A zsűri tiszteletbeli elnöke

Történet- és mesepályázatunk zsűrizésére az utóbbi években már olyan írót kérhettünk fel, aki az elmúlt években ifjú tollforgatóként maga is 14 alkalommal benevezte pályázatunkra írásmunkáit.

Kovács M. BalázsKovács Balázs beadott meséi és történetei többször helyezést értek el, vagy meg is nyerték a pályázatot. Megvalósították az Új Akropolisz írói pályázatának kitűzött céljait, emellett bővelkednek az újszerű, fordulatos történetszövési megoldásokban, érzékletes stíluselemekben.

Az Agyagmaszk című kötetünk – amelyet az addigi évek pályázatunkon nyert és helyezett alkotásaiból állítottunk össze – 2001-ben jelent meg. Ebben a válogatáskötetben láttak először napvilágot Kovács Balázs első publikáció is, az 1996-ban született Cinke, az 1997-ben beadott Agyagmaszk, az 1998-ban elkészült Virágmese és Aranycsengettyű, valamint a 2000-ben formát öltött Kőmajom.

A pályázat immár sokéves múltra tekint vissza, emiatt külön öröm, hogy a zsűri tiszteletbeli elnöki posztjára idén is felkért szerző pályafutását annak idején felkarolhattuk, törekvéseit közvetíteni és támogatni tudtuk. Kovács M. Balázs történeteiben, meséiben azt járja körül, hogy mitől és hogyan válik jobbá és igazabbá az ember, íróként pedig fáradhatatlanul kísérletezik a megírásra megérett tartalom és a hozzá leginkább illő formai elemek összehangolásával. Műveibe mélyedve nemegyszer megszűnik a lélekben a határvonal az alany és a tárgy között, és bevonódik a világ lényeinek-dolgainak legmélyebb természetét kutató kalandba.

A kőmajom

„– Igya meg, kérem, ezt a mentaitalt, és hallgasson meg egy régi történetet. Réges-régen élt a földön négy majom. Ez a négy majom olyan ostoba volt, hogy már sírtak saját ostobaságuktól. Olyan keservesen sírtak, hogy jajongásuk egészen az égig elhallatszott, és az égben felhőként csapódtak ki könnyeik, eláztatva az égi birodalmat. Felfigyelt ekkor rájuk a könyörületes Indra. Megszánta a majmokat, és magához hívta őket. Tanította őket egy egész nappal és egy egész éjjel. Megmutatta nekik a bölcsességet. – Elhallgatott, majd elnézett a távolba, és folytatta. – A boldog majmok nem sejtették, hogy a világon mindennek ára van. Az első majom azonban ostoba maradt, és kővé váltan zuhant alá, mert nem értett meg semmit Indra tanításából. A második megértett valamit, de sok mindent nem, így megőrült… még egyszer felugrott a levegőbe, de már kőként zuhant alá. A harmadik majom megértette a bölcsességet, és visszament a földre. Tudását azonban nem akarta továbbadni, és mindenkit elkerülve, magányosan vándorolt… egészen a lápos vidékig menekülve a kíváncsiak tekintete elől. Itt aztán kővé vált, és lesüllyedt egészen a láp aljára – mondta a doktor, és elhallgatott.
– És a… a negyedik majom?
– A negyedik majom mindent megértett, és amikor visszatért a földre, tanítani kezdett.”


Az aranycsengettyű

„Nagy csönd támadt, döbbent, szégyenkező csönd. Talán valamelyikük hasában még most is ott van a Szellő szálló vén manó vagy a Pille kisasszony és a harmatcsepp című mese egy-egy darabkája. Hosszú volt a csönd, majd hirtelen mindenki egyszerre kezdett el cincogni, sírni, jajgatni, veszekedni, marakodni a másikkal, egymásra mutogatva, hurrogva, hogy „én csak egy Der Engel kehereseret ettem” meg hogy „én láttam, ahogy benyelsz egy oldalt a Pille kisasszonyból”. Hát így, nem túl szépen. Végül a nagy zajongást, cikkvakolást Albert apó határozott hangja törte meg.”


Cinke

„Attól kezdve mindennap elszaladtunk meglesni a tükröket, persze csak úgy, ahogy eddig, potyázva, ingyenélő módra. Egy szép tavaszi reggel a sors úgy hozta, hogy egyedül indultam Tükörországba, mert kis társaim valamiféle osztogatásra mentek. Én is szerettem ezeket az alkalmakat, amikor mindenféle péksüteményre és egyéb földi jóra lehetett számítani, most azonban inkább lemondtam erről a mulatságról, mert az éjszaka különös álmot láttam. Tükörországban jártam, valami hívogatott, és kért, hogy keressem meg, én pedig félig-meddig komolyan úgy gondoltam, hogy utánajárok. Lebicebócáztam a szűkös sikátorokon, és kilyukadtam a szegénypiac szélén, ahol már Tükörország kezdődött. Különös vidék volt ez. Itt nem laktak sem polgárok, sem koldusok, hiszen a városkát átszelő piacnak is csak a legszélén volt. Máskor itt is rengeteg ember nyüzsgött a tükrök között, most azonban egy teremtett lélek sem volt sehol.”


Virágmese

„Az apró vándorok tehát mosolyogtak, csinosítgatták magukat, az emberek meg jöttek sokan, és nézegették őket. El is keltek csakhamar, és útra keltek új gazdájukkal. Volt, ki névnapra igyekezett, volt, ki egy kedveshez, volt olyan, aki gomblyukban utazott, és volt, aki papírban, sőt egy délceg vörös rózsa még egy igazi lakodalomra is eljutott. A kis halvány rózsában minden egyes mosolygó arcnál felébredt a remény.”


Agyagmaszk

„Argümosz táncolt, pörgött, lenyűgözte a közönséget, miközben a lelkesítő zene egyre inkább kakofóniába ment át. A szín végén hatalmas villámok kezdtek csapdosni, az istenek büntetését mutatták. Ezt a pillanatot választotta Argümosz. Kezeivel rácsapott maszkjára, és az hirtelen vakító fényességgel lángolni kezdett, fokozatosan leégett az arcáról. A nézőtéren leírhatatlan volt a hatás. Döbbent csend támadt, ahogy a színészkirály lángoló maszkban, széttárt karokkal állt a színpadon. Még az éneklő kar is elhallgatott. A maszk elégett, és Argümosz festett arca tűnt elő, ahogy ott állt önmaga megtestesüléseként. A nézőtéren a várt üdvrivalgás helyett azonban tompa mormogás futott végig.”


A Pán ajándéka

„Egy kicsit feljebb ült a sziklán, nyugodtan, figyelőn, akár egy természet alkotta szobor. Patás lábai könnyedén egymáson pihentek, felsőtestét, amely emberi volt, és kidolgozottságát egy atléta is megirigyelhette volna, nemes szegésű áll követte. Két kis szarva kecskeszarvra hasonlított, ami a régiek szerint az égiekkel való kapcsolat jele. Kora meghatározhatatlan volt. A természet fia és atyja is volt egyszerre. A vad, állati természettel rokon szőrös kecskeszerű lába, a megszelídített természet a teste, a fejéről készült szobrokat pedig megszentelt ligetekbe rakták egykor. Nathel nagyot nyelt. A maradék kételye is elszállt afelől, hogy a Pán tudja-e teljesíteni kívánságát. A természet urából áradt az erő.”


Visszatérés


„Nem tűnik hosszúnak az az út, amelynek minden egyes lépése tartogat számunkra valamit. Kanyaroghat és látszólag vissza is fordulhat, nem számít, ha tudjuk, hogy egy láthatatlan fonálon jó irányban haladunk.
Hetek teltek el, talán hónapok. Keresztül-kasul járták az Álmok hegységét, hasonlóan a mesék fehér szövőmadaraihoz, akik tágas fészküket belülről építik újjá: az utolsó kis szegletig bejárják az egészet és mindig kicserélnek egy-egy darabkát. S szinte észrevétlen a végén az egész fészek megváltozik.
Ahogy kapuja tárult minden szegletnél, útkanyarulatnál egy-egy hang szökött vissza a dermedtség urától. És a visszatérő hangokra ő új hanggal felelt, minden egyes lépése, egy elhatározás, egy döntés, egy apró tisztulás volt.”