Virágeső

Évszám
2011
Beküldő
Fényhozó
A szülészeten  sokan várakoztak. Az izgatott apukák és rokonok, mind várták, hogy felzendüljön végre az a bizonyos oá-oá, az új élet himnuszaként. Aztán valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette őket hatalmába, amikor kezükbe vehették az új kis jövevényeket. Az az első pillanat, mindig az egyik legszebb találkozás, magában hordozza a jövő felismerhetetlen titkát, az életet.
Kornél is ott várakozott. Első gyermeküket várta Szandra, s most már csak percek voltak hátra a találkozásig. Amikor végre a kezébe adták a síró csöppséget, teljesen ellágyult a szíve. Amíg nézte a gyönyörű kislányarcot lelke oly olvataggá vált, mint a napon eldeformálódó csokoládé. Ő valóságosan nem ilyen volt, kérges, kemény jelleme mindig dacolt az emberi érzésekkel. Most azonban boldog volt, olyan boldog, mint még soha.
Ez az eufórikus állapot pár hónapig tartott. Ugyanúgy kivette a részét a feladatokból, mint a párja. Még akkor is felkelt hajnalban a babához, amikor hosszú műszakja kezdődött aznap. Aztán egyszer csak történt valami. Egy szombat reggel figyeltek fel rá, hogy kislányuk Aliz szemei valahogy nem néznek, a ködös semmibe révedő tekintet bajt jelzett. Hiába lógott az aranysárga nevető napocska a kiságy felett, a kislány nem reagált és nem mosolygott a tárgyakra. A szülők egyre nyugtalanabbak lettek.
Aztán 5 napi kétség után, végül a fővárosi szemklinikán kimondták a diagnózist.  –A maguk kislánya semmit sem lát. Szemei teljesen érzéketlenek a fényre, a probléma okát vizsgálni fogjuk –mondta monoton hangon az ügyeletes gyermekszemész.
A férfi megborzadt, úgy érezte a felépített vár, melyet gyermeke köré épített a szeretet falából megremegni látszik hirtelen. Soha nem állt szóba olyan emberekkel, akiknek bármilyen kis testi hibájuk volt. Ő maga csak a tökéleteset szerette, a külsőben, az intellektusban, az egzisztenciában… S most itt van, az ő kis vére, aki félig olyan lesz, mint ő maga, kiderült, hogy mégsem tökéletes, kiderült, hogy vak. Vak. Még a szó ejtése is lúdbőrözéssel töltötte el, amolyan holdkóros szerencsétlenforma embereknek tartotta őket, soha nem ment volna az utcán oda egyhez sem, hogy segítsen. Vak, gondolta magában, minden órában, minden percben, otthon, a munkahelyén és a villamoson.
-Nem lát majd, nem tudja meg soha, hogy milyen szikrázóan fehér a hópehely, milyen a kertben nyíló piros tulipán és nem láthatja majd azt sem, hogy milyen csodás a feldíszített karácsonyfa –suttogta feleségének zokogva egy este.
Aztán aznap éjjel álmot látott, képszerűt és elevent, olyat, mintha újra tinédzser lett volna. – Te nem lehetsz szép, te vak vagy – hallotta a lágy női hangot. Ott ült álmában a gimnáziumban, s előtte két sorral a diktofonos vak lány.  Ő mondta ezt neki valamiért, holott ő nem látott. Amikor felébredt gondolkodni kezdett. Valóban volt egy vak lány osztálytársa Viola, de ő nem emlékezett, hogy valaha szót váltott volna vele. Még akkor sem lehetett őt beosztani mellé, ha az osztálykiránduláson felváltva segítették őt. El akarta felejteni ezt az álmot, mint ahogy a valóságot is. Nem lehetett, ott volt vele a kislánya, minden nap, minden éjjel és ott volt vele az elkeseredett félelem is. Ahogy a holdfényre felnézett, egyből arra gondolt, hogy az ő egyetlen kislányának ez semmit nem jelenthet majd. Egy este, ahogy simogatta a kislány kezecskéit úgy érezte, bárcsak a töredékrészét átadhatná annak a valóságnak, amiben ők élnek, csak egy pici fény szűrődne be a kis üveges kék szemekbe. Hiába, az idő múlása sem változtatott semmit, akárhány vizsgálatra vitték el a gyermeket, mindenhol ugyanazt mondták, a kislány vak.
Az elkeseredés végső fokán határozta el Kornél, hogy megkeresi Violát. Bár az érettségi óta 7 év telt el, de úgy érezte, muszáj megtudnia, hogy mit jelenthetett az álombéli mondat, ami azóta is oly sokszor visszatért. Hosszú keresgélés után talált rá Violára, aki egy pestközeli kórházban gyógymasszőrként tevékenykedett. Mivel bejelentés nélkül érkezett, a lány nem sejthette ki keresi.
Amikor belépett a kis helységbe a lányhoz, meglepően vette észre, hogy semmit sem változott. A szőke csigákban leomló haja még mindig ugyanolyan bájosan keretezte arcát. Az arcot, melyben a szemek olyan asszimetriát képeztek, s hályogos torzulásukkal úgy csúnyábbá tették a lányt.. Érdekes, most azonban nem a szemek groteszk hangulatát látta az arcban, hanem csak annyit, hogy még mindig üde és szép.
Szia, emlékszel még rám? Kékes Kornél vagyok a gimiből – mondta zavartan a lánynak.  Viola ezen végképp meglepődött.
- Teee, Kornél, mi történt veled? –kérdezte őszinte meglepődéssel a lány.
Muszáj beszélnünk, kezdte zavarodottan Kornél. Elmesélte, hogy született egy vak kislánya, s megosztotta Violával az álmát, melyben mindig ő mondja neki, hogy nem lehet szép, aki vak. A lány hosszasan tűnődött aztán eszébe jutott valami, elkezdte hát mesélni.
Nem nagyon kedveltelek a gimis évek alatt, kezdte. Valahogy olyan voltál, mint aki lenéz engem. Soha nem jöttél oda hozzám és a köszönésemet sem fogadtad. A legmegrázóbb mégsem ez volt, hanem egy olyan beszólásod, mely talán még máig is elkísér. Egyszer lyukasóránk volt, s a többi lány az én hajamat fésülte. Mindenki el volt ragadtatva, hogy milyen szép a szőke hullámos hajam. Többen még azt is mondták, hogy egy samponreklámba simán elmennék, mert amúgy is szép vagyok. S erre jöttél te, a nagydumás Kornél, az osztály bálványa. Odaálltál mögém és halk megvetéssel azt suttogtad valakinek, hogy nem lehet szép, aki vak… Nyílván nem akartad, hogy halljam, de én meghallottam. Aznap este rengeteget sírtam, mert rádöbbentettél arra, hogy soha nem leszek olyan, mint a többi lány. Soha nem kellek majd senkinek, főleg egy látó fiúnak nem, mert a vak nem lehet szép. Hogy is tudhattam volna mi a szépség, amikor soha nem láttam? Sokszor rossz óráimban kívántam, hogy bárcsak egyszer megtanulnád, megértenéd, hogy mit jelent ez.Akartam, hogy a tökéletes Kornél is szenvedjen egyszer az életben, de azért ilyen kemény leckére nem számítottam. Tudod szülőként ezt még rosszabb megélni, mert te tudod, hogy mit veszít a kislányod, én nem tudom mit veszítek. Ti szülők látjátok, hogy milyen sajnálattal, vagy megvetéssel néznek meg bennünket az utcán, mi ezt soha nem látjuk. Talán sok szülő a saját helyzetében ezt örökre kudarcnak éli meg, hogy az ő gyereke ilyen. Vannak, akik évtizedek múlva is kínosan élik meg, amikor a felnőtté vált látássérült gyermekükről kérdezgetnek. De te Kornél ne legyél ilyen! Most nyisd ki teljesen a szívedet a kislányod felé, mert később már nem fog menni. Mindig arra gondolj, hogy ő hogyan élné meg a legszebbnek ezt a világot, s hogy ti egymásért kell, hogy éljetek.
Violával végül szépen váltak el. Megbeszélték, hogy a kapcsolat megmarad köztük, valahogy a lányt is megrendítette, hogy Kornél így járt. Saját vállalkozó apjára gondolt, aki a huszas évei közepén hasonló lehetett, mint ez a régi gimis osztálytárs. Kornél bocsánatot is kért tőle azért a mondatért, melyre Violán kívül bizonyára már senki nem emlékezhetett.
A férfi megnyugodva tért haza a gondos feleség és anya mellé. Érezte, hogy napról napra a sziklaszilárd jelleme egyre inkább megenyhül. Már nem a fájdalmat érezte, már nem a csalódást, hanem a vágyat arra, hogy adhasson. Amikor a kis Alízra nézett, már nem sajnálta, úgy gondolta egyszer ő is olyan szép felnőtt nő lesz, mint Viola.
Ahogy nőtt a kislány ő volt az, aki esténként meséket olvasott, ő volt az, aki levitte a játszótérre.Együtt építették a homokvárakat és vidáman énekeltek, amikor a kislányt hintáztatta. Ő nem vette észre, ha megnézték őket, mert már csak a gyermekét látta. Mindenből a legtöbbet szerette volna átadni, amit ez a világ megengedhetett. Készített kis szobrokat agyagból, hogy Alíz az összes állatot felismerhesse a kezei alapján. Anya, apa és a kislány harmónikus egységben éltek, már nem számított semmi, mindketten  megértették Alíz furcsa világát. A világot, ahová bár nem szűrődik be a földi fény, de a legapróbb hangok és érintések is lelki fényekké válnak. Szandra mindig megalkuvó nő volt, hamar hozzáment Kornélhoz, aki tökéletesen tudta irányítani őt. Mostanra már ez a vágy is megsemmisült, az apa szeretetből font koszorút a kis családja köré. A férfi jelleme úgy formálódott az évek múlásával, mint a téli enyhületből tavasz felé forduló idő. Sokat tanult az utóbbbi 4 év alatt, s ez a lecke sokkal több volt, mint az érettségi, vagy a műszaki főiskolai kollokviumok. Az élet tanította meg őt arra, hogy végül emberré válhasson.
Egy szép májusi nap, amikor a kislányért elment a speciális óvodába, betértek egy közeli parkba. A Nap szikrázóan sütött, már-már engedelmeskedve a nyár perzselő érintésének. Kézenfogva sétálgattak, majd egy padra ültek. A kislány éppen egy orgonaágról tépegette le a kis virágokat, amikor megszólalt.
Apa, ugye milyen jó a napfény?
- Igen kislányom, a természetnek is jó, hogy a napfényben végre virulhat és élhet.
Mit jelent az, hogy virulhat?- Hát… Ha a kezedbe veszed ezt a kis virágot, s megfogod erősen a szirmait, ez azt jelenti, az élete teljében van, ez jelenti azt, virul.
Apa milyen az a piros?
A piros olyan talán, mint amikor forró az arcod és megérinted a melegét, vagy amikor anya jó ropogósra süti a kalács szélét, amit annyira szeretsz.
Kornél boldog volt, hogy magyarázhat, boldog volt, hogy vele élhet. Hírtelen szél támadt fel a napfényes parkban, s egy fa virágait a szél pont Alíz arcába hordta.
Apa nézd, virágeső! – kiáltott fel Alíz.
Szépek a kis fehér virágok az arcodon, ezt a szél hozta neked.
Én látom a szelet és a virágesőt is.
Hogyan látod kislányom?
Érzem, ahogy az arcomat fujja és ahogy a bőrömre ragadt ez a sok kicsi virág, ez a virágeső...