Völgy ölében, tó közepében a Földnek azon a pontján, ahol az összhang tökéletesen működik az ember és környezete között, van egy ház. De nem építette azt oda senki, csak úgy van... hatalmas hegyekkel, fákkal átölelve a kezdet kezdetétől. Otthont ad egy családnak, akik maguk sem tudják, - igaz nem is kutatják - hogy hogyan kerültek oda.
Öten vannak. Apa, anya és három fiúgyermek. Egy család - mondjuk mi, de ők nem mondják, mert az ő fejükben nem létezik semmilyen rendbe szerveződés, csoportba tartozás. Nem létezik sok és kevés, jó és rossz. Nem létezik szép és csúnya. Nem létezik boldogság és szomorúság, gazdagság és szegénység. Nincsenek könyveik, újságaik. Nem olvasnak, és nem hallanak híreket. Nincs rádió és televízió. Csak puszta létük van, és ha kilépnek a ház elé, láthatják a hegyek, fák, virágok, felhők festészetét, hallhatják a madarak, szellők zenéjét és olvashatják a gondolataikban ébredő költészetet.
Az állandóságot azonban itt sem hagyta érintetlenül a kíváncsiság. Egy hűvös nyári estén az apa kimegy a ház elé, hogy lefekvés előtt még egy nagyot szippantson a tiszta levegőből és a legidősebb fiát találja ott, aki a távolba tekint és kérdezi:
- Apám! Mi van a hegyeken túl?
- Nem tudom. Talán a végtelen erdő.
- Nem mentél föl soha egyik csúcsra sem, hogy megnézd, vannak - e ott élők rajtunk kívül is?
- Nem. Nem jártam fönt soha - válaszol az apa és közben a kiszűrődő fényben a gyermeke arcát nézi. Az arcát, amin eddig még nem látott vonások jelennek meg. Már tudja, hogy mit fog mondani a fia.
- Apám! Mire reggel fölkel a nap, én már úton leszek.
- Ha menned kell fiam, akkor menj! És az Ég adja, hogy olyat láss és tapasztalj, ami erőt ad és nem gyengít meg nehéz utadon!
Másnap reggel az asztalnál az ötödik szék üresen áll. Senki nem kérdez, senki nem szól egy szót sem. Hallgatnak mind a négyen, hiszen mindegyikük tudja a kérdésre a választ.
A fiú három nap három éjjel megállás nélkül gyalogol. Nem törődik az érintetlen sűrű növényzettel, az ágak, gallyak okozta sérülésekkel, éhséggel, szomjúsággal, fáradtsággal. Csak megy-megy előre, szinte szalad, mint akit egy ismeretlen erő húz, szippant magához. A harmadik éjszaka végül hirtelen megáll és összeesik. Így fekszik órákon át, amíg a fölkelő nap első sugara végig nem simítja az arcát. Maró éhség, szomjúság kínozza. Leveleket szed, azt eszi és harmatcseppekkel enyhíti a szomját. Sebei égnek és rémülettel tölti el a belőlük szivárgó vörös színű folyadék. Egy eddig ismeretlen érzés kerülgeti szívét és a gyomrát. Elindulása óta most először villan föl fejében a visszafordulás lehetősége, de összeszedi magát és indul tovább. Az iram nem olyan gyors, mint eddig. Óvatosabb és tétovább. Csak nappal gyalogol, éjjel megpihen. Négy napot vándorol még. A meredek hegyeket lassanként sík terület váltja fel. A fák elmaradoznak, a növényzet egyre fogyatkozik, és poros pusztává válik a táj. A negyedik nap reggelén egy kis városba érkezik, ami egyetlen hosszú utcából áll, amelynek két oldalát keskeny, toronymagas házak övezik. Az épületek előtt kint felejtett játékok, rég nem használt padok, asztalok, elszáradt virágok. Mozgás nincs sehol. Mintha teljesen lakatlan lenne ez a hely.
Lassan lépked és alaposan megfigyeli a szokatlan építményeket, hiszen ahonnan ő jött ott ismeretlen az ilyesmi. Félúton jár, amikor az utca végén egy alakot pillant meg, aki egy padon ül. Gyorsuló léptekkel odasiet hozzá, egy pillanatra megáll előtte, aztán leül mellé és azt mondja:
- Te vagy a cél, akihez a hosszú út elvezetett engem.
- Talán az egyik cél igen, de nem a végső - mondja a férfi.
- Különös érzés járt át, ahogy végig jöttem ezek között az épületek között. Éreztem, szinte hallottam, ahogy dobog a szívem. Úgy, mint az erdőben, amikor az a vörös folyadék kiserkent a sebeimből - mondja a legidősebb fiú.
- Az a folyadék a véred volt, és amit éreztél az... - a férfi itt megtorpan, mint aki nem akarja kimondani, de a legidősebb fiú rákérdez:
- Mi az? Mi az, amit éreztem?
- A félelem - válaszol végül a férfi és folytatja. Azoknak az embereknek, akik itt élnek egyebük sincs csak a félelmük. Ott zakatol a fejükben, a szívükben, a gyomrukban, az egész testükben nappal és éjszaka szüntelenül.
- Azoknak, akik itt élnek? Hol? Hol élnek itt emberek? - kérdezi csodálkozva a legidősebb fiú.
- Itt végig a házakban - válaszol a férfi.
- Emberek itt? - kérdezi ismét a legidősebb fiú - hiszen teljes csend és mozdulatlanság volt mindenütt míg jöttem, végig az utcán.
- Mozdulatlan csend, de nem a nyugalom csendje. Az emberek bezárkóztak a lakásaikba. Nem nyitnak sem ajtót, sem ablakot. Hónapok óta egy lelket sem lehet látni az utcán - mondja a férfi.
- Bezárkóztak? Mi elől? Ki elől? - kérdezi a legidősebb fiú.
- Több évtizedes folyamat eredménye az, ami itt történt - és a férfi mesélni kezd. Az emberek sok évvel ezelőtt saját maguk vittek be házaikba, lakásaikba olyan készülékeket, amelyek eleinte a szórakoztatást célozták meg. Az évek során a kikapcsolódást szolgáló kép- és hang eszközökbe - a szórakoztató programok mellett és annak leple alatt - nem egészen valós információkat csempésztek bele. Elkezdték piszkálni az embereket az egészségükkel, illetve az egészségtelenségükkel. Napról-napra, óráról-órára hallhatták és láthatták, hogy mit ne egyenek és igyanak, és ha mégis azt eszik és isszák, akkor milyen nagy baj történik velük. Aztán megnyugtatták őket, hogy ha mégis az ártalmas táplálékokat fogyasztották nincs vész, hiszen remek orvosságokkal tudják kezelni őket. Később jöttek más „mesélők" akik még nagyobb bajnak mondták azt, hogy ezeket az orvosságokat beszedték, de semmi probléma, az ő csodaszerük ezt is jóváteszi. És ezekre is érkeztek mások és azokra is és még azokra is. Félelmet ültettek az emberekbe a természettel kapcsolatban is. A föld, a levegő, a növények, az állatok, a Nap, az esővíz minden porcikájában káros, tehát nem kívánatos az ember számára. Így vezetett egészen idáig, a teljes bezárkózásig, a végtelen félelemig ez a lassan, tudatosan fölépített csapda. Ma azok az emberek ott a házakban meg vannak győződve arról, hogy ha kilépnének az utcára, vagy a nyitott ablakon át beleszippantanának a levegőbe, rövid időn belül halottak lennének.
A legidősebb fiú mostanra falfehér arccal ül a férfi mellett és azt mondja:
- Kihozzuk őket a csapdából! Visszatérnek ők még az életbe!
Beesteledik. Messze tőlük, a völgy ölében, a tó közepében, a ház előtt azt mondja a középső fiú:
- Apám! Aggódom a legidősebb testvéremért. Mire reggel fölkel a nap, én már úton leszek.
- Menj fiam, és az Ég adja, hogy testvéredre lelj és aggodalmad elveszítsd az úton!
Másnap reggel az asztalnál a negyedik szék is üresen áll. Senki nem kérdez, senki nem szól egy szót sem. Hallgatnak mind a hárman, hiszen mindegyikük tudja a kérdésre a választ.
A középső fiú három nap három éjjel megállás nélkül gyalogol. Elgyengült testébe, lábaiba erőt, a testvére megtalálása utáni vágy ad.
A harmadik nap az egyik fa ágán a legidősebb fiú ruhájának egyik elszakadt darabját veszi észre. Odarohan, leveszi az ágról és az a vörös folyadék érinti a kezét. Térdre rogy és zokogása betölti az erdőt. Eddig ismeretlen fájdalom önti el testének minden porcikáját. Mozdulni sem bír. Úgy érzi, hogy útja itt véget ért.
Lemegy a nap. Völgy ölében, tó közepében a legfiatalabb fiú odamegy a szüleihez és azt mondja nekik:
- Testvéreim útra keltek, nekem sincs maradásom tovább. Talán a segítségemre van szükségük és csak hárman érhetjük el a végső célt, s végül ide térhetünk vissza a völgybe.
- Menj fiam! Az Ég adja, hogy segítségedre leljenek, és utatok végén viszontláthassunk benneteket! - mondja az apa.
Másnap reggel az asztalnál csak ketten ülnek. A csendet az anya szavai törik meg:
- Az elsőszülött gyermekünk tizenegy napja hagyta el a házat. Azóta új érzésekkel viaskodom. Az aggodalommal és a félelemmel elbírok, de a hiány érzése megfoghatatlan és nem bírok vele.
- Visszaérkezésükig ez az alattomos, rút hiány lesz vendégünk. Legyünk jó vendéglátók, hogy ne emésszen fel minket egészen! - válaszolt az apa.
A legfiatalabb fiú fut, szalad hegyre fel, hegyről le. Éhség, szomjúság, fáradtság, sajgó sebek gyötrik, de boldogsággal tölti el, hogy megélheti mindazt, amin testvérei átmentek.
A harmadik éjszaka ér oda a középső fiúhoz, aki megtört arccal, legyengülve fekszik egy fa alatt. Megeteti, megitatja, és azt mondja neki:
- Induljunk tovább, mert elveszítjük maradék erőnket, ha késlekedünk!
Összeszedi magát a középső testvér, ereje lassan visszatér és útra kelnek. Négy napig vándorolnak még. A negyedik nap elérik a várost, végigmennek a hosszú utcáján és ott találják a padon a legidősebb fiút és a férfit. A testvérek megölelik egymást, a férfi elmondja a város lakóinak a történetét, és mire reggel fölkel a nap ő már nincs ott, csak a három fiú ül a padon.
- Most mit fogunk csinálni? Bekopogtatunk mindenhová és egyenként beszélünk az emberekkel? - kérdezi a középső fiú.
- Nem! Úgysem nyitnának ajtót és a beszédre semmi szükségük nincs! - válaszol a legidősebb fiú.
- Egyszerűen itt leszünk az utcán a szemük előtt, hogy láthassák, lehet élni a falakon kívül is - mondja a legfiatalabb fiú.
Fölállnak a padról és először rendbe teszik a virágokat. Leszedik az elszáradtakat, a földjüket meglocsolják. Megtakarítják az asztalokat, székeket. Játszanak a kint felejtett játékokkal, labdáznak, ugráló köteleznek. Fölülnek a kint hagyott kerékpárokra, fütyörészve, dalolva tekernek az utcán föl, s alá.
Eleinte zárt ablakok mögül, kissé rémült tekintettel figyelik őket. A gyerekek ugrálnak, visítoznak a játék örömében, bár ezt először csak látni lehet, hallani nem. Aztán kinyílik az első ablak és követi azt a második, harmadik és szép lassan az összes tárva nyitva már. Megjelennek az első emberek az utcán, óvatosan lépkednek, levegőt csak piciket vesznek, de perceken belül teleszívják tüdejüket friss levegővel és kiáltanak örömükben. Most már özönlenek az emberek az utcára, a gyerekek fogócskáznak, egyesek teljes hosszában végig szaladnak az utcán, mások egyhelyben állnak és könnyeznek, sírnak. Fergeteges kavalkád alakul ki. A hónapokig tartó mozdulatlan némaságba perceken belül visszatér az örömteli, pezsgő élet.
- Hol van az a három fiú? - kérdezik egymás után az emberek.
- Keressük meg és köszöntsük őket! - kiáltják sokan.
Ám a három testvér a tömegből már rég kivált és úton vannak hazafelé. Nyugodtan, csendben lépkednek, nem hajtja, nem űzi őket már az ismeretlen, csak a hazatérés vágya. A hetedik nap reggelén érnek vissza a völgy ölébe, a tó közepébe és leülnek szüleik mellé az asztalhoz. Senki nem kérdez, senki nem szól egy szót sem. Hallgatnak mind az öten, hiszen mindegyikük tudja a kérdésekre a választ.