Voltunk... vagyunk... leszünk...?

Hideg, fagyos téli nap volt, ha az ember akár egy pillanatra is előhúzta a kezét a zsebéből, már potyogtak is lefelé az ujjai, amik a kesztyűben is megdermedtek.

De az ilyen cudar téli napokon is van élet, és egy lány, ha elhatározza, hogy hazajut gyalog a városból ebben a hideg metsző szélben, akkor megy és kész. Főleg, ha egy olyan elszánt emberről van szó, mint az a lány.

Gesztenye cipőtalpai puhán értek a földhöz. Lila sáljából az orra sem látszott ki, manósapkáját jó mélyen a fejére húzta, a kabátjában, ha lehet, minél kisebbre zsugorodott. Tornazsákja minden lépésnél ütemesen hozzácsapódott a hátához.

Csend ült a városra, egyetlen ember sem dugta ki az orrát ilyen időben. Ez furcsa érzetet keltett a magányosan bandukoló lányban, mintha egy kísértetvárost szelt volna éppen keresztül.

Barna szemei megcsillantak az egyik lámpa fényében, hosszú barna hajáta a sálba fogta, szemüvegét a zsákjában hagyta. Vékony, alacsony, görnyedt tartású lány volt, elsőre talán jelentéktelennek tűnő, de aki közelebbről megismerte, az tudhatta, hogy a jelentéktelen külső mögött megbújt a hatalmas igazságérzet és az örökös jókedv. Ami egy ilyen fajta első osztályos gimnazistától elvárható, aki szeret az élet nagy dolgain merengeni, és folyamatosan ezeken tevékenykedni

Átment a zebrán az út túloldalára, de a szürke utak itt is változatlanok maradtak: hidegek, idegenek, és kihaltak. Havazni kezdett.

Egyszer csak egy kiáltást hallott baloldalról: fájdalmasan vékony volt, és gyorsan elhalt... A lány azonnal megindult a hang irányába.

Körülnézett, de senkit nem látott maga körül, ő volt az egyetlen, aki hallhatta a kiáltást.

A sűrű hópelyhek függönyén keresztül észrevett egy sötét sikátort. Egészen a széléhez ment. Szemüveg nélkül kissé homályosan látott, de pontosan ki tudott venni négy ácsorgó alakot egy szemetes konténer mellett.

Tartott ezektől a sötét alakoktól, ki tudja, talán még kés is lehet náluk, de a kíváncsiság hajtotta, így hát közelebb ment.

A szemetes konténer aljában egy ötödik alak feküdt összekuporodva, az előbb ő kiálthatott, felette meg a négy másik fojtott hangon beszélgetett. Gesztenye még közelebb ment, hogy hallja, mit mondanak.

• Ajánlom neked, hogy holnap háromig itt legyen a pénz - suttogta. - Különben megkeressük a kis védenced, és ugyanarra a sorsa jut, amire a többi!

Ő lehetett a bandavezér. Gesztenye hunyorítva próbálta minél jobban megjegyezni magának: fekete bőrdzsekit viselt, rövid, szőke, felzselézett hajat hordott, és elég nagydarab fickónak látszott, ahogy a másik három is.

• Elhozom - motyogta a fiú. - De őt hagyjátok békén. Nem is tud semmiről...

• Ha azt hiszed, egy olyan gyenge kis alak, mint te, megvédheted, nagyon tévedsz - röhögött fel az egyik srác.

• Egyetlen csettintésre felbonthatjuk az alkut - tette karba a kezét egy másik.

• Csak egy kis emlékeztető, hogy semmit ne felejts el - suttogta hűvösen a bandavezér.

Ő maga hátrébb lépett, két srác meg lehajolt az áldozatért, talpra állította, és tartotta. A másik kettő elvigyorodott, és feltűrte a kabátja ujját, majd megindult a szerencsétlen fiú felé.

• Hé! - lépett ki Gesztenye a sötétből. - Hagyjátok békén!

Maga sem tudta, miért tette ezt, megijedt saját merészségétől, mert ezt nem lehetett máshogy nevezni. Esztelen merészség...

De most már ott állt, a százötvennégy centis valójában, manósapkában, sálban, lila kabátban, és próbálta minél jobban kihúzni magát.

Egy hangos röhögésrohamot váltott ki a csapatból, még a hirtelen reményre ébredt áldozat is fanyarul elhúzta a száját, és csak úgy az orra alá morogta: Na, már csak ez hiányzott...

Gesztenye merev végtagokkal közelebb ment, és megismételte önmagát:

• Engedjétek el.

• Szerbusz, kislány - járta körül a szőke hajú fiú, miközben tetőtől talpig végigmérte. - Most lógtál meg a bölcsiből?

• Hagyjátok békén - engedte el a füle mellett a megjegyzést a lány.

• Én a helyedben gyorsan elhúznék innen, és akkor nagyon jóban lennénk - suttogta a szőke a fülébe.

Egészen közel hajolt, a lány orrát pedig megcsapta a cigaretta bűze. Halálosan rettegett a folytatástól, talán még sosem félt ennyire, de... De nem akart elfutni. Nem akarta itt hagyni ezt a vadidegen fiút egyedül.

Pedig még az is csak egy senkinek nézte.

• Húzás, kislány - röhögött fel az egyik srác, és taszított egyet Gesztenyén -, Anyuci vár otthon!

• Tudom, hogy kicsi vagyok - motyogta a lány. - Nem kell kihangsúlyozni.

A zsákja lecsúszott a válláról, és a földön landolt. Még sose használta vívási tudományát idegenekkel szemben, ráadásul itt nem voltak szabályok, nem volt bíró, aki lefújja a mecset, ha szabálytalankodásra kerül a sor. Fogalma nem volt róla mit tehetne, hiszen a négy nagydarab sráccal szemben egészen védtelennek számított. Abban a pillanatban, mikor a bandavezér megindult felé, egy autó lámpájának fénye világította meg a sikátort. A jármű feléjük közeledett, valószínűleg az egyik lakó térhetett haza.

A banda hátrálni kezdett.

• Most megúsztad - vetette még oda a szőke fiú. - Örülhetsz. Megmentett egy lány.

A négy srác megfordult, és eltűnt a másik irányban, áldozatuk meg felállt, megigazított a ruháját, és a lányra nézett. A sötétben nem látszott az arca.

Nem sokkal mellettük egy furgon állt meg, és egy öreg, hajlott hátú férfi szállt ki belőle, és a két gyerekről tudomást sem véve, az aznapi időjáráson sopánkodva magában, bement az egyik épületbe.

• Hát - motyogta zavartan a fiú -, kösz.

• Nincs mit - biccentett Gesztenye - Tűnjünk el innen.

• Oké - bólintott a srác.

Gesztenye felvette a tornazsákot a földről, majd elindult mellette, közben megigazította a sálját, mert érezte, hogy orra hegye fokozatosan lefagy. Egészen a szeméig felhúzta, így csak annyi látszódhatott egész arcából.

A hó még mindig esett, ők pedig ott álltak az utcán, és nem tudták, mit mondhatnának a másiknak.

• Mi a neved? - kérdezte a fiú.

A lány akkor először nézett rá úgy, hogy látta is az előtte álló arcát, nem csak ködös körvonalakat.

Magas volt, vékony, görnyedt tartású, barna gomba hajjal, ami mindiga szemébe lógott, és szemüveget viselt. Egy piros, fekete, fehér síkabátot hordott, a fején egy fekete sildes sapka, a vállán meg egy kék hátizsák.

A lányba belecsapott a villám.

• Gesztenye - válaszolta dadogva, és gyorsan lehajtott a fejét, nehogy a srác szemrevételezhesse.

• És, a rendes neved?

• Füredi - hazudta a lány. - Emőke.

• Én Krisztián vagyok. Tóth Krisztián.

• Első gimnazista.

• Én szakközepes.

• Hát, akkor szia - mondta a lány lesütött szemekkel, és megindult a másik irányba.

• Hello - a fiú hirtelen megállította. - Várj, találkozunk még?

Gesztenye sejtelmesen elmosolyodott a sála alatt, és csak ennyit mondott:

• Talán...

*

A sovány Répa izgatottan hátradőlt a padjában, és zöld szemeit Gesztenyére függesztette:

• Mondd el még egyszer, Szabó Vanda! - kérlelte. - Ez olyan izgi!

• Igyekeztem hazafelé, egyszer csak hallottam egy kiáltást, elindultam megnézni, honnan jött - mondta el Gesztenye. - Belefutottam egy bandába, akik épp egy srácot csináltak ki, de közbeléptem, és a szerencsés véletlenre fogva, épp jött egy ember az autójával, így a srácok elszaladtak. Aztán, mikor beszéltem az áldozatukkal...

• Kiderült, hogy a volt barátodat mentetted meg, de ő nem ismert fel! - vágott közbe a lány csillogó szemekkel. - Te pedig megcsillogtattad a szemed, a srác beléd szerelmesedett megkérdezte, találkoztok-e még, de ő nem ismert fel, te pedig, mint aki egy tündérmeséből került volna ki, egy rejtélyes „talánnal" válaszoltál, és megerősítetted a titokzatos megmentő szerepét!

• Te, Répa - nevette el magát a lány. - Nem nézel egy kicsit túl sok romantikus filmet?

• Épp ellenkezőleg! Többet kellene! - tiltakozott a lány. - És most mit akarsz csinálni?

• Semmit - válaszolta Gesztenye.

• Mi?! Ezt nem hagyhatod annyiban! Valami elkezdődött, újra éledt, ráadásul a drága kis védencedet veszély fenyegeti, mert rászállt egy banda!

• Először is! - pattant fel a lány. - Egy, semmi nem éledt újjá, kettő, ez csak egy véletlen találkozás. Három, mégis mi közöm nekem az egészhez, Tóth Vandaként?

• Én a helyedben kinyomoznám az igazságot.

Gesztenye vállat vont.

Hazudott volna, ha azt mondja, egyáltalán nem izgatja ez a dolog.

Lángolt belülről, égette a vágy, hogy újra láthassa Krisztiánt, hogy megkeresse, és elmondja neki, hogy kicsoda ő.

De nem felejtette el, hogy a fiú nagyon durván bánt vele és utána még elvárta, hogy ő kérjen bocsánatot... Volt benne egy nagy adag büszkeség, legalább annyi, mint a fiúban. Bár, azt sem tudta, hogy miért kellett volna bocsánatot kérnie, nem tudott rájönni, bárhogyan is töprengett.

Nyolcadikba jártak, és Vanda nagyon szerette a fiút, de a második félévre megváltozott. Más lett, vagányabbnak, lazábbnak akart látszani, ami addig nem volt fontos, hirtelen az lett, lecserélte a barátait olyanokra, akiknek a bulizáson, egymás heccelésén és nyilvános megalázásán kívül semmi más nem okozott örömet. Egy teljesen más Krisztián lett belőle, aki nagyon csúnyán beszélt és otrombán viselkedett. Vanda sokáig próbálta még meglátni azt a régi féloldalas mosolyt a fiú arcán, de már csak halványan derengett neki, milyen is volt az. A fiú elfordult régi barátaitól is, Esztertől és Gidától, így a négyük által alkotott csapat csonka lett. Pedig egyszer megfogadták, hogy örökké barátok lesznek. Örökké! Micsoda szó ez...De ők hárman azért tartották a kapcsolatot egymással, csak ritkábban találkoztak.

Vanda, mikor ott álltak a hóesésben, újra látta a régi Krisztiánt.

Akkor már ő maga is tudta, hogy hallgatni fog Répa tanácsára. Mert ez a találkozás nem történhetett véletlenül. Egy jelet kapott, talán.

*

Miközben a busz kapaszkodóját markolta, egy csodálkozó kiáltás rázta föl merengéséből:

• Vanda? Te vagy, az?

• Gida! - mosolyodott el a lány szélesen. - De jó téged újra látni! Már egy hónapja nem beszéltünk.

• De még milyen jó! - vigyorgott Gida. - Mesélj! Vagy majd mesélek én.

• Hát...

Előbb szálltak le két megállóval, hogy legyen idejük mindent megbeszélni a másikkal mielőtt mindenki megy a dolgára. Gesztenye beszámolt Krisztiánról, meg a fenyegetésről, meg, hogy régi barátja nem ismerte meg.

Gida gondterhelten összeráncolta a homlokát.

• Igen, mostanában mindig eltűnik suli után, és egy bőrkabátos bandával lóg, mintha én már nem is lennék neki, de legalább már tudom, miért. De azt nem tudom, ki lehet az, akit véd. Barátnője már rég nem volt, bár a lazaságára sok csaj bukik - húzta el a száját Gida. - De ő csak játszik velük, komolyabban nem szeretett bele senkibe.

• Értem - bólintott Vanda. - Esetleg megpróbálhatnád kiszedni belőle.

• Ja - sóhajtott Gida. - Remélem, elmondja.

• Véletlenül nem tudod a bandavezér nevét? - kérdezte Gesztenye. - Rajta keresztül elindulhatnánk.

• De, tudom - fintorgott a fiú. - Király Ferinek hívják, a suli nagymenője...

• Feri? - tátotta el a száját a lány. - Király Feri? Hiszen az ő öccse Miki... Karatézik. Ó, Gidácskám, ha tudnád, mennyit segítettél! Rohanok - köszönt el Vanda. - Forró nyomon járunk...

*

Aznap délután az edzésen alaposan megfigyelte Mikit.

A fiú ugyanolyan szőke volt, ugyanolyan tüsi hajat hordott, és ugyanolyan magasról nézett le az emberekre, mint a bátyja.

Gesztenye ki nem állhatta ezt a felfuvalkodott, elkényeztetett, nagyképű hólyagot, és attól is irtózott, hogy bármiféle kapcsolatba kerüljön vele, pláne hogy egy magamutogató, kirakatszerű harcosdit kelljen eljátszania, aminek semmi köze a sporthoz. De most, muszáj volt, kényszerítette a szerep, a cél, hogy információhoz juthasson.

Úgy intézte, hogy a srác vele kerüljön párba.

• Szia, kislány! - vigyorgott rá Miki olyan negédesen, hogy Gesztenye hátán a hideg futkározott.

Fél óra múltán. Vanda minden lépésnél egyre fáradtabb lett, de nem volt ideje azon gondolkozni, hogy mindjárt összeesik, már jött is a következő ütés.

Miki rekordja harminc másodperc volt, ennyi idő alatt terítette le leghamarabb az ellenfelét. Ehhez képest a harminc perc, amit Gesztenye produkált, a leghosszabb meccse volt, aminek végül nem lett győztese.

Miki kifulladtan felemelte a kezét.

A lány lihegve kifújta a levegőt, és sebesen hullámzó mellkassal kiegyenesedett. Többen is odajöttek, és vállon veregették őket, aztán már csak ők ketten álltak a teremben egymással szemben.

• Szép volt - bólintott Miki, és összeszedte magát. - Egyszer talán legyőzhetsz.

• Szuper - húzta el a száját Gesztenye. Hiába, a hatalmas egót nem lehet egyetlen ütéssel eltűntetni.

• Ha megvársz, elkísérlek egy darabon - ajánlotta fel a fiú.

Nagyszerű, tehát érdeklem - gondolta Gesztenye, és némán biccentett. - Jobban sült el, mint gondoltam...

Villámgyorsan átöltözött, és rohant ki az edzőteremből.

Miki a csarnok bejárati ajtajával szemben nekidőlt egy lámpaoszlopnak. Vállára lezseren egy bőrdzsekit dobott.

Vanda mellé ért.

• Indulhatunk, hercegnő? - kérdezte tréfásan a srác, és a kezét nyújtotta.

• Tőlem - vont vállat a lány, de nem fogadta el a kezet. Nem szabad elvesztenie a fejét... - Jó a dzsekid - jegyezte meg.

• A bátyámtól csórtam - legyintett Miki. - Csak nehogy észre vegye, mert kitekeri a nyakam.

• Mert?

• Mert van egy bandája, és ő a vezér, az ő dzsekijét nem veheti fel akárki.

• A bátyád mit csinál suli után? - vágott bele Vanda.

• A haverjaival lóg.

• Nem ismersz egy srácot, aki esetleg mostanában velük van?

• De, de van egy. A bátyám eléggé megszívatja. Régen közéjük akart tartozni, most már nem akar, de olyan dolgokat tudott meg, meg kotyogott ki, amit lehet, hogy nem kellett volna. A bátyám elég nagyfej a suliban, alaposan a markában tartja az ilyeneket...

• Milyeneket?

• Elesett kis senkiket.

• Nem tudod, merre szoktak lógni?

• A jégkori pályára mennek minden vasárnap. Van egy jól menő kis üzlete, és legtöbbször ott gyűjti be az árut. De miért számít ez?

• Nem érdekes. Én most megyek - mondta Gesztenye, és irányt akart változtatni, de egy kéz megragadta.

• Van egy olyan érzésem, hogy rosszban sántikálsz - mondta Miki. - Legjobb lesz, ha bemutatlak a bátyámnak. Gyere szépen.

• Kösz, inkább kihagynám - mondta Vanda, kitépte magát a fiú kezéből és elrohant.

Már eleget tudott, de a részleteket, hogy vajon mit értett Miki „áru" alatt, arról még sejtelme sem volt. Otthon fáradtan ült le a számítógép elé és megnézte az üzeneteit.

„Sziasztok, osztálytalálkozót szervezünk jövő hét szombaton kettőkor, kibéreltük a suliban a régi osztálytermet. Gyertek el, az ofőt is meghívtuk!"

Nagyszerű - vigyorgott magában a lány. - Ha addig nem leplezem le magam, majd ott...

*

Magában töprengve sétált az utcán, és puszta véletlenségből ismét meghallott egy ismerős hangot. Igazából már órák óta rótta a köröket, hátha belefut valahol Feri bandájába, és esetleg követheti őket. Ezek a „nagymenők" biztosan nem az otthonülő fajtából kerültek ki.

Elindult a hang irányába, és hamarosan meg is pillantott két bőrdzsekist egy félreeső kis néptelen utcában. Cigarettáztak. Az egyik Feri volt, a másik egy fiatalabb, nyurgább fiú.

• Már csak egy csaj kéne a tizenkettőből, és havonta egész szép summát tehetnénk zsebre.

• Jaj, most mit aggódsz? Fogunk egyet a koripályán, és kész!

• Lehet, hogy fel kéne használni drága Krisztiánunk régi barátnőjét.

• De akkor utána mivel tartod sakkban?

• Ha fontos neki a patkány kis élete, fizetni fog.

• Ez igaz. Hogy is hívják a csajt?

• Valami Vanda...

*

Répa hatalmasat ásított, és ránézett a mellette ülő Vandára.

• Még mindig nem látod őket?

A lány tagadóan megrázta a fejét.

A jégkorcsolyapálya lelátóján gubbasztottak, és figyelték a száguldó alakokat, várták a banda felbukkanását.

Eszter tőlük messzebb ült, kifestve és magas sarkú cipőben furcsán érezte magát. A lányok úgy gondolkodtak, hogy Eszter jó lesz így csalinak, ezek nem fognak válogatni, és kapva kapnak majd a kínálkozó alkalmon, vagyis az előttük eltipegő Eszteren.

Répa már húszadszorra tette fel a kérdést, hogy „még mindig nem?", mikor Gesztenye ismerős hangokra lett figyelmes.

• Krisz, elárulnád, mitől vagy ilyen ideges?

• Semmi.

• Ha nem lenne semmi, nem állnál itt úgy, mint aki karót nyelt. Vársz valakit?

• Senkit.

• Akkor menjünk korizni.

• Nem.

Vanda hegyezte a fülét. Krisztián és Gida nem messze tőlük beszélgettek a bejárat mellett. Jobban mondva, Gida beszélt, a gomba hajú fiú meg tőszavakban válaszolgatott.

Vanda bebújt Répa mögé. Véletlenül sem akarta, hogy Gida esetleg kiszúrja, mivel a fiú nem tudott tervükről. Azzal csak elrontana mindent, ha odamenne hozzájuk.

Tíz perc várakozás után, megjelentek a bőrkabátosok. Lezseren, kigombolt dzsekiben, fekete nadrágban, és bakancsban. Mint mindig.

• A pénz - motyogta Krisztián, és a bandavezér kezébe adta az összekötött bankjegyeket. Ez egyszer sokat kérhettek tőle.

• Jó fiú - röhögött Feri. - Itt jön a következő áldozat.

Eszter gyomra összerándult ahogy odatipegett a fiúk elé. Mikor szeme Krisztiánra és az értetlen Gidára tévedt, halálsápadtan állt meg, és nem tudott tovább menni.

• Gyerünk, kislány, mozogj, majd elmeséljük, hogy mi a dolgod! - lépett Eszter mellé két srác.

• Ne, őt nem vihetitek el! - kiáltotta Krisztián. - Egyáltalán hogy kerülsz ide?

• Mondtam, hogy bármikor felbonthatjuk az alkut - vigyorodott el Feri, és a két bőrdzsekis felé bólintott, akik elkezdték húzni Esztert. - De azt nem gondoltam volna, hogy pont a védencedbe botlunk.

• Nem ő a védencem, de attól még feljelentelek titeket! - sziszegte a fiú.

• Nem hinném - vigyorodott el Feri. - Srácok, intézzétek el őket.

A többiek gonosz vigyorral az arcukon indultak meg Krisztián és Gida felé.

Vanda felpattant.

• Rohanj, Répa - sziszegte oda a lánynak.

• Már megint te, kiscsaj? - kérdezte összeszűkölő szemmel Király Feri.

• Tűnj el innen, Van... - kezdte Gida, de elhallgatott.

• Mi? - kérdezte megrökönyödve Krisztián is. - Te mit csinálsz itt?

• Végre felismered, te szőrtüszőgyulladásos teniszütő! - kiáltotta a fiú.

Király Feri alattvalói és testvére, Miki, egyszerre ugrottak neki Gesztenyének. Ő kitért az ütések elől, és ugyanazzal a lendülettel bokán rúgta őket, majd hátrálni kezdett.

Feri is megindult a lány felé, de ekkor már egy kisebb tömeg verődött köréjük, és a kivülállók is elkedtek beleszólni az eseményekbe, nem egy fiatal a lány védelmére kelt.

A testvérek megijedtek, gyávaságuk felülkerekedett rajtuk, már tudták, hogy ebből a körből semmiképp sem ők kerülnek ki győztesen, így menekülőre fogták a dolgot, és sebes iramban szaladtak a kijárat felé.

• Gyerünk, nincs időnk! - kiáltott fel Gida, és a menekülő nyomába eredt.

Vanda megragadta a megrökönyödött Krisztián kabátujját, és követte Gidát.

Sebesen rohantak Király Feri nyomában. Az úton már felhangzott a rendőrautók vijjogó szirénázása, az utakat lezárták. Nem volt menekvés.

Az elkeseredett Feri egy utolsó hiábavaló lépést próbált tenni a szabadulás érdekében. Felkapott az út széléről egy deszkadarabot, hogy ütést mérjen a hozzá legközelebb lévő személy, Krisztián mellkasára, de Vanda megelőzte.

A karjával elhárította az ütést, de egyből érezte, hogy valami nincs rendben. Ahol a deszka hozzácsapódott a kezéhez, szúró fájdalmat érzett, ami egyre erősödött, a feje zsongani kezdett, és kegyetlenül hasogatott, ő pedig szédült, és elesett. Utolsó erejével a kezére nézett.

A deszka a földön hevert. Hegyes, elrozsdásodott szögek álltak ki belőle...

*

Krisztián az arcát kezébe temetve ült a régi osztálytermükben. Gida az asztalra borult, a sírás fojtogatta. Eszter csendesen szipogott.

Az osztály tagjai újra találkoztak, de némaság uralkodott. Osztályfőnökük sóhajtozva támaszkodott a tanári asztalra, és kivette a részét a gyerekek együttes csendjéből. Mindannyian ugyanazért hallgattak, és mindannyian csak egy dologról tudtak volna beszélni.

Elkapták Ferit, és bandáját. Kiderült, hogy lányokat zsaroltak azzal, hogyha nem fizetnek nekik, akkor elrabolják, és bezárják őket.

Vandát rohammentő vitte a kórházba. Túl sok vért vesztett. Krisztián csak bámult maga elé, mint aki mit sem tud a külvilágról. Közben zakatolt az agyában: „Mindörökké barátok. Jóban, rosszban, de leginkább a rosszban." Bárcsak előbb értette volna meg.

Itt kéne ülnie neki is, de nincs itt. Miatta. Pedig emlékezett rá, hogy a lány milyen csillogó szemekkel beszélt nyolcadikban az első osztálytalálkozóról.

Hirtelen ajtócsapódás hallatszott, majd lassú, kopogó léptek zaja a folyosón.

Aztán valaki benyitott csendesen.

• Elnézést a késésért - mondta sápadtan mosolyogva. - Lemaradtam valamiről?

• Vanda! - sikoltott fel Eszter.

Mindenki megölelte, majdnem összenyomták, aztán egyszer csak ott találta magát Krisztián előtt. Elmosolyodott, oldalra döntötte a fejét.

• Majdnem meghaltál miattam - motyogta a fiú

• Majdnem meghaltam érted - válaszolt a lány.

Krisztián arcán megjelent az a féloldalas mosoly, miközben magához szorította . Gida átkarolta hátulról kettőjüket, Eszter meg bebújt a karok közé.

Újra négyen fonódtak össze, talán erőssebben, és igazabban, mint valaha, egy olyan egészt alkotva, aminek már nincs gyenge pontja.

• Akkor most már tényleg megfogadjuk, hogy... - kezdte Eszter, de Vanda a szavába vágott.

• Nem kell megfogadni. Talán ki sem kell mondani. Csak érezni kell, és hinni benne. Akkor tart igazából örökké.

 

Az írás hossza kb. 17 ezer karakter