Volt egyszer egy világ

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világ, ami haldoklott. A Középső Királyságban mindenki tudta, hogy közel a vég. Sokan világgá mentek, hátha túlélhetik, voltak, akik a Végek felé indultak - mert arról terjedt a romlás - abban a reményben, hogy majd ők megállítják, de se ezek, se azok nem tértek vissza soha. Mások pedig csak úgy eltűntek, akár a saját házukból is, egy szempillantás alatt, volt olyan is, aki a dolgát intézte az árnyékszéken, de nem jött ki onnét többé. Hogy hová lettek, azt még a világ legbölcsebb bölcse sem tudta volna megmondani, pedig törte rajta a fejét ő is. Ott volt még a Kopás is, jobb szó híján így nevezték el az emberek a Végek felőli láthatár eltűnését, nem maradt ott más csak fehérség, s még a horizont sem látszott arrafelé. Mintha az ég és a föld azon a részen fehérségben olvadt volna eggyé, és ha még mindez nem lett volna nekik elég, ott volt a nap is, ami nem járt sem erre, sem arra, csak hétről hétre egyre közeledett a földhöz. Nem voltak éjszakák csak nappalok, s az idő is időről időre egyre forróbb lett, szóval meg volt a világnak a maga baja, és furcsasága ez idő tájt. 

Élt itt egy fiú is, ki nem sokban különbözött a többiektől, csupán abban, hogy a szíve helyén egy apró fém szelence volt, de még ő maga sem tudta mit rejt, mert kulcsa nem volt hozzá. Mégis mindenki kerülte őt, híresztelték, hogy ő az oka a rossz időknek, mert épp akkor született, mikor a bajok elkezdődtek. Amit az emberek nem ismernek attól félnek igazán, és ők nem ismerték sem a fiút, sem a világvégét, ő pedig, mint minden kitaszított, elhitte, hogy nem tartozik a többiek közé, s így élte nyugodtan a különcök életét, míg a király egy szép napon magához nem hívatta.

Mikor a küldönc kihozta a király üzenetét, a fiú első ízben azt gondolta, hogy most majd kiteszik a szűrét a királyságból, hogy elkerüljék a világvégét, amit ő okozott, vagy ha nem hát majd lenyakazzák, de a király e-helyett tízfogásos lakomával várta. Meg is lepődött ezen, de a sok finom falat elterelte a figyelmét a baljós gondolatoktól. Evett, amennyi beléfért, és még azután is megevett egy fél disznót, s mire végzett, alig bírt fölállni. Akkor a király átvezette őt a tanácsterembe, ahol már várták őket a bölcsek, mindenféle hóbortos öregember, s olyan sajnálattal néztek rá, mintha a halálos ágyán lenne, pedig majd kicsattant az egészségtől. A tekintetüktől akkorának érezte magát, mint azok a borsószemek, amiket az imént lapátolt be, s kezdte bánni, hogy elfogadta a meghívást. A király leült a trónjára, és intett neki, hogy álljon melléje, s ekkor felszólította a legbölcsebb bölcsét, hogy álljon fel, és tájékoztassa a vendégüket ittlétének okáról. Eleget is tett ennek az öreg, s belekezdett a kínos mondókába, gyöngyöző homlokkal:

- Kedves fiatalúr, először is jó egészséget kívánnék magának a tanács, és az egész királyság nevében, és előrebocsátom, hogy bocsássa meg döntésünket, melyet a királyság jövőjének érdekében hoztunk.

- Megbocsátom én, ha megmondja végre, mi végre hívattak engemet ide. – válaszolta a fiú, minden erőfeszítését latba vetve, azért, hogy ne tűnjön akkorának, mint egy borsószem, legalábbis csak babszem méretűnek.

- Mondom én fiam, csak nem könnyű közölni valakivel a rosszhírt, még ha olyan bátran fogadja is, mint maga. Az ősök szellemei szóltak hozzám a múlt éjjelen, s megtudtam, hogy a vég közel, s a kopás egyre csak gyorsul, a nap meg már nem bírja soká, s lassan lehull a földre. Továbbá azt is elmondták, hogy a világ menthető még, de csak egy valaki képes erre a Középső Királyságból, és széles e világról. – itt megállt, s a földre sütötte a szemét.

- Csak nem rám gondoltak a maga ősei? Mit tehetnék én, amit más nem tudna megtenni?

Ekkor a király fölállt a trónból, s amolyan mély dörgedelmes hangján így szólt a fiúhoz:

- Nem tudhatjuk miért esett rád a választás, fiam, de az ős szellemek mindig igazat szólnak, és a tanács úgy döntött téged küldünk a Végekre, hogy megmentsd széteső világunkat a pusztulástól, s hogy visszahozd nekünk az éjszakákat. Merd csak azt állítani, hogy nem elég nemes feladat ez neked, fiam, s menten lenyakaztatlak. Elvállalod-e a feladatot, avagy inkább a fejvesztést választod?

Ki választotta volna a két biztos halál közül a közelebbit? Így hát mit tehetett, mit nem, elvállalta a világ megmentésének nemes feladatát, s még azon a napos éjjelen útjára is bocsátották csak úgy mezítlábas lovagként. Kapott ellenben útbaigazítást is, így szólt: ott, hol a végtelenben összefutnak a világ útjai, a találkozásuk pontjában megtalálod, amit keresned kell. Így hát találomra kiválasztott egy utat, hisz úgyis mind egy irányba futott a tanács szerint, s elindult, hogy megmentse a világot.

Hosszú utazás volt ez a világ közepétől a végéig, s mikor elérte a romlott vidékeket, egyszeriben elkezdtek eltűnni a színek a világból. Az út elfeketedett, s mentében fekete fák s fekete kórók meredeztek az égre, melyből kiszakadni készült a nap, s minden egyéb elveszett a fehérségben. Élőlényeket sem látott útjában, látott ellenben elfeketedett csontvázakat, amik alighanem a korábbi kiválasztottak maradványai lehettek, de ő nem állt meg egy percre sem, csak gyalogolt a világvége felé. Sok száz nap is eltelhetett már, de számolni nem tudta, lévén a nap sohasem tért nyugovóra.

Ahogy így ment mendegélt a nagy fehérségben, egyszerre csak egy közeledő, fekete gomolyagot vett észre a távolban, s csak hamar rájött, hogy homokvihar közeleg. Tanakodott magában, hogy mitévő legyen, hisz nincs hova bújnia, végül fogta magát, lehasalt, s kését a földbe döfte. Így várt, míg a vihar el nem érte őt, akkor minden sötétségbe borult, de a vihar nem tudott mit kezdeni vele, mert ő erősen kapaszkodott a késébe, s ekkor villámok kezdtek csapkodni az égből. Egyik másik közvetlen melléje csapott be hatalmas krátereket vájva a földbe, s nem akarta megvárni, hogy mikor találja el az egyik. Tanakodott, s csak hamar eszébe jutott, hogy a villám sohasem csap be kétszer ugyanarra a helyre, így hát megpróbált bemászni az egyik kráterbe, de nem volt könnyű, mivel minden sötét volt, és a vihar is tombolt. Megvárta hát a következő villámot, s közben remélte, hogy nem beléje fog csapni, s mikor felvillant megpillantott a közelben egy krátert. Ekkor előkapott egy másik kést és azt is a földbe döfte, átkapaszkodott arra, aztán így, szépen lassan, a késekbe kapaszkodva sikerült eljutnia a kráterig. Ott aztán várt, míg a vihar elvonult, s nem is kellett soká várnia, mert a szél és a villámok látván, hogy nincs esélyük ellene, el is vonultak, amint rájöttek erre. Ekkor kimászott a gödörből, és folytatni kezdte az útját.

Hosszú idő múltán felfigyelt rá, hogy más utak is kanyarognak mindkét oldalt, s mind egyre közelebb kerülnek hozzá, hogy a végén összefussanak egy pontban. Egy füstoszlopot is látott tekeregni messze a távolban, minden bizonnyal a Végeken lehetett, s hamarost meg is látta, mi eregeti magából.

Ahol az utak összefutottak egy hatalmas gépszörny emelkedett a magasba. A háta a fekete felhőket érte, s csak úgy eregette a füstöt magából, s ő maga is fekete volt, mint az éj. S ahogy ott állt, két marékra habzsolta magába a világot, hátáról meg vastag, s erős acélkötél lógott, mely rá volt hurkolva a napra, s csak forogtak, zümmögtek, meg kattogtak benne a fogaskerekek. Volt a mellén egy ajtó is, melyet időről időre kinyitott, s az mindig más és más helyre nyílott, hol egy pajtára, hol egy árnyékszékre, s csak úgy csemege módjára kapkodta ki belőle az embereket, s azokat is magába tömte. Förtelmes látvány volt ez a gépszörny az egyszer biztos, s a fémszelencés fiúnak is földbe gyökerezett a lába, pedig látott ő már sok szörnyű dolgot, de ehhez foghatót még ő sem.

Leült hát a fehér porba, és gondolkodni kezdett, mi tévő legyen most, de sehogy sem jutott eszébe semmi, így összeszedte minden bátorságát, és elindult a gépszörny felé, de ahogy közeledett rájött, hogy a világ habzsolása, annyira lefoglalja, hogy észre sem veszi őt, vagy talán nem is lát. Óvatosan elosont mellette, és elkezdett felkapaszkodni a lábán, közben hallgatta, ahogy zakatolnak a gépszörnyben a fogaskerekek, de egyszeriben hirtelen csend lett, felnézett a gépszörnyre, s az visszanézett rá. Vörös fény izzott fel a szemében, s meglendítette a karját, hogy lecsapja őt onnan, de a fiú okosabb volt nála, s belekapaszkodott egy kábelbe, és az utolsó pillanatban lecsúszott rajta, a gépszörny pedig elkapta a saját lábát, és egyetlen mozdulattal összeroppantotta. Elvesztette az egyensúlyát, és lehuppant a hátsójára hatalmas porfelhőt kavarva ezzel. A feje előre bicsaklott, és a vörös fény kihunyt a szemében, a fiú ekkor felmászott rajta, s bemászott a robot száján. Ott talált egy ajtót, benyitott rajta, s a gépszörny irányítótermében találta magát. A sok kábel és kapcsoló között, ott ült az ember, aki elpusztította volna a világot, pár gombnyomással. Leszállt a székről, és könyörögve letérdelt a fiú elé. Erre ő így válaszolt:

- Mesélj hát mily gyarló okod volt rá, hogy el akard pusztítani a világot?

S ekkor a gombok embere belekezdett a mondókájába.

Még a világ hajnalán az istenek megparancsolták neki, hogy maradjon itt és őrizze a végeket, hogy senki ne hagyhassa el ezt a világot saját akaratából, csak mikor majd eljön az ideje. Sok embert küldött vissza innét, és egyszer sem hagyta el a helyét, de aztán jött egy csodaszép királylány, s ők egymásba szerettek. Akkortájt még teljesen sötét volt a világnak ez a fele, s a leány arra kérte őt, hogy menjen vele a királyságába, és éljenek ott boldogan, de a Végek őrzője nem hagyhatta el a helyét, s a leány belenyugodott ebbe. Teltek múltak az évek, és boldogan éltek egészen addig, amíg a lány meg nem betegedett, azt mondta, hogy a sötétség az oka, mert ő nem élhet fény nélkül. Erre a Végeket őrző ember megígérte, hogy elhozza neki a napot, s megépítette ezt a gépet, ami a világ habzsolásából és az emberek életéből merítette az erejét. Az idő telt, s a leány végül meghalt, de a halálos ágyán azt mondta az emberének, hogy ha elhozza neki a fényt, akkor új életre kel majd, és sohasem fognak meghalni, így hát nem hagyta abba a munkát. A világ pedig egyre fogyott, a nap viszont egyre lassabban közeledett.

Mondandóját befejezvén a gombos ember felállt és átvezette a fiút egy másik terembe, ahol márvány asztalon feküdt a leány csontváza. A fiú meghallgatván a történetet megszánta őt, s gondolkodóba esett. Ahogy így gondolkodott egyszer csak megakadt a szeme egy kulcson, ami a Végek őrzőjének nyakában lógott.

- És mondd csak, milyen kulcs az, ami a nyakadban lóg? – kérdezte tőle.

- Mielőtt kilehelte az életét ezt adta nekem, s azt mondta, annak adjam majd, aki elhozza a fényt. Nagyon beteg volt már szegény, s butaságokat beszélt, hisz tudhatta volna, hogy én vagyok az, aki elhozza majd.

- Add csak ide azt a kulcsot, kérlek, hadd nézzem meg magamnak. – azzal leakasztotta a nyakából, szétgombolta az ingét, és belepróbálta a fémszelencéjébe. Ahogy elfordította benne a kulcsot, a zár kattant egyet, s a kis ajtó kinyílt. Fény áradt belőle, s mikor a fiú belenyúlt, hogy kiszedje onnét, egyszeriben rájött, hogy egy csillagot hordott a melle alatt. Több se kellett neki, odament a márvány asztalhoz, s odatette a leány maradványaira. És láss csodát, a leány egyszeriben hús vér leánnyá változott, s csak úgy ragyogott a boldogságtól.

Nem sokkal később elvágták az acélkötelet, ami a napot tartotta, s az így újra járhatta az útját az égen. A gombos ember pedig nekilátott átalakítani a gépet, hogy a nap energiájával működjön, s hogy rendbe hozhassák vele a világot, de mielőtt még ők hárman elbúcsúztak volna egymástól, a Végek őrzője így szólt a fiúhoz:

- Visszaadtad a szerelmem életét, s vele az enyémet is. Mit kívánsz cserébe?

- Egy kívánságom lenne csupán, s ezt csakis tőled kérhetem, Végek őrzője. Engedj, had távozzak el ebből a világból. Túl sokat láttam már, s túl gyarlók nekem az emberek, hogy tovább élhessek itt békében.

A Végek őrzője pedig szabad utat adott a fiúnak, aki átsétálva a Végeken, eltűnt a semmiben, kilépve térből és időből, és soha vissza nem tért. A két szerelmes pedig boldogan élt, míg a világ emberei meg nem haltak, s akkor ők is kiballagtak ebből a világból, ami egyszersmind, végre nyugovóra térhetett.