'Legyen erős az ideg-zeted, mert az az agyad virágzata,
ha önmagadat kivetkezed, az a lelked a világ maga.'
...Zuhanok. Egy... Kettő... Három... Négy... Öt... Hat... Hét... Hirtelen, rövid fájdalom és vége. Végre. De mi van? Nem tudok mozogni. Nem tudok másfele nézni. Nem tudom, hogy tudok gondolkodni. Agyam már nincs, vagyis itt van előttem, azt még látom. Elég megviselt állapotban, inkább darabokban. Mindenhol vörös vér. A kezeimet látom, szanaszét törve, a könyököm visszafele hajlott, csont áll ki belőle, a fogaim egy része kitörött, érzem, mintha kalapáccsal verték volna ki és... ÁÁÁ! FÁÁÁÁÁÁÁÁÁJ! MOST ÉRZEM CSAK, HOGY FÁÁÁÁJ! ÁÁÁÁÁ!
- Úristen. Vajon él még?
- Basszus, ember.
- Valaki hívja már a mentőket! Vagy valakit! Hívják már!
OKÉ. Enyhült a fájdalom, csak ne mozogjak. De mi ez az íz?
Mint az acél íze, bár nem mintha nyalogattam volna bármikor is, de valahol éreztem már. És mintha ömlene valami ki a számon. De nem tudok odanyúlni. Huh. Én ezeket hallom közben? Vagy nem? Csak játszik a képzeletem a fájdalom hatására? Képzelet? Milyen képzelet, amikor már agyam sincs? Ezeket hallom. Sötét van, de a lámpafények megvilágítanak. Áh, a járdán fekszem, pont egy pocsolyában. Király. Szép lehetek. Lábakat látok alulról, oldalról, a földön állnak, de csak a cipőktől a térdükig vannak benne a képben. Nézd már! Ott egy kislány, aki ide néz. Kezében kis plüssmackó, szájában cumi. Az arca olyan nyugodt, amilyet még nem láttam eddig, de sír. És most az anyja eltakarja a szemét, és magához öleli.
- Ne nézd kislányom, még rosszat fogsz álmodni!
Fú. Akkor jól festhetek. Ennyit erről. De miért nem mernek közelebb jönni? Na, gyertek már és segítsetek felállni innen, mert nem tudok mozdulni. Itt fekszem már vagy 10 perce és senki nem akar közelebb jönni? HALLÓ?! GYERTEK MÁR! Várj. Mentő. Hallom a hangját. Á, most már látom a villogást is. Király. Végre segít valaki. De... Ez rendőr. Mit követtem el? Na, mindegy, legalább segít. Most eltolja az embereket, és valami sárga szalagot húz elém egy öt méterre. Valószínűleg körbehúzza, mert úgy jár a lépte, de csak tippelek, mert nem látom, csak hallom.
- Kérem, álljanak hátrébb! Nincs semmi látnivaló. - mondja az egyik.
- Menjenek haza! - mondja a másik.
- Halottkém! - mondja a harmadik.
Halottkém? Mi a francnak? Inkább egy tolószéket hozzatok, ne HALOTTKÉMET! És megint körbeállnak. De már mindnek ugyanolyan cipője és nadrágja van. És mindegyiknek véres a talpa. Jaj... nehogy véres legyen az én cipőm is mert megőrülök, ha megint tisztítanom kell. Most tisztítottam ki egy fél órája, hogy... Miért is? Áh, mindegy. Ezek csak magyaráznak itt körülöttem, miközben fekszem, és mintha egy hatalmas zacskó lenne a kezükben, vagy zsák, vagy tök tudja...
Hoppá! ÁLLJJJJ! NEEEEE! NE EMELJETEK MEG! NEEEEE! FÁÁÁÁÁÁÁÁÁJ! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! MIT CSINÁLTOK?! HOVA VISZTEEEEEK?! ENGEDJETEK EEEL!
Valamelyik részem lemaradt. Mintha elhagytam volna! Poén, az állkapcsom volt. Nézd, ott van a földön, mondjuk csak részleteiben. A nyakam élettelenül lóg, ahogy visznek arrébb. És most, megálltak és lefektetnek. Látom, ahogy söprik a részeim rá a lapátra, amit egy zsákhoz emelnek és bele...
Cipzár hangja egyre közelebb és... Hirtelen sötétség. Ez is egy zsák. És megint emelnek. Megint elengednek. Tompa puffanás, halk hang. Egy autó hangja, amikor ráadják a gyújtást. De elég messziről szól, és mégis közelről, tompán. Elindultunk. Nem tudom, hová megyünk. De legalább egy kicsit elgondolkozhatok itt a sötétben. Egy kis nyugtom van mindenkitől. Anyáék biztos aggódnak már hol vagyok. Ha ezt elmesélem, nem fogják elhinni. Biztos bejönnek majd oda, ahova tartunk, bárhol legyen is az. Az egész család... Hogy én mennyire szeretem Őket. Még csak most realizálódik bennem, hogy minden egyes tagja a családomnak, egy része az életemnek. Mi is lenne velem nélkülük? Szerintem semmi. Egy utolsó, senkiházi csavargó lennék, tartás, érzés, jövőkép nélkül. Hál' Istennek nem vagyok az, legalábbis remélem. De jót fogok aludni, ha hazaérek egyszer. A jó kis pihe-puha ágyikóban. Nem, mint ebben a zsákban, ahol egyre emelkedik valami folyadéknak a szintje. De sötét van, és nem látom. Csak a szagát érzem. Érdes, de finom. Erős, de mégis kellemes. Már éreztem ezt is valahol. Talán...
Megálltunk. Na, végre. Most már igazán otthon lehetnénk, és láthatnék valamit. Milyen könyörtelen dolog már zsákba rakni valakit. Szemetek! Na, majd lesz ennek még böjtje, azt ígérem! Emelnek megint. Visznek egy jódarabon, aztán elengednek és leraknak valahova. Mintha ágy lenne. De annak túl kemény, és hideg. Cipzár hangja megint. És hirtelen világosság, ami kiégeti a szememet pont felettem, mert ezerrel adja rám a fényt. Most valaki felém hajol, nem tetszően megrázza a fejét, és elkezdi tolni az ágyam. Lámpák 1... 2... 3... 4... ajtó... 1... 2... 3... 4. ajtó... és megállunk. Most valaki más hajol felém. Egy nő. Elkezd vetkőztetni. Huh, ezaz. Most vizet ereszt rám, és megmosdat. Király, legalább tiszta leszek végre és eltűnik ez a rohadt íz a számból, mármint ami maradt belőle. Elég hülyén nézhetek ki, ahogy a nyelvem élettelenül lóg az állkapcsom helyén. Mintha a saját nyakamat nyalogatnám. Pf. Gáz, de ez van. Most... ÁÁÁÁÁ... BESTIA! MIT CSINÁÁÁLSZ? EZ FELVÁGTA A MELLKASOM?! FELVÁÁÁGTA! AZ A SZÍVEM! TEDD VISSZA AZONNAL! NEM HALLASZ TE NÉÉMBER?!
De nem hall. Csak végzi a dolgát. Majd ha nem figyel, visszacsórom amiket kivett. Mert az enyémek, és csak úgy egy random nő ne szedegesse ki a szerveimet, JÓ? Mindegy. Majd idővel. Még eltotojázik a testem felett egy darabon, aztán betakar, utána fogja, és becsúsztat egy zárt fémdobozba. Nem baj, legalább alszom egyet. Elég hosszú napom volt. Felkeltem reggel, tettem-vettem, melóztam, kajáltam egy csomót, takarítottam. Elég sok mindent megcsináltam, király. Na, holnap felkelek és pontot teszek ennek a végére...
...Huh, de jót aludtam. Még mindig itt vagyok. Valami zörög. Nyílik az ajtó, ahol betoltak, és kinyitják ezt a fémdobozt is végre. Kihúznak, kitakarnak, megnéznek. És visznek. Most öltöztetnek vissza. De... Ezek nem az én ruháim. Oké. Alsónadrág. Fekete zokni. Fehér atléta. Fehér ing. Csokornyakkendő. Fekete élére vasalt nadrág. Fekete zakó. Még meg is fésülnek. Hah. Rühellem a fésűt. Egy kis wax-ot rakjatok rá inkább oké? Kösz. A semmit. Végeztünk? Akkor most már mehetek haza?
Visznek megint. De most megint autóban vagyok. Egy koporsóban, ember! Ez valami félreértés lehet. Mi történik? Hol vagyok? HOVA VISZTEK?
- Durva, hogy így össze tudták szedni ezt a csókát. -mondja az egyik, jobbról hallom a hangját, a fejem fölül, miközben háton fekszem. Szerintem ő a sofőr lehet.
- Ja, szerencsétlen. De hát, aki hülye, azzal mit lehet tenni? -mondja a másik balról.
- Ja.
- Ja.
Legalább ti egyetértetek. Ha már én nekem fogalmam nincs, hogy mi történt. Mindenesetre elmondhatná végre valaki. De majd megkérdezem apát, Ő úgyis tudni fogja. Na, megérkeztünk. Visznek megint, már azt se tudom, hányadszorra. Leraknak, nyílik a fedél és... Semmi. Csak a fehér plafont látom. Valami halk zene szól, és nem történik semmi. Eltelt már vagy 10 perc megint. Na, most egy hang. Egy pap hangja. Valami iszonyatos szöveget mondott, szerintem ő sem hitte el. Halálról magyaráz, miközben még él? Meg Istenről, hogy ő ismeri? Na, ne már. Még önmagát sem ismeri. De hagy magyarázzon. Nem is érdekel.
Egy ismerős arc. ÖCSÉM? ATTI? Tényleg te vagy az? Miért sírsz? Ne sírj már, ezer éve nem láttalak, annyira hiányoztál. Nagyon szeretlek Öcsikém, mindig is nagyon szerettelek! LACI?! Miért sírsz te is? Haragszol rám? Nálad jobb bátyót nem is kérhettem volna az életemben, ne sírjatok, itt vagyunk együtt megint, megoldunk mindent. ANYA? APA? MIÉRT SÍRTOK? NE HARAGUDJATOK! VAGY MI BAJ VAN? HAGY, SEGÍTSEK, CSAK MONDJÁTOK MÁR! MINDENKIT ELPUSZTÍTOK, AKI BÁNT TITEKET! NE SÍRJATOK. EGYÜTT VAGYUNK! SZERETLEK BENNETEK! MOST HOVA MENTEK? NE HAGYJATOK MÁR ITT! NE HAGYJATOK EGYEDÜL! NAGYON HIÁNYOZTOK!
De elmentek. Mindannyian. A zene szól tovább. A szívem meg-mármint a helye- megszakadt. Zokogok. Miért sírtak vajon? Mi baj lehet? Nagyon hiányzott már, hogy lássam őket. A torkomban érzem a könnyeim, egy gumóként, ami nem tud kitörni onnan. Mi történt?
Csukják a fedelet. Szól a zene és visznek. Nyílik a fedél és látom, hogy egy nagy kéményhez értünk, legalábbis azt hiszem, de az biztos, hogy rohadt melegem van. Kiemelnek a puha fekhelyemről és átraknak valami fémes ágyra, úgy látszik, csak ilyen van készleten. És még melegebb van. Ja... Csak a tűz lesz az. Hallom, ahogy ropog. De mi történt? És hol vagyok? Na, várjunk. Szedjük össze a múltkori történeteket, mielőtt még a járdán fekszem. Este volt. Az stimmel. Kinn állok az erkélyen, a 13-ik emeleten, iszom az energiaitalom, szívom a cigimet és filózok. Min filóztam? Ja, hogy milyen lenne ha... KIUGRANÉK! Istenem! Ne... NE. NE! NEEEEE! Nem lehet! Kiugrottam! TÉNYLEG KIUGROTTAM AZ ERKÉLYRŐL?! NEEE! AKKOR MOST MIVAN? VÉGE? FIN? ENDE? VAGY MI? Várj... NE. NE. NE! NE! NE! EL FOGNAK HAMVASZTANI!
És betolják az ágyat a helyére. Az ajtó rám csukódik. Büdös van, és a tüdőm egyből megtelik füsttel. Ég már a ruhám és a húsom is. Melegem van. MELEGEM VAN! ÉÉGEEET! ANYA! APA! ATTI! LACI! MENTSETEK MEG! VEGYETEK KI INNEN! NE HARAGUDJATOK! FÁJ! NAGYON FÁÁÁÁÁÁJ! SEGÍTSÉÉÉÉ...
„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”