Aznap különösen filozofikus hangulatban voltam.
Hosszan fújtam ki a füstöt és a félhomályban megpróbáltam kivenni az arcát. Meggyötört volt és végletekig elfáradt, kócos fejét hatalmas tenyereibe temette. Egy szót sem szólt - valahol nagyon hálás voltam ezért.
Megannyi ilyen esetet láttam már. Ugyanaz a minta, ugyanaz a megkínzott tekintet, ugyanaz a döntés. Egyre többet veszítettük el évente, mégsem tarthattuk vissza őket. Szabad akarat - ez volt itt az első parancsolat.
Mindannyiszor velük együtt szenvedtem. Mindig is nagyon együttérző alak voltam - talán pont ezért kaptam meg én ezt az állást. Ugyanakkor mély hála járta át a szívemet, mikor láttam a kínjukat: megint nem velem történt meg. Ha lenne Isten, ezt bizonyosan sokszor megköszönném neki.
Mélázva szemléltem őt. Ahogy szivar lustán parázslott kezemben, füstje felkavarta a levegőben szálldosó porszemeket. A forgalom zaja tompán szűrődött át a golyóálló üvegen, a sűrű roló kevés fényt engedett be az augusztusi hőhullámból. A barnás félhomályban egészen kellemesnek ígérkezett a délután. Eltekintve a jelen helyzettől.
Reménytelenül sóhajtottam. Leraktam a szivart a hamutartóba és megpróbáltam felidézni, ez hogyan kezdődött.
A legtöbben kisfiúk vagy kislányok, mikor hozzánk kerülnek. Ők még őszintén bevallják, mit tudnak. A felnőttekkel már nehezebb a helyzet. Ugyan ki hinné el, hogy fura dolgokra képesek? Ugyan ki hinné el, hogy olyan dolgokat tesznek, amire a homo sapiens sapiens semmilyen körülmények között nem képes? Ők gyakran még szégyellik is, hogy ilyen mutációval születtek - mintha szégyellni kéne azt, amiért mások a fél karjukat is odaadnák.
Ő... - azt hiszem Tominak hívják. Ott volt az aktája előttem, de lusta voltam belelapozni. Mindegyiknek ugyanolyan jellegtelen neve volt: Jani, Tomi, Mari, Juci... Általában még le is rövidítettük a neveket egy szótagra, hogy időt spóroljunk meg. Végülis nem a nevükért alkalmaztuk őket.
Szóval Tom a húszas éveiben járt, amikor felfigyeltek rá az ügynökeink. Szerencsére minden rendben volt vele, így hamar fix állása lett nálunk. Persze akinél valami hibádzik - túl erős az igazságérzete, vagy nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, az igazságszolgáltatást a bosszútól - az nálunk igen hamar a gumiszobában végzi, gondoltam fanyarul.
Tom jó munkaerő volt: szorgalmas, lelkes és magabiztos. Sosem próbálkozott magánakciókkal, amiért mi nagyon hálásak voltunk. Nem ő volt a leggyengébb láncszem, de a potenciális veszélyforrásokért felelős részleg örül, ha nincs dolga. Ha belegondolok, mekkora fizetést kapnak a részlegen...! Aztán emlékeztettem magam, hogy naphosszat monitorok előtt ülni és szuperhősöket figyelni fárasztóbb meló, mint amit el tudnék viselni. Ülni itt egész nap, szivarozni és az alkalmazottakkal veszekedni jobban feküdt nekem.
Tommal tehát semmi gond nem volt. Időnként szabadságot vett ki, ha úgy érezte, kicsit sokat bízunk rá. Időnként mi küldtük kényszernyaralásra, mikor az előbb említett részleg úgy ítélte, most pihenőre van szüksége, különben meggyűlhet vele a bajunk.
Minden nagyszerűen ment egy pontig.
Mikor meghallottam, hogy a szomszédjának akadt egy kis gondja és Tomot hozzám küldték, már tudtam, hogy baj van. Máskor sima és nyugodt arca teli volt feszült ráncokkal. Fel-alá járkált és csomókban tépte ki a haját, leülni pedig nem volt hajlandó. Akkor azt hittem, azon nyomban felmond. Hatalmas ember volt, legalább két méter magas kolosszus, ezért hát nem is mertem megmukkanni: túl sokszor gyújtották már fel az irodámat és az asztalom túl sokszor végezte már diribdarab fatörmelékként. A beszerzési osztály őrjöngött volna, ha megint egy halom forgácsot csináltak volna az íróasztalomból. Finom, szépen faragott asztal volt, nehéz az ilyet beszerezni.
De Tom aznap nem mondott fel. Elküldtük a céges nyaralóba egy kis szusszanásra - ha jól tudom, sziklamorzsolással töltötte az idejét. Jó kis időtöltés, mondhatom. Mikor visszatért, nyugodt és higgadt volt. Újra munkába állt. Szerettük volna, ha elköltözik onnan, de ő nem akart.
A szomszédjának ugyanis felesége volt.
A külvárosban minden ház majdnem egyforma. Sőt, általában még a lakók is egyformák: anya, apa, gyerekek, autó, kutya és kisstílű élet. Talán ezért találták furcsának a környékbeliek, hogy Tom egyedül élt abban a hatalmas házban.
Különösen a szomszédot zavarta, hogy egy ilyen nagyszerű ember, mint Tom, egyedül tengeti az életét. A férfit Sanyinak hívták, a feleségét Lizának. Egy pici fiuk volt, nagyjából egyéves, imádnivaló kölyök. Sanyi régimódi, szinte nevetséges alaknak tűnhetett Tom szemében. Sanyi hitt a házasság intézményében és abban, hogy a képességei szerint fizetik. Tom minden egyes nap pont az ellenkezőjét tapasztalta. Mi több, ha nem volt sok munkája, néha átlátogatott a szomszédba, ahol egyre kevésbé tudta elfogadni Sanyi álláspontját.
Liza egyszerű, háziasszonynak való nő volt: kedves, teli anyai puhasággal. Azt hiszem rajongott azért a kölökért - én is imádtam volna, ha az enyém lett volna. Viszont Sanyi... neki megvoltak a maga szabályai. Sokféle szabálya volt Liza számára. A nő ezeket némán tűrte, hiszen tudta, hogy a férjének ez jelenti a biztonságot és a családi békét. Sokáig nagy egyetértésben telt az életük, azonban Sanyinak volt egy gyenge pontja. Akárcsak a férfiak többségének, a féltékenység neki is árnyékot vetett a boldogságára. Megannyi férfival hozta kapcsolatba a feleségét : a postással, az újságkihordóval, az eladóval a kisboltban; de Liza szerencséjére egyik sem volt potenciális ellenfél. Fájtak a nőnek ezek a gyanúsítgatások; igyekezett minél hűségesebb lenni keményfejű férjéhez. Ám amikor Sanyi takaros fejében Liza és Tom valamilyen formában kapcsolatba került, elszabadult a pokol.
Sanyi akkor ért haza unalmas irodai munkájából. Ahogy a nappaliba lépett, szíve félrevert egy ütésnyit: Tom megint ott volt náluk. Gyanakvó tekintettel méregette Tom és Liza arcát, de semmit sem tudott leolvasni az arckifejezésükből. Dermedten figyelte, ahogy felesége könnyed, megszokott mozdulatokkal behúzta a függönyt. Senki sem szólt egy szót sem. Liza kezének finom rezdülései, hátának megfeszülése valahogy mégis másnak tűnt, mint amúgy. Sanyi lelki szemei előtt Liza tagjai láthatalan szálakkal csatlakoztak Tom kemény tenyeréhez, akár egy marionettbábú a bábozó kezéhez.
- Szóval igazam volt - mondta halkan Sanyi. Egyszer már hagyta magát meggyőzni, hogy minden rendben, de most már le se tagadhatják az igazságot.
Tom összekulcsolta kezeit a háta mögött, Liza elkerekedett szemekkel meredt férjére.
- Hogy mondod? - kérdezte.
- Hiába tagadod, úgyis tudom, mi van köztetek.
Tom izmai megfeszültek az ingje alatt.
- De hát nincs semmi! - tiltakozott Liza és segélykérő pillantást vetett Tomra, aki Sanyit fixírozta tekintetével. Mintha Liza ettől a másik férfitól várna választ - gondolta Sanyi és ez hirtelen kellemetlen, bizonytalan érzést váltott ki belőle. Hát nem ő az úr a háznál? Elöntötte a vak düh.
- Ne merd tagadni! - tört ki belőle. Keze fellendült és szinte automatikusan ütött. Csak szinte, mert ezt azért akarni is kell. Tenyere egy váratlan csatttanással landolt felesége ijedt arcán.
Míg Sanyi fel nem hozta a dolgot, Tomnak eszébe sem jutott, hogy úgy is gondolhatna a nőre. A náluk eltöltött nyugalmas délutánok alatt Liza lénye szinte beleivódott a férfiba; meleg szeretettel gondolt rá, akár egy testvérre vagy anyára. Gyakran összeszorult a szíve, ha látta hogy Liza boldogtalan, vagy amikor a férje újabb hibát talált ebben a kellemes, szeretetreméltó lényben. De Tom tudta, hogy a kisfiú megédesíti a nő életét - érte érdemes volt végigcsinálni.
Liza fájdalmas tekintetét és szégyellt könnyeit látva váratlan dolog hasított belé. Sanyi győzedelmes arca tudatosította benne, hogy egy ilyen ártatlan lénynek, mint Liza, nem szabad szenvednie. Mindaz az erő, amelyet valami csoda folytán birtokolt, erre van hivatva; és annak, akinek lehetősége van, tennie is kell valamit.
Bal kezével szorosan fogta a jobb csuklóját széles háta mögött. Nem bánthat senkit. Ám elég volt egy röpke pillantás a másik kettőre, hogy rögtön viszketni kezdjen a tenyere. A szorítás már lazult is, a hatalmas ököl útjára indult, miközben minden erejével azon volt, hogy visszafogja magát. Reménytelen volt, akár egy leejtőn lefelé guruló sziklát megállítani. Tehetetlenül, de dühtől izzva figyelte, ahogy az ököl elérte Sanyit és eltörte az orrát. A férfinak meglepődni sem volt ideje, máris eszméletlenül terült el a parkettán és az orrából szivárogni kezdett a vér.
Liza abban a pillanatban abbahagyta a szipogást.
- Mit tettél? - suttogta vékony, remegős hangon. Vetett Tomra egy könyörgő pillantást és elszaladt telefonálni a mentőknek.
Kell, hogy legyen igazság a földön, gondolta Tom, miközben szúrós szemekkel méregette a Sanyi orrából csordogáló rubinvörös vért.
Tom nem hitte, hogy ezt megúszhatja. Mint mondtam, a zárt osztály igen esedékes egy ilyen esetben. Egyetlen szuperhős sem flangálhat szabadon, ha a jóról és rosszról alkotott véleménye valahol kificamodott - vagy legalábbis nem egyezik a mi normáinkkal. Ha a szabad akarattal voltak gondjai, a megfelelő osztály szintén akcióba lépett.
Senki sem szólhat bele a másik akaratába. Ezért nem mentünk meg öngyilkosokat - senkinek sincs kedve győzködni őket, hogy a javukat akarjuk. Ha van Isten (ami elég valószínű), akkor az is valószínű, hogy ő is így gondolja.
Ha Liza eltűri Sanyit, ha Liza Sanyival akar maradni, az nem a mi dolgunk. Szerencsére.
Nem kevés összeget tettem volna fel arra, hogy Tom most felmond. Mindig valami hasonló volt az indok: "a feleségem nem akarja", "jó apa akarok lenni", "miért hagytuk őket meghalni?" (mintha lenne esélyünk mindenkit megmenteni - ráadásul ha meg is mentjük őket, etetni ki fogja? te? kötve hiszem), "miért mentettük meg? az egy szemét gazember volt" és így tovább. Sajnos attól még, hogy szuperhősök, van bennük erkölcsi érzék vagy minek mondják.
Tomnak most mindössze két lehetősége maradt: vagy a jelenlegi, "mutáns" állapotot választja, vagy "visszatér" a normális létbe. Hogy melyiket választja, afelől nem volt kétségem. Annak, akinek ekkora ereje van, annak az önuralmának is ekkorának kell lennie. Márpedig az aktájából világos, hogy Tom ebben nem jeleskedett. Tudta jól, hogy legközelebb nem biztos, hogy Sanyi életben marad.
Ezernyi ráncba gyűrődőtt az arca, ahogy felnézett rám. Kellemes embernek tartottam, de most attól féltem, darabokra tép. Vele egyűtt kínlódtam, vele együtt engem is kétségek gyötörtek. Hát nem azért vagyunk, hogy jót tegyünk az emberekkel? Nem az lenne a feladatunk, hogy boldoggá tegyük őket? Valahol egyetértettem ezzel a darabokra hulott emberrel: ezt a Sanyi fickót és is ugyanúgy orrba vágtam volna. Tény, hogy nem ugyanakkora erővel, de nem ez a lényeg. Ha ezek a döntések rajtam múlnának, Tom most nem itt ülne. De (szerencsére) nem mi vagyunk az erkölcsi rendőrség.
A tekintetében megannyi kérdés volt. Hogyan tovább? Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy ha már nálam van, nagy gond nem lehet. És még az asztalom is egyben volt.
- Nem fog fájni - mondtam helyette.
Lassan bólintott, majd idegesen sóhajtott egyet. A papírmunkát gyorsan elintéztük; a gyenge fényben izzadtság csillogott a homlokán. Az utcáról autók zaja hallattszott fel. A szivarom még füstölt - szükségem is lesz rá, ha Tom elment, gondoltam. Udvariasan kezet fogtunk; ő halványan elmosolyodott és elment.
Elgondolkodva forgattam a szivart az ujjaim között. A roló rései között láttam, amint Tom kisétál a hatalmas irodaépületből - immár ugyanolyan emberként, mint akárki más. Valami furcsa szomorúság ült az arcán, ugyanakkor eltökéltebb volt, mint valaha. Most már megküzdhet azzal a Sanyival - mi nem fogunk beleszólni.
Olykor jó érzéssel töltött el, hogy nem én vagyok a helyükben. Nem mintha nem irigyelném a képességeiket, de a felelősség nagyobb a vállukon, mint amit épeszű ember el tud viselni.
Milyen filozofikus vagyok ma - mosolyodtam el. Ellenőriztem, hogy van-e elég szivarom mára, aztán kértem a következőt. A félhomályban keringőt jártak a porszemek.