Évszám
2010
Valahol messze északon, ahol a lágy sóhajtás is halk csenddé sűrűsödik, ahol a suhogó szél is gyengéd szellővé szelídül, ott magasodott a távoli dombok rejtekében a Vonatok királyának palotája.
Valaha fényes sínek szaladtak körülötte, hogy eggyé válva hirdessék királyuk dicsőségét. Lángoló virágok ontották illatukat a vakítóan zöldellő parkban, amely körülölelte a palotát. A hatalmas, terebélyes fák árnyékában apróságok pihentek, a király és királyné kicsinyei. Őket óvta, dédelgette a birodalom egész népe.
Ahogy az idő telt, s egyre gyakrabban bukott le a nap nyugaton, majd bújt elő hosszú órák múltán az égbolt másik oldalán, úgy cseperedtek az apróságok. S egy idő után bizony útnak indultak, hogy elkezdjék önálló életüket.
Egyre több ősz hajszál gyűlt a király és királyné hajában, mindahányszor könnyezve kellett búcsút mondaniuk valamelyik gyermeküknek.
Hiába tudták a szívük mélyén, hogy ez az élet rendje, majd a szívük szakadt meg értük.
- Sose búsulj, Szívem Királynője! - érintette meg a király ilyenkor gyengéden hitvese haját - Amíg biztosak lehetünk benne, hogy jól megy a soruk, nem akadályozhatjuk meg az útjukat.
Miután azonban a legkisebb herceg is távozott, s vele a Vonatok valamennyi hercege és hercegnője búcsút vett régi otthonától, az élet mintha megrekedt volna a királyi palota körül. A sínek vakító fénye eltompult, mintha szürkeségbe rejtőzve, jajgatva sírták volna vissza a boldog órákat, amikor még vidám, fürge kismozdonyok száguldoztak rajtuk visítva.
A park zöldje is fáradt zöld lett, a fák lombkoronája szomorúan sóhajtott az egykor volt boldogság után. Magány köszöntött a Vonatok királyának birodalmára.
A király és királyné gyakran töltötték azzal az estéiket, különösen a hosszú téli alkony
rezzenéstelen óráit, hogy a távolba futó síneket figyelték könnyben úszó tekintettel.
Ilyenkor elkerülték egymás tekintetét, nem is szóltak, hiszen tudták, a hangjuk remegése is elárulná a másiknak, milyen közel állnak a síráshoz. Csak álltak egymást átölelve, megkapaszkodva egymásban, és a reményben: gyermekeiket nem fenyegeti semmi veszély.
Ez a szomorúságból épített légvár akkor omlott össze, s foszlott semmivé, amikor hírnökök érkeztek a világ csaknem minden tájékáról. Mert a hírnökök rossz hírt hoztak.
- Veszélyben az életük - engedte le a papiruszt a Vonatok királya sápadtan, miután végigolvasta fiai, lányai kétségbeesett üzenetét.
Hosszan, kitartóan nézett királynője riadt tekintetébe, azon tűnődve, hogyan fogalmazza meg a hírt, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon neki.
- Minden megváltozik körülöttünk.- folytatta rekedten - Régen ünnep volt a birodalmunkban, ha hű népem kemény és kitartó munkával felépítette csillogó síneinket, és a Mozdonyok hercegei és hercegnői útra kelhettek rajtuk távoli vidékek felé.
Elsötétült a tekintete, a hangja is megbicsaklott. Nagy sokára folytatta csak, miután úrrá lett a torkát fojtogató síráson.
- Arra tanítottam minden gyermekünket, és tudom, te is arra nevelted őket, hogy igyekezzenek a legtávolabbi, legelhagyatottabb helyre is eljutni. Arra, hogy ne csak a jómódúakat lássák meg, hanem nyújtsanak segítő kezet a szegényeknek! És most minden hiábavaló? Most hagyjuk magára, aki rászorul? És mi hagyjuk sorsukra büszke hercegfiaimat és hercegleánykáimat? Hagyjam, hogy fényes, csillogó szépségük az enyészeté legyen?
Sírva borult össze királynőjével.
Keserves évek köszöntöttek rájuk. Harcba indítottak gyermekeikért minden hadba fogható embert birodalmukból. Nem volt már más mellettük, csak leghűségesebb öreg szolgáik, s ők maguk sem voltak már mások, mint két riadt, tétova király és királyné.
Hol volt már a régi palota csodája, szépsége? Minden megfakult körülöttük. Úgy élték mindennapjaikat, mintha álomban élnének, egyre csak arra várva, mikor ér véget ez a fájdalmas álom.
Ám egy napon furcsa zajra ébredtek. Megrázkódott körülöttük a levegő. A fák, az egykor büszkén magasodó fák mintha kihúzták volna magukat. Az elöregedett sínekről lepattogzott a rozsda, újra régi fényükben tündököltek.
A furcsa zaj egyre erősödött, és percek múltán a világ minden tájáról összefutó síneken berobogott az álmából riadtan érkező palotába valamennyi mozdonyherceg és hercegkisasszony.
- Hazajöttünk, Királyapám! Királyanyám! -ölelték át a fáradt, megöregedett uralkodót és hitvesét sírva, hogy ilyen állapotban látják őket. -Harcoltunk. Hadba kellett állnunk, hogy megmaradjon a Mozdonyok nemzetsége. Hosszú időn át tartott...Megfakult régi pompánk, és igen... volt, aki odaveszett közülünk.
Percekig tartó csend ereszkedett közéjük. Emlékeztek, azokra, akik most nem szoríthatják magukhoz idős szüleiket, nem ölelhetik át testvéreiket. Sokáig senki sem tudott szólni.
-De mi itt vagyunk...mi, akik talán kegyeltjei vagyunk a sorsnak.- lépett a könnyes csendet megtörve előre egyik Mozdonyhercegnő, és kipirult arccal, óvatosan maga elé tolta apró kis keréken guruló csöppségeit.- Elhoztuk a gyermekeinket.
A csend újra a palotára telepedett.
- Látom, Édesapám, azt nézitek, miért nincs a lábuk alatt sín. - folytatta a hercegnő elcsukló hangon - A harc néha megalkuvást követelt tőlünk. Hogy ne kelljen feladnunk az álmainkat, és megtehessük, amire királyi apánk nevelt minket... kompromisszumot kellett kötnünk.
A Mozdonyok királya és királynője csak sokára szólalt meg. A hangjuk még remegett egy kicsit a fájdalomtól, hogy gyermekeik egy részét már soha nem láthatják viszont. De már volt erejük beszélni.
- Életben vagytok és csak ez számít.- a könnyek végigszántották a király ráncos arcát - A jövőnk bennetek van, akikben erő lakozik, és a gyermekeitekben. De a múlt a miénk. Soha ne feledjétek a múltunkat, amikor bátran, büszkén indultatok a vakító síneken át az ismeretlenbe! Soha ne feledjétek az otthonotokat, azt, hogy kik vagytok! Majd meséljétek el a gyermekeiteknek, hogy megálltátok a helyeteket a legnehezebb időben is!
A távolba néztek, majd vissza gyermekeik, kicsinyeik szerető arcára.
- És ki tudja...- folytatta a királyné helyette, mert megérezte, hogy a Mozdonyok királya ereje végén jár, és nem tud beszélni. Megszorította a király kezét, és bátorítóan, mindenttudóan rámosolygott, s az a régi szerelem csillogott a szemében, ami az első pillanattól kezdve hozzá fűzte - ...talán egyszer még eljön az az idő, amikor szükség lesz a mozdonyok nemzetségére!
Vége
Valaha fényes sínek szaladtak körülötte, hogy eggyé válva hirdessék királyuk dicsőségét. Lángoló virágok ontották illatukat a vakítóan zöldellő parkban, amely körülölelte a palotát. A hatalmas, terebélyes fák árnyékában apróságok pihentek, a király és királyné kicsinyei. Őket óvta, dédelgette a birodalom egész népe.
Ahogy az idő telt, s egyre gyakrabban bukott le a nap nyugaton, majd bújt elő hosszú órák múltán az égbolt másik oldalán, úgy cseperedtek az apróságok. S egy idő után bizony útnak indultak, hogy elkezdjék önálló életüket.
Egyre több ősz hajszál gyűlt a király és királyné hajában, mindahányszor könnyezve kellett búcsút mondaniuk valamelyik gyermeküknek.
Hiába tudták a szívük mélyén, hogy ez az élet rendje, majd a szívük szakadt meg értük.
- Sose búsulj, Szívem Királynője! - érintette meg a király ilyenkor gyengéden hitvese haját - Amíg biztosak lehetünk benne, hogy jól megy a soruk, nem akadályozhatjuk meg az útjukat.
Miután azonban a legkisebb herceg is távozott, s vele a Vonatok valamennyi hercege és hercegnője búcsút vett régi otthonától, az élet mintha megrekedt volna a királyi palota körül. A sínek vakító fénye eltompult, mintha szürkeségbe rejtőzve, jajgatva sírták volna vissza a boldog órákat, amikor még vidám, fürge kismozdonyok száguldoztak rajtuk visítva.
A park zöldje is fáradt zöld lett, a fák lombkoronája szomorúan sóhajtott az egykor volt boldogság után. Magány köszöntött a Vonatok királyának birodalmára.
A király és királyné gyakran töltötték azzal az estéiket, különösen a hosszú téli alkony
rezzenéstelen óráit, hogy a távolba futó síneket figyelték könnyben úszó tekintettel.
Ilyenkor elkerülték egymás tekintetét, nem is szóltak, hiszen tudták, a hangjuk remegése is elárulná a másiknak, milyen közel állnak a síráshoz. Csak álltak egymást átölelve, megkapaszkodva egymásban, és a reményben: gyermekeiket nem fenyegeti semmi veszély.
Ez a szomorúságból épített légvár akkor omlott össze, s foszlott semmivé, amikor hírnökök érkeztek a világ csaknem minden tájékáról. Mert a hírnökök rossz hírt hoztak.
- Veszélyben az életük - engedte le a papiruszt a Vonatok királya sápadtan, miután végigolvasta fiai, lányai kétségbeesett üzenetét.
Hosszan, kitartóan nézett királynője riadt tekintetébe, azon tűnődve, hogyan fogalmazza meg a hírt, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon neki.
- Minden megváltozik körülöttünk.- folytatta rekedten - Régen ünnep volt a birodalmunkban, ha hű népem kemény és kitartó munkával felépítette csillogó síneinket, és a Mozdonyok hercegei és hercegnői útra kelhettek rajtuk távoli vidékek felé.
Elsötétült a tekintete, a hangja is megbicsaklott. Nagy sokára folytatta csak, miután úrrá lett a torkát fojtogató síráson.
- Arra tanítottam minden gyermekünket, és tudom, te is arra nevelted őket, hogy igyekezzenek a legtávolabbi, legelhagyatottabb helyre is eljutni. Arra, hogy ne csak a jómódúakat lássák meg, hanem nyújtsanak segítő kezet a szegényeknek! És most minden hiábavaló? Most hagyjuk magára, aki rászorul? És mi hagyjuk sorsukra büszke hercegfiaimat és hercegleánykáimat? Hagyjam, hogy fényes, csillogó szépségük az enyészeté legyen?
Sírva borult össze királynőjével.
Keserves évek köszöntöttek rájuk. Harcba indítottak gyermekeikért minden hadba fogható embert birodalmukból. Nem volt már más mellettük, csak leghűségesebb öreg szolgáik, s ők maguk sem voltak már mások, mint két riadt, tétova király és királyné.
Hol volt már a régi palota csodája, szépsége? Minden megfakult körülöttük. Úgy élték mindennapjaikat, mintha álomban élnének, egyre csak arra várva, mikor ér véget ez a fájdalmas álom.
Ám egy napon furcsa zajra ébredtek. Megrázkódott körülöttük a levegő. A fák, az egykor büszkén magasodó fák mintha kihúzták volna magukat. Az elöregedett sínekről lepattogzott a rozsda, újra régi fényükben tündököltek.
A furcsa zaj egyre erősödött, és percek múltán a világ minden tájáról összefutó síneken berobogott az álmából riadtan érkező palotába valamennyi mozdonyherceg és hercegkisasszony.
- Hazajöttünk, Királyapám! Királyanyám! -ölelték át a fáradt, megöregedett uralkodót és hitvesét sírva, hogy ilyen állapotban látják őket. -Harcoltunk. Hadba kellett állnunk, hogy megmaradjon a Mozdonyok nemzetsége. Hosszú időn át tartott...Megfakult régi pompánk, és igen... volt, aki odaveszett közülünk.
Percekig tartó csend ereszkedett közéjük. Emlékeztek, azokra, akik most nem szoríthatják magukhoz idős szüleiket, nem ölelhetik át testvéreiket. Sokáig senki sem tudott szólni.
-De mi itt vagyunk...mi, akik talán kegyeltjei vagyunk a sorsnak.- lépett a könnyes csendet megtörve előre egyik Mozdonyhercegnő, és kipirult arccal, óvatosan maga elé tolta apró kis keréken guruló csöppségeit.- Elhoztuk a gyermekeinket.
A csend újra a palotára telepedett.
- Látom, Édesapám, azt nézitek, miért nincs a lábuk alatt sín. - folytatta a hercegnő elcsukló hangon - A harc néha megalkuvást követelt tőlünk. Hogy ne kelljen feladnunk az álmainkat, és megtehessük, amire királyi apánk nevelt minket... kompromisszumot kellett kötnünk.
A Mozdonyok királya és királynője csak sokára szólalt meg. A hangjuk még remegett egy kicsit a fájdalomtól, hogy gyermekeik egy részét már soha nem láthatják viszont. De már volt erejük beszélni.
- Életben vagytok és csak ez számít.- a könnyek végigszántották a király ráncos arcát - A jövőnk bennetek van, akikben erő lakozik, és a gyermekeitekben. De a múlt a miénk. Soha ne feledjétek a múltunkat, amikor bátran, büszkén indultatok a vakító síneken át az ismeretlenbe! Soha ne feledjétek az otthonotokat, azt, hogy kik vagytok! Majd meséljétek el a gyermekeiteknek, hogy megálltátok a helyeteket a legnehezebb időben is!
A távolba néztek, majd vissza gyermekeik, kicsinyeik szerető arcára.
- És ki tudja...- folytatta a királyné helyette, mert megérezte, hogy a Mozdonyok királya ereje végén jár, és nem tud beszélni. Megszorította a király kezét, és bátorítóan, mindenttudóan rámosolygott, s az a régi szerelem csillogott a szemében, ami az első pillanattól kezdve hozzá fűzte - ...talán egyszer még eljön az az idő, amikor szükség lesz a mozdonyok nemzetségére!
Vége