Kamasz lány voltam. Életem legszebb éveiben. Azokban az években, mikor az ember felfedezi a világban a lehetőségeket, amikor észreveszi, hogy az a mondat, hogy: "Minden ember más", mennyire igaz. Mikor ott állunk, a legfontosabb helyzetekben, mikor eldől, hogy a többiek letörik-e a búzgóságod csíráját, vagy nem. Egyszóval csendes, vagy uralkodó típus vagy. Nem szépítem a dolgot, én a csendes típus voltam. Az a típus, aki megy a többiek után, eggyütt a balhékban, ötletes, mégsem csillog, villog. Az ilyen típussal, mint én, nincsenek is bajok, hiszen könnyen be illeszkedünk, akárhová kerüljünk, az egyetlen baj az, hogy nehezen vesznek észre a többiek. Ezzel soha életemben nem volt semmi problémám, mindaddig, míg meg nem láttam őt...
Egy nap, a szokásos suli utánni össze jövetelünkkor, az idősebb korosztály is el jött a térre. Oda jártunk beszélgetni, hülyéskedni, szóval ez olyan mindennapi időtöltés volt a számunkra, mint másoknak a szappanopera. Az nap, egyik barátunk születésnapja volt és Ő is eljött. Mikor megláttam, valami furcsa, szorító nyomást éreztem a mellkasomban. A levegő valamiért lassabban ért a tüdőmig, s az oxigén lassú forgása miatt, szinte teljesen le fagyott az agyam. Szó, értelmes mondat, semmi nem jött ki a számon. Csak figyeltem minden lépését, mozdulatát, s nevettem a többiekkel. Ő persze, a figyelem központjában volt. Szeretett beszélni és szerette a rá irányuló figyelmet. Szép volt, helyes és vicces... Álmaim Brad Pitt-je. Azonnal beleesetem.
Ahogy nekem, úgy többi lánynak is megtettszett a fiú. Alíz barátném rögtön rá is hajtott. Sokat beszélt hozzá, kereste a társaságát. Én meg, ültem szótlanul s figyeltem. Mit is tehettem volna, hiszen bárhogy is akartam, a szám bizony nem akart kinyögni egyetlen mondatot sem, mert félt, hogy még azt is elszúrja.
Alíz és én, teljesen másak voltunk. Ő rövid barna, nagyszájú csaj volt, aki minden hülyeségben benne volt, én pedig hosszú szőkés, csendes, aki inkább szerette oldalról figyelni a dolgokat.
Pár nap múlva, ismét elmentünk a térre. Én, Alíz, Ida, Éva, Deni, Ádám, Robi, Ákos, és Ő, Áron. Leültünk a padokra és a fiúk a szokásosnál huncútabban mosolyogtak. Mi, lányok elősszőr nem értettük, hogy miért, majd Ádám közölte:
- Vettünk egy doboz cigit... ki akarja ki próbálni?
Nagyon meglepődtem.
Miért akarnak azzal a sz-ral játszani? Nem tudják, hogy rákot okozhat?
Adam körbenézett rajtunk, majd mégegyszer megkérdezte.
- Na, senki többet?
Ida és én a fejünket ráztuk, Éva és Alíz bólintottak. A két lányra néztem. Eszembe jutott, hogy Áron szereti a bevállalós csajokat. Összeszedtem a bátorságom.
- Jó,- mondtam- én is kipróbálom!
Pontosam emlékszem a napra. Életem első cigijére. Borzasztó íze volt, ami kesernyésen járta át a garatom, egészen le a tüdőmig. Elősször megíjedtem, nem is tudtam mit kell vele csinálni, majd egy nagy lélegzetvétellel levettem... hát, nem szépítem szőrnyű volt. Keserű, büdös és undorító. Abban a percben tudtam, soha nem leszek lánc dohányos.
Alíz persze tökéletes ügyességgel elszívta az undormányt, s a fiúk győzelem tapsként megveregették vállait. Áron pedig, dobott egy félmosolyt felé. Mikor megláttam, irígység töltött el. Nem olyan irígység, mint amilyet addig éreztem, egy-egy szép cipő, vagy ruha láttán másokon. Ez, az az igazi sárga irígység volt, ami beleégeti magát az ember elméjébe. Ami lappang, mint a nátha, aztán ha feltör, őrült lázzal emészti fel az embert belülről...s erre sajnos, nincs orvosság.
Hazafelé menet, egész úton az a mosoly járt az eszemben. Az a csodálatos mosoly, az a tökéletesség, ami nem volt az enyém. Idegesített, hogy miért mindíg az kell egy fiúnak, ami nem tiszta, nem jó. Bár Alízzal semmi különösebb problémám nem volt, mégis annyira másnak éreztem.
Telt, múlt az idő, jött a nyár, s Áron egyre többször kereste fel a társaságot. Volt, hogy a saját osztálytársaival, volt, hogy egyedül jött hozzánk. Én próbáltam bemagyarázni saját magamnak, hogy nem Alíz miatt jár, hogy lehet más is érdekli, aztán egy idő után, rájöttem, nem bolondíthatom tovább a józan eszem. A jelek egyre feltűnőbbek lettek, s pár hónap után, Alíz és Áron összejöttek. Forró és igazi első szerelemnek bizonyult, ami tükröződött Áron szemében, ahányszor ránézett az osztálytársnőmre.
Áron úgy megszerette Alízt, ahogy embert csak szeretni lehet. Fájt ezt látni, mert titokban én is beleszerettem Áronba. Haragudtam magamra, nagyon, azért, amiért hagytam, hogy egyre erősebb legyen bennem az érzés. De milyen az ember, mindíg az kell, amit nem kaphatunk meg!
Áron és én, barátok lettünk, barátaim minden unszolására. Mindenki tudta, hogy szeretem, azt mondták, rám volt írva. Alízt, ezt sosem érdekelte, nem zavarta, sőt... Ahányszor megcsókolta előttem, egy részem kissé belehalt. Aztán már, kezdtem megszokni.
Megszokni? Ezzel magamak is hazudnék... Inkább elfogadni. Igen, ez a tökéletes szó.
Két számomra kínkeserves évvel később, Áron és Alíz szakítottak. Alíz más fiúval kezdett járni, Áron pedig teljesen összetört. Az, hogy Áron szívét összetörte Alíz, érdekes reakciókat hozzott elő belőle. Többet csajozott, a természete is megváltozott. Én, mint hülye csacsi, az új lehetőséget láttam a szakításban, s újra megpróbáltam vele jóban lenni, gondolván hátha sikerül...
Reménytelen álmokba ringatva magam, megint Áron-bolond lettem. Leromlottak a jegyeim, egyre többet jártam el otthonról, s több vitám volt a szüleimmel. Anyám az elejétől átlátott a szitán, úgy óvott Árontól, akár egy oroszlán. Én, rossz néven vettem a tiltakozását, s emiatt rossz lett a viszony, a szüleimmel.
Ismét jött a nyár, Áronnal közös táborba mentünk, két hétre. Minden faluból jöttek fiatalok. Annak a nyárnak úgy indultam neki, hogy élménydús és boldog lesz... A tábor elég jól kezdődött. Sok új emberrel ismerkedtem meg, sok új barátot szereztem. Áron mindaddig velünk volt, míg össze nem ismerkedett Györgyivel, egy másik faluból és attól a perctől fogva, az én kirándulásom is megváltozott. Csödörből vödörbe kerültem. Meg vártam Alízt, majd befutott Györgyi. Hihetetlen rosszul viseltem és magamban kerestem a hibát.
Mit kellene tennem, hogy észre vegyen?
Bátorság!!!
Az elmúlt évek hónapjaira visszagondolva, erőt vettem magamon, s kitártam a szívem előtte. Egy este, a tábortűznél, elhívtam oldalra és elmondtam mindazt, ami a lelkemet nyomta.
- Én szerelmes vagyok beléd!- kezdtem. Vártam a választ, de nem jött. Csak álltam előtte, várva valami újat, valami igazat. Aztán pár perc után megszólalt.
- Nem vagy az esetem... de barátok azért maradhatunk...neeem?
Elszaladtam. Úgy éreztem magam, mint ha leforráztak volna. Többé nem akartam látni. Belenézni a szemébe. A fájdalom, amit okozott, végig futott a testemen, fel a gerincemen, egész a szívemig, s ott, abban az oldalbordáktól védett helyen, mintha sósav marta volna le szívem vérvörös kamráinak falát. S csak kalimpált, és zúgott, mintha ki akarna repülni, s többé nem lenni a testemben.
A tábornak vége lett. Hazautaztunk. Nagyon hosszú útnak tűnt, pedig nem volt több, negyven percnél. Egész héten a közelébe sem mentem, kerülgettem, mint a forró kását. Bántott voltam. De a legjobban saját magamra haragudtam. Már megint.
Sok átsírt éjszaka után, egy idősebb fiú megszólított a parkban. Külsőleg nem volt az esetem, szőke volt és egy magas velem. De a humorával úgy megnevetetett, mint még soha senki. Péternek hívták.
Ő volt, aki gyógyírt masszírozott vérző szívemre.Meghallgatott, s megértett. Észrevette, hogy attól félek a legjobban, hogy csalódni fogok. Kevés volt az önbizalmam. Megtanított, hogy csak saját magamban kell hinnem. Az embereknek úgy kell elfogadniuk engem, ahogyan vagyok. Ha pedig szeretnék megváltozni, azt ne másokért tegyem, hanem saját magamért.
Péter segítségével, egy év alatt, teljesen más lettem.Többet foglalkoztam magammal, kevesebbet Áronnal. Jobban tanultam és osztály első lettem. Akkor megtanultam egy életre, hogy az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg. Én megtettem, megváltoztam. Testileg és lelkileg. És végre boldog voltam. Határozottan boldog... Szabadnak és szépnek éreztem magam.
Utólsó évkezdőn, szeptember elsején, borús, sáros idő volt. Az évkezdő ceremóniára készültünk, mindannyian. Áron is eljött, megnézni a fellépésünket, amellyel az elsősőket kísérjük az új osztályukba. A mikrofonok élesítve voltak, a tanári kar elfoglalta helyét, mikor az én zsebemben, megszólalt a telefon. Rezgésen volt, így gyorsan kivettem a zsebemből, s megnéztem ki az.
Egy ismeretlen szám hívott. Nem vettem fel.
Két másodperc múlva, jött egy üzenet az ismeretlen feladótól.
„ Péter balesetet szenvedett. Gyere a klinikára! - Ila néni."
Ott, a színpad elején, azt hittem, elájulok. Nem akartam hinni a szememnek. Többször pislogtam, hátha csak halucinálok, de az az átkozott képernyő nem mutatott mást. A legjobb barátom balesetet szenvedett? Azonnal lerohantam a színpadról, s a városi klinikára mentem.
Beértem. A folyosón az apja ült, keresztbe rakott kézzel, anyja a másik széken zokogott. Én az ajtóból néztem az egészet. Kis idő múlva azt vettem észre, hogy egy fehérköpenyes sovány férfi, papírokkal a kezében állt. Előre sétált, s rezzenéstelen arccal kijelentette.
- Sajnálom, a fiúk meghallt!
Ájultan zuhantam a földre, s következő emlékem már a kórházi várószoba díványán volt.
Három nap múlva volt a temetése. Fekete ruhában, s ismét összetört szívvel kísértem végig utólsó útjára Pétert. Nem akartam elhinni, hogy többé már nem él. Hogy nem jön be az osztályba, s nem látom többé gyönyörű mosolyát. Kemény ősz volt. Egy ideig nem tudtam rá nézni semmire, amiről ő jutott eszembe, majd lassan begyógyúlt a hely, amit maga után hagyott, üresen...de az idő be gyógyítja a sebeket.
Áronnal négy hónappal később újra találkoztunk. Furcsa találkozás volt. Véletlenül összefutottunk az utcán, elmentünk egymás mellett, majd hátranéztem. Ő is hátra nézett... eszembe jutott minden... Abban a röpke percben rájöttem, ennek így kell végetérnie. De nem bántam meg, hogy szerettem, hiszen sohasem választhatjuk meg azt, akit szeretünk. A szerelmet nem lehet megválsztani, a szív nem irányítható!
Én még szeptemberben elmentem tanulni, otthonomtól távolra, egy benntlakásos iskolába. A szívemet ott hagytam, a falusi nyárfák alatt. Eltemetve egy régi szerelmet és egy erős barátságot.
Áron két évet járt egy Andi nevű lányhoz, majd szét válltak útjaik. Én akkor töltöttem a tizennyolcat. Életem új szakaszba lépett. Kettőezertizenegy február ötödikén meg ismertem Benettet. Benett más volt mint Áron. Teljesen más. Elfogadott úgy, ahogyan vagyok... na és persze szív döglesztően helyes... még Brad Pitt-nél is jobb!
10 év múlva....
- Jó napot kívánok! Interjúra jöttem.
- Kérem, foglaljon helyet. - megfordultam, hogy lássam az idegent.
- Petra?
- Áron...
Rá néztem. Arca borostás volt és megterhelt.
- Kérem, adja a jelentkezési lapot és a motivációs levelet!
Kezembe adta a papírokat. A kitöltött részeken azonnal a családi állapotra tévedt szemem. Egyedülálló. A papírokat letettem az asztalra, majd megszólítottam:
- Kérem, várjon tíz percet, odakinn!
- Rendben.- Áron szeme az asztalomon lévő képre tévedt. - A családod?
- Igen. Ő a fiam, Krisztián, és a kislányom Jázmin.
- Szépek...
- Köszönöm.
Majd a kis táblára, amin az áll: Igazgató.
Szemöldökét megemelte.
- Gratulálok!
- Köszönöm.
Áron ma egyedül van, nincs senkije. Maradt a múltjával és cigivel a kezében, mert hát azóta sem szokott le. Mindíg arra vártam, hogy egyszer megbántsam, de már csak azt kívánom neki, találja meg a boldogságot.
Én pedig sokat változtam. Felnőtt nő lettem. Ki mondom amit akarok, s ha kell, harcolok érte. Igen, megváltoztam. De hát, minden változik, nem de?