig lehetett látni, mert miközben serényen dolgozott, a nap nyugovóra tért. Amikor sikerült kiásni és letisztítani az agyagedényt, óvatosan felemelte, megtapogatta. Olyan volt, mint ami szétporlott a Láthatatlan Hölgy kertjében. Ahmed magához ölelte a kincsét, s ekkor vakító fény támadt.

A homokbucka eltűnt, ő pedig egy lugasban találta magát. Vörösen izzó rózsák bólogattak körülötte, és ontották illatukat, mint megannyi füstölőedény. Ahmed elindult az amforával, miközben a szíve egyre hevesebben vert. Tudta, hová került, s hogy ez nem álom. Ott járt, ahol a szóbeszéd szerint halál fia már…

A varázskert közepén összefutottak az utak. Néhány lépés még, és odaért. A kis tér közepén letette a kétfülű agyagedényt – pontosan oda, ahol porrá lett elődje volt. Az égen egy fényoszlop jelent meg ekkor, és beleereszkedett az amforába. Tüzes belsejében fényrózsák ezrei kavarogtak. Örvényként szálltak alá, hogy belemerüljenek az edénybe, egy másik spirál mentén pedig kiemelkedtek és végtelen füzérként szálltak felfelé.
Ahmed a tűzoszlopon keresztül látta, hogy a lakatlan ház kertre nyíló ajtaja feltárul. Egy földöntúli szépségű leányzó lépett ki rajta, aranyszálakkal átszőtt selyemruhában. Kecsesen lesétált a lépcsőn, s jött, egyre közelebb a kertben. Szeme tündöklő rózsaként világított, és lángra lobbantotta a legény szívét. Az utolsó lépést egyszerre tették meg. Ahmed ujjongó örömmel belevetette magát a tűzoszlopba és a Láthatatlan Hölgy ölelésébe.
Egy újabb fényrózsa villant fel ekkor a tengerparti város felett. Fordított hullócsillagként szállt felfelé, hogy elfoglalja helyét a szikrázó fényű égitestek rózsalugasában.

A tengeri hajósok és a sivatag vándorai közül többen is felfigyeltek a jelre.
– Mekkora vihar lesz itt! – mormogták gondterhelten.
Hogy a végtelen víz vagy homok mélyéről fog lecsapni a tengerparton viruló tájra? Ezt a legöregebb tengeri medvék vagy sivatagi rókák sem tudták még ilyenkor megmondani.