Évszám
2011
Beküldő
Vili
Kezdhetném úgy is, hogy egyszer volt hol nem volt, vagy akár úgy, hogy Vili balról érkezik, de nem teszem.
Ez különleges mese, ez a szomorú valóság egy általam leírt ábrázolása. Akkor kezdjük hát:
Vili, aki különben egy 22-évess fiatal, jóképű srác, egy nap elment a sarki virágoshoz, hogy Lizának, a barátnőjének, vegyen egy szál rózsát.
Mikor befordult a sarkon, azt tapasztalja, hogy egy feketeruhás férfi szalad felé, és a kezébe nyom egy pisztolyt.
Az őt kergető rendőrök mikor meglátták Vilit, rászegezték fegyverüket, majd az egyik figyelmeztető lövést adott le a levegőbe.
Mikor ezt Vili meghallotta, elejtette a pisztolyt, az földet ért és elsült.
Az egyik rendőrt combon találta.
Vili kihasználta az alkalmat, és elfutott, míg a másik rendőr a központot hívta mentőért. Majd Vili után futott. Őrült hajsza vette kezdetét.
Vili hazaérve befutott a házba, ekkor Liza felöltözve (a felöltözés alatt egy hálóinget és egy pár mamuszt kell érteni) kávét főz.
Vili odaszalad, és azt mondja Lizának:
–Nagy bajban vagyok, de nincs időm elmagyarázni.
Ekkor egy hatalmas acélbetétes bakancs betöri az ajtót, és egy mély, de mégis zaklatottnak tűnő hang ezt kiáltja:
–Ez itt az Utah állami rendőrség, jöjjön ki feltartott kézzel!
Ekkor Liza elengedi Vili kezét, amit akkor szorított meg, amikor Vili odarohant hozzá. Majd ezt kérdezi:
– Mi folyik itt, Vili?
Ekkor Vili dadogva rákezd, hogy – Hát izé, meg tudom magyarázni! – De Liza befogja fülét, majd heves karmozdulatok kíséretében ezt mondja – Nem is akarom hallani - és berohan a mosdóba. Vili éppen utána akar szaladni, mikor egy nagy és erős kéz a földre nyomja, megbilincseli és kiviszi a házból.
Amit Vili még nem tud, az az, hogy a rendőrök a helyszínelésnél nemcsak a combon lőtt és ezért leszerelni kényszerülő rendőr vérét látják meg, hanem a boltos holttestét is megtalálják egy hatalmas kupac őszirózsa alá rejtve.
Így Vili ellen nemcsak az a vád, hogy hatósági személyt bántalmazott, hanem az is, hogy egy gyilkos, aki az éppen nyitó Julia Bennett boltos nőt kegyetlenül mellkasba lőtte, mikor az nem karta kiadni a tegnapi bevételt, ami a csekély 500-dollárt sem érte el.
Ennyiért meghalni? Nem érdemes.
Mikor előzetesben ül, Liza meglátogatja, de nem hallgatja meg, hanem kiabálni kezd vele.
-Megsebeztél egy rendőrt? –erre Vili:
–Igen. De hát… - Liza közbevág:
- és megölted Juliát?
– Megölni? Kit? Mikor? Én soha nem ölnék meg senkit! - vágott közbe Vili. De alig tudta végigmondani, mikor Liza újra őrjítő hangnemben kiadja érzelmei javát.
- Ne mond nekem, hogy nem, akkor mitől esett össze holtan?
- De én be sem jutottam a boltba.
- Nem? Akkor hol voltál? Hmm? Mondjad!
- S ekkor Vili belekezdett történetébe. Hosszú perceken át mesélte. De csak azért, mert Lizát a düh s a harag hajtotta, rengetegszer megszakította. Mikor Liza meghallgatta, kissé lenyugodott.
Pár nap múlva Vili megtudta, hogy nem ítélik el gyilkosságért, mert szerencséjére kesztyű volt rajta, és a pisztolyon egy másik ember újlenyomatait találták meg.
De igazán akkor nyugodott meg, amikor ebben az Ügyvédje is megerősítette.
1995, december 10.-1530 perckor a tárgyalást Joseph Martins bíróúr és kissé buta, de mégis kecses segédje Martina Ventor vezették.
A szőke segéd lehengerlő stílusa lenyűgözte Vilit, de a legutolsó sorban ülő szintén szőke Liza személye miatt visszafogta a magából kiáradó bókokat.
A tárgyalás a várt eredményt hozta: nem ítélik el gyilkosság miatt, de elítélik hatósági személy bántalmazásának bűntette miatt 2 év szabadságvesztésre.
Mikor leülte a kiszabott időt, több találkozáson túl jutott Lizával, aki mindannyiszor, ahányszor bement a börtönbe, annyiszor Vili bocsánatáért könyörgött. Vili persze már rég megbocsájtott, és alig várta, hogy hazamehessen hozzá.
Végre eljött a nap, Vili szabadulásának a napja.
Mikor hazatért, Liza kitörő örömmel fogadta. Véletlen egybeesés, hogy ugyanolyan öltözetben találta, szóval mamuszban és köntösben, mint mikor otthon utoljára találkoztak.
Az lehet, hogy Liza meg tudott neki bocsátani, de a Gyilkos, akit Georg Owensnek hívtak, biztos nem. Sem Vilinek, de magának sem, mivel nem tudott jó bűnbakot találni. De a gyilkos problémája -valljuk be- épp eszű embert undorral tölt el.
A nagyobb gond a több száz emberrel van, akik a megsebzett rendőr miatt nem tudják eltűrni azt, hogy Vili a közelükben legyen. Még hónapok multán is sokszor így poénkodtak Vili közelében:
- Hol a pisztolyod? Ja, biztos a rendőr mellett hagytad.
Vili ezen nem tudott túljutni, még Liza és a szülei vigasztaló szavai ellenére is sokszor sírt, rossz álmok gyötörték. Bántotta, hogy az emberek kirekesztették olyan dolog miatt, amiben ő nem is vétkes, és ráadásul még a büntetést is Ő szenvedte el.
De egy nap felkelt, és elhatározta, hogy valahogy mégis meg fogja találni a módját annak, hogy az emberek újra elfogadják. Több mint 100 dollárt kiadott gitárórákra, és előadásokra járt. Úgy érezte, a művészet az a nyelv, amin keresztül el tudja mondani panaszát, azt, amit az emberek nem értenek, nem éreznek át, amit ha szóban mondana el, szánalmassá tenné.
Egy kirándulás alkalmával Liza megmutatott neki egy egyszerű naplementét. Ahogy a narancssárga- vöröses égbolt tükröződött a kicsi fehér bárányfelhőkön, az olyan megindító és érzéki volt, hogy Vili szeme egyszerre könnycseppek kis folyamát indította el. Egy érzés árasztotta el a lelkét, az az érzés, hogy festenie kell. Megtalálta végre, hogy miben jó, és mivel tudna kommunikálni: A Festéssel.
Egyre hosszabb türelemmel próbált képeket festeni. Először csak magának festette, és mire Liza hazatért a munkából, őt már a tiszta szoba fogadta minden egyes nap. Pedig a tudta nélkül Vili egész nap otthon festett. Mert hát azért volt otthon, mert a bűneset miatt nem igazán akarták felvenni sehova dolgozni. Megbélyegzett embernek számított. A képeit pedig mindig eldugta Liza elől.
Egy szép őszi napon Liza nem ment dolgozni, amiről Vili nem tudott, és későn is kelt. Amikor kilépett az előszobába, látta, hogy Vili egy félig kész képen dolgozik. Odament mögé, és halkan elkezdte nézegetni a már befejezett képeket. Vili csak pár perc múlva hallotta meg a lapok susogását, ekkor hátrafordult, és kikerekedett a szeme. Liza is észrevette, hogy Vili észlelte jelenlétét, és letette az éppen szemlélt tájképet. Furcsa módon azt a képet nézegette pont, ami a Vilinek megvilágosodást jelentő naplementét ábrázolta. Ekkor Vili magyarázkodni kezdett:
– Izé, ő… azokat én festettem, vagyis izé,… igen.
Ekkor Liza elmosolyodott, és ezt válaszolta:
- Meseszépek.
Vili szívét boldogság töltötte el- régen érzett ilyet. Visszaült festeni.
Liza elment kávét főzni, majd leült, és nézte, ahogy Vili fest. Egész nap nézte. Majd mikor Vili aludni tért, akkor Liza felkelt az ágyból, beteget jelentett, majd elővette az egyik képet a ruhás szekrény alsó polcáról, és kitette az ablakba.
Rengeteg ember ált meg a festmény előtt, amit a hálószoba ablakba tett ki Liza. Volt olyan, aki, azért, mert csodálni akarta, de olyan is, aki csak azért, hogy ócsárolja, hogy egy kis híján rendőrgyilkos ember hogy meri kitenni a művét. De az ellenséges embereknek a tábora is fogyni kezdett. Ezen Vili és Liza felbátorodva egy napon kibérelték a Városháza nagytermét, és rendeztek ott egy kiállítást: A Szépség Gyönyör- címmel.
A belépő csupán 2$30C volt, de mivel meghirdették az állami újságban, így Utah Államban mindenhova eljutottak a hírek.
Kis túlzással, de mondhatni az egész város elment: Utah államból mindegy 50 000 ember volt kíváncsi a remekművekre. Ami 50 000 × 2$30C, ami valljuk meg, nem kis summa. De ez azokban a pillanatokban Vilit és Lizát egyáltalán nem izgatta. Csak az, hogy a boltban, a bankban és a téren ezután hogyan néznek rájuk az emberek, bizakodva várták a változást.
Eljött a megnyitó napja, és a várt eredményt hozta. Mindenki csak olyan pillantásokat vetett Vili-re hogy ”Ez igen, és hogy ezt remekül megcsináltad”. Többen gratuláltak nekik. Sőt! Az újságban is megjelent Viliről egy elismerést közvetítő publikáció.
Így hát minden jóra fordult, nem ítélkeztek felette többet igazságtalanul, kitartott mellette Liza, és az emberek inkább elismerő pillantást vettnek rá ahelyett, hogy a múltat emlegették volna.
Vili festőművész lett, de a fő figyelme a megbotlott emberek segítésén volt. Reményt nyújtottak Lizával sok szerencsétlenül járt embernek: van kiút minden bajból. Csak egy segítőtárs és kitartás kell, sok kitartás!
Eddig tartott Vili meséje, vagyis az én mesém- igen, én, Ignáci Vilmos, ezt a mesét, a saját mesémet mondtam el. Remélem, gondolatokat ébresztek majd bennetek.
Ez különleges mese, ez a szomorú valóság egy általam leírt ábrázolása. Akkor kezdjük hát:
Vili, aki különben egy 22-évess fiatal, jóképű srác, egy nap elment a sarki virágoshoz, hogy Lizának, a barátnőjének, vegyen egy szál rózsát.
Mikor befordult a sarkon, azt tapasztalja, hogy egy feketeruhás férfi szalad felé, és a kezébe nyom egy pisztolyt.
Az őt kergető rendőrök mikor meglátták Vilit, rászegezték fegyverüket, majd az egyik figyelmeztető lövést adott le a levegőbe.
Mikor ezt Vili meghallotta, elejtette a pisztolyt, az földet ért és elsült.
Az egyik rendőrt combon találta.
Vili kihasználta az alkalmat, és elfutott, míg a másik rendőr a központot hívta mentőért. Majd Vili után futott. Őrült hajsza vette kezdetét.
Vili hazaérve befutott a házba, ekkor Liza felöltözve (a felöltözés alatt egy hálóinget és egy pár mamuszt kell érteni) kávét főz.
Vili odaszalad, és azt mondja Lizának:
–Nagy bajban vagyok, de nincs időm elmagyarázni.
Ekkor egy hatalmas acélbetétes bakancs betöri az ajtót, és egy mély, de mégis zaklatottnak tűnő hang ezt kiáltja:
–Ez itt az Utah állami rendőrség, jöjjön ki feltartott kézzel!
Ekkor Liza elengedi Vili kezét, amit akkor szorított meg, amikor Vili odarohant hozzá. Majd ezt kérdezi:
– Mi folyik itt, Vili?
Ekkor Vili dadogva rákezd, hogy – Hát izé, meg tudom magyarázni! – De Liza befogja fülét, majd heves karmozdulatok kíséretében ezt mondja – Nem is akarom hallani - és berohan a mosdóba. Vili éppen utána akar szaladni, mikor egy nagy és erős kéz a földre nyomja, megbilincseli és kiviszi a házból.
Amit Vili még nem tud, az az, hogy a rendőrök a helyszínelésnél nemcsak a combon lőtt és ezért leszerelni kényszerülő rendőr vérét látják meg, hanem a boltos holttestét is megtalálják egy hatalmas kupac őszirózsa alá rejtve.
Így Vili ellen nemcsak az a vád, hogy hatósági személyt bántalmazott, hanem az is, hogy egy gyilkos, aki az éppen nyitó Julia Bennett boltos nőt kegyetlenül mellkasba lőtte, mikor az nem karta kiadni a tegnapi bevételt, ami a csekély 500-dollárt sem érte el.
Ennyiért meghalni? Nem érdemes.
Mikor előzetesben ül, Liza meglátogatja, de nem hallgatja meg, hanem kiabálni kezd vele.
-Megsebeztél egy rendőrt? –erre Vili:
–Igen. De hát… - Liza közbevág:
- és megölted Juliát?
– Megölni? Kit? Mikor? Én soha nem ölnék meg senkit! - vágott közbe Vili. De alig tudta végigmondani, mikor Liza újra őrjítő hangnemben kiadja érzelmei javát.
- Ne mond nekem, hogy nem, akkor mitől esett össze holtan?
- De én be sem jutottam a boltba.
- Nem? Akkor hol voltál? Hmm? Mondjad!
- S ekkor Vili belekezdett történetébe. Hosszú perceken át mesélte. De csak azért, mert Lizát a düh s a harag hajtotta, rengetegszer megszakította. Mikor Liza meghallgatta, kissé lenyugodott.
Pár nap múlva Vili megtudta, hogy nem ítélik el gyilkosságért, mert szerencséjére kesztyű volt rajta, és a pisztolyon egy másik ember újlenyomatait találták meg.
De igazán akkor nyugodott meg, amikor ebben az Ügyvédje is megerősítette.
1995, december 10.-1530 perckor a tárgyalást Joseph Martins bíróúr és kissé buta, de mégis kecses segédje Martina Ventor vezették.
A szőke segéd lehengerlő stílusa lenyűgözte Vilit, de a legutolsó sorban ülő szintén szőke Liza személye miatt visszafogta a magából kiáradó bókokat.
A tárgyalás a várt eredményt hozta: nem ítélik el gyilkosság miatt, de elítélik hatósági személy bántalmazásának bűntette miatt 2 év szabadságvesztésre.
Mikor leülte a kiszabott időt, több találkozáson túl jutott Lizával, aki mindannyiszor, ahányszor bement a börtönbe, annyiszor Vili bocsánatáért könyörgött. Vili persze már rég megbocsájtott, és alig várta, hogy hazamehessen hozzá.
Végre eljött a nap, Vili szabadulásának a napja.
Mikor hazatért, Liza kitörő örömmel fogadta. Véletlen egybeesés, hogy ugyanolyan öltözetben találta, szóval mamuszban és köntösben, mint mikor otthon utoljára találkoztak.
Az lehet, hogy Liza meg tudott neki bocsátani, de a Gyilkos, akit Georg Owensnek hívtak, biztos nem. Sem Vilinek, de magának sem, mivel nem tudott jó bűnbakot találni. De a gyilkos problémája -valljuk be- épp eszű embert undorral tölt el.
A nagyobb gond a több száz emberrel van, akik a megsebzett rendőr miatt nem tudják eltűrni azt, hogy Vili a közelükben legyen. Még hónapok multán is sokszor így poénkodtak Vili közelében:
- Hol a pisztolyod? Ja, biztos a rendőr mellett hagytad.
Vili ezen nem tudott túljutni, még Liza és a szülei vigasztaló szavai ellenére is sokszor sírt, rossz álmok gyötörték. Bántotta, hogy az emberek kirekesztették olyan dolog miatt, amiben ő nem is vétkes, és ráadásul még a büntetést is Ő szenvedte el.
De egy nap felkelt, és elhatározta, hogy valahogy mégis meg fogja találni a módját annak, hogy az emberek újra elfogadják. Több mint 100 dollárt kiadott gitárórákra, és előadásokra járt. Úgy érezte, a művészet az a nyelv, amin keresztül el tudja mondani panaszát, azt, amit az emberek nem értenek, nem éreznek át, amit ha szóban mondana el, szánalmassá tenné.
Egy kirándulás alkalmával Liza megmutatott neki egy egyszerű naplementét. Ahogy a narancssárga- vöröses égbolt tükröződött a kicsi fehér bárányfelhőkön, az olyan megindító és érzéki volt, hogy Vili szeme egyszerre könnycseppek kis folyamát indította el. Egy érzés árasztotta el a lelkét, az az érzés, hogy festenie kell. Megtalálta végre, hogy miben jó, és mivel tudna kommunikálni: A Festéssel.
Egyre hosszabb türelemmel próbált képeket festeni. Először csak magának festette, és mire Liza hazatért a munkából, őt már a tiszta szoba fogadta minden egyes nap. Pedig a tudta nélkül Vili egész nap otthon festett. Mert hát azért volt otthon, mert a bűneset miatt nem igazán akarták felvenni sehova dolgozni. Megbélyegzett embernek számított. A képeit pedig mindig eldugta Liza elől.
Egy szép őszi napon Liza nem ment dolgozni, amiről Vili nem tudott, és későn is kelt. Amikor kilépett az előszobába, látta, hogy Vili egy félig kész képen dolgozik. Odament mögé, és halkan elkezdte nézegetni a már befejezett képeket. Vili csak pár perc múlva hallotta meg a lapok susogását, ekkor hátrafordult, és kikerekedett a szeme. Liza is észrevette, hogy Vili észlelte jelenlétét, és letette az éppen szemlélt tájképet. Furcsa módon azt a képet nézegette pont, ami a Vilinek megvilágosodást jelentő naplementét ábrázolta. Ekkor Vili magyarázkodni kezdett:
– Izé, ő… azokat én festettem, vagyis izé,… igen.
Ekkor Liza elmosolyodott, és ezt válaszolta:
- Meseszépek.
Vili szívét boldogság töltötte el- régen érzett ilyet. Visszaült festeni.
Liza elment kávét főzni, majd leült, és nézte, ahogy Vili fest. Egész nap nézte. Majd mikor Vili aludni tért, akkor Liza felkelt az ágyból, beteget jelentett, majd elővette az egyik képet a ruhás szekrény alsó polcáról, és kitette az ablakba.
Rengeteg ember ált meg a festmény előtt, amit a hálószoba ablakba tett ki Liza. Volt olyan, aki, azért, mert csodálni akarta, de olyan is, aki csak azért, hogy ócsárolja, hogy egy kis híján rendőrgyilkos ember hogy meri kitenni a művét. De az ellenséges embereknek a tábora is fogyni kezdett. Ezen Vili és Liza felbátorodva egy napon kibérelték a Városháza nagytermét, és rendeztek ott egy kiállítást: A Szépség Gyönyör- címmel.
A belépő csupán 2$30C volt, de mivel meghirdették az állami újságban, így Utah Államban mindenhova eljutottak a hírek.
Kis túlzással, de mondhatni az egész város elment: Utah államból mindegy 50 000 ember volt kíváncsi a remekművekre. Ami 50 000 × 2$30C, ami valljuk meg, nem kis summa. De ez azokban a pillanatokban Vilit és Lizát egyáltalán nem izgatta. Csak az, hogy a boltban, a bankban és a téren ezután hogyan néznek rájuk az emberek, bizakodva várták a változást.
Eljött a megnyitó napja, és a várt eredményt hozta. Mindenki csak olyan pillantásokat vetett Vili-re hogy ”Ez igen, és hogy ezt remekül megcsináltad”. Többen gratuláltak nekik. Sőt! Az újságban is megjelent Viliről egy elismerést közvetítő publikáció.
Így hát minden jóra fordult, nem ítélkeztek felette többet igazságtalanul, kitartott mellette Liza, és az emberek inkább elismerő pillantást vettnek rá ahelyett, hogy a múltat emlegették volna.
Vili festőművész lett, de a fő figyelme a megbotlott emberek segítésén volt. Reményt nyújtottak Lizával sok szerencsétlenül járt embernek: van kiút minden bajból. Csak egy segítőtárs és kitartás kell, sok kitartás!
Eddig tartott Vili meséje, vagyis az én mesém- igen, én, Ignáci Vilmos, ezt a mesét, a saját mesémet mondtam el. Remélem, gondolatokat ébresztek majd bennetek.