Az Ajtó előtt áll

Évszám
2013
Beküldő
mici1203

Az Ajtó előtt áll, keze a kilincsen, tétovázik. Szíve hevesen pattog mellkasában.  Ha tudná mi a sors, azt mondaná, sorsdöntő pillanathoz érkezett életében. De csak azt tudja, hogy nem tud semmit, mindenesetre érzi, hogy döntése a kilincs lenyomását illetően mindent megváltoztat.
Újra kényszerítette magát, hogy elölről végiggondolja a történteket, mint már számtalanszor megtette ezelőtt. Először észre sem vette mi történik vele, mikor azonban sejteni kezdte már késő volt, teljesen hatalmába kerítette a rögeszme. Csak arra emlékszik, hogy első útján a könyvtár felé azon gondolkozott mennyire szeret A Házban élni. Széltében - hosszában rejtélyes folyosók kusza láncolata, csodálatos lépcsők, amelyek a végtelenbe vezetnek felfelé és egyúttal lefelé, hatalmas falak, melyek ablakain keresztül a gyönyörű kertekre nyílik kilátás. Ezentúl az őt körülvevő fantasztikus és szeretetteljes emberek, akikért élt. Abban az időben szilárd meggyőződése volt a világ milyenségéről, kész lett volna vitába szállni bárkivel a neveltetésének és életének tökéletességét illetően. Azonban a vita csak régmúlt korokból itt maradt feljegyzések nyomán volt számára ismeretes, éppen ezért, bolondos pillanataiban egy picit sajnálta, hogy ebben a harmonikus és egyfajta külső és belső dinamikus egyensúlyra épülő világban nincs lehetősége disputát folytatni. Efféle mondatok kavarogtak a kék szobában, amit képzelete teremtett gondolatai számára- agyának egy eldugott, azonban szép rendben tartott szegletében,- mikor a könyvtár elé ért.

Rögtön beleszeretett a könyvekbe, különösen kedvére valóak voltak az oly ősi filozófusoktól származó művek, mint Platón vagy Arisztotelész. A későbbiek során temérdek időt töltött ilyen és ehhez hasonló művek tanulmányozásával, napról napra jobban várta a szabad óráit, amelyeket az élvezet nyújtotta olvasásra fordíthatott. Ilyenkor a kék szobája megélénkült, tele volt mindenféle apró- cseprő és olykor nagyobb volumenű gondolatokkal, ezekben a hetekben legkedvesebb percei azok voltak, mikor kék szobája olyan világos és ragyogó volt, amelyet ilyen magaslatokon megélt szellemi szabadság tett lehetővé.

Idővel azonban, az élet és a gondolkodó ember kérdésein elmélázva kék szobájában sötét foltok jelentek meg. Arra jutott, hogy a nyomorúság és a csüggedés érzése, melyek ekkoriban törtek rá, épülésére szolgálhatnak, hiszen legnemesebb gondolataink soha sem derűs órákban szöknek fejünkbe. Majd úrrá lett rajta a közöny, legmerészebb álmaiban sem hitte volna el soha, hogy ez a veszélyes kór hatalmába kerítheti, tulajdonképpen akkor sem hitte el, csak azt tudta, hogy kétségbeesetten vágyik egy lelkesítő gondolat, egy érdemes célt mutató eszme iránt. Mondanunk sem kell, hogy korábbi rajongása, hőn szeretett világáért igencsak hervadozóban volt, ha hűek vagyunk az igazsághoz, a közöny idején teljesen elmúlt, egész mivolta csalódottságban és elidegenedésben létezett csupán. Természetesen akadtak, akik megpróbálták kisegíteni ebből a korántsem olyan nyilvánvaló szellemi válságból, ám minden kísérletük kudarcba fulladt. Ő észre sem vette, hogy az őt szerető emberek milyen áldozatokat hoznak érte, minden, korábban szerettei felé irányuló gesztusa, érzelme mostanra teljesen öncélúvá vált.

Sok eltelt hónap után ilyen állapotban ütött szöget fejében Az Eszme. Platón barlanghasonlatát boncolgatta, azon töprengvén, ugyan mi mást csinálhatna, hiszen oly kevés dolognak látta értelmét. Mikor egy halvány gondolatfoszlány belopózott akkorra már feketévé lett kék szobájába. „Mi van, ha... Nem, nem, biztosan nem... De esetleg, hogyan lehetne?" Egészen pontosan azt nem merte még saját magának sem megfogalmazni, hogy mi lenne, ha az ő világa is egy afféle barlang volna.

„Tehát az emberek kisgyermekkoruktól kezdve, egy barlangban ülnek megkötözve, arrébb mögöttük tűz világít, előttük a falon egész életükben a valóságnak hitt árnyékokat, tárgyak kivetüléseit látják"  - Már rég túl volt, azon a technikai nehézségen, hogy az ember annak ellenére, hogy csak a kivetített képeket látja egész életében, érzékei születésekor a három dimenziós térre vannak kódolva így közte és a fal közötti távolságot, vagy akár saját testét az árnyékvilágtól függetlenül létező másik „valóságként" fogja fel.  - „Nos, bizonyos a példa interpretációját lényegesen nem befolyásoló változtatásokat eszközölve inkább úgy gondolnék az egészre, mintha az emberek egy lufi felszínén létező lények volnának, és miközben a lufi tágul, mert felfújják „a külső valóság" emberei, a lufin élő lények, ebből semmit sem vesznek észre, ha feltételezzük, hogy testük, illetve inkább területük a lufi növekedésével arányosan nő és ők ezt a mozgást nem konstatálják. Azonban a lufi lényei a külső világ törvényei alapján bármikor átkerülhetnek a térbe, ha egy ottani ember ezt elősegíti. Rendben, ez így jó, igen így határozottan tetszik." - Erre a gondolatra egy mosoly jelent meg, a hónapok óta komor ábrázatán. - „Tehát tegyük most fel, rendkívül merészen, hogy én is ilyenfajta lufi lakó vagyok, ebben az esetben természetes vágyam kikerülni a kinti világba!"

Ez a gondolatmenet beitta magát életébe, attól kezdve a közönyt egy célért való hihetetlen lelkesedés és sóvárgás váltotta fel, úgy hitte kell lennie egy átjárónak a felsőbb körbe, talán körökbe. Éjt nappallá téve ez járt a most már sötétkék szobájában, gyakran napokon keresztül bolyongott a számára világot jelentő Házban. És egyre csak töprengett. Végül hosszas megfontolás után arra a következtetésre jutott, hogy kell lennie egy ajtónak, gondolatban úgy is nevezte, hogy Az Ajtó.

Ezek után minden energiáját felemésztette Az Ajtó kutatása, talán szóra sem érdemes, de azért nem árt tudni, hogy ekkorra minden kapcsolata megszűnt az emberekkel, az is elmondható, hogy ő ugyan tisztán látta a célt, de önmaga előtt ismeretlen, teljes zavarodottságban volt, ha elgondolkozott volna rajta, talán akkor sem tudta volna megállapítani, hol húzódik a valóság és a vágyakozása közötti határvonal.

Aztán egy napon, egyáltalán nem fontos előzmények után ott áll. Bizony, teljes valójában ott áll. Az Ajtó előtt. Keze a kilincsen, még egy utolsó pillanat és meglátja, megtudja, átéli. Az Ajtó csikorogva, nehezen, lassan, sokat sejtetően kinyílik. Reményekkel tele, szinte boldogan belép. Amit ott talál, egyszerre tölti el borzadállyal és heves gyönyörűséggel. Nem érti, de érzi ez valami csodálatos, káprázatos. Aztán egy milliomod másodperc múlva nem akar többet látni, soha többet nem akar már látni, érezni sem akar, tudni sem akar, még akarni sem akar.

Az Ajtón belépve egy takaros faburkolatú szobában találja magát, középen székek és egy asztal, rajta egy üvegfiola, amelyről csak később válik világossá, hogy méreg. A szoba hátsó fala üveg, mögötte színek lenyűgöző kavalkádja, hatalmas színes pamacsok, foszlányok, ember számára nem felfogható, nem behatárolható lények, talán dolgok, akár ideák úszkálnak odaát. Egész életében bámulni szeretné ezt a fantasztikus világot, ugyanakkor belül hatalmas borzalommal tölti el, mindez nem lehet az övé. Fél, soha ilyen nyilvánvaló még nem volt, hogy mennyire apró.

Észreveszi az üvegcsét az asztalon, nézegeti, időbe telik, míg rájön, hogy mi az. Aztán leül. Komolyan, mélyen és sokáig elgondolkozik a halál gondolatán. Máshogy, mint ezelőtt, korábban az elmúlás, valami rendkívül távoli, végtelenül nyugodt távozásnak tűnt az életből. Most nagyon közeli és kíváncsiságot ébreszt benne, hirtelen vágyik itt hagyni mindent, megszabadulni a világtól, a valóságoktól és mindentől, amiről igazából nem is tudja micsoda. Erősebben érzi, mint valaha, hogy nem tud, és nem tudhat semmit. Felveszi a fiolát, kezében egy darabig forgatja.

Aztán leteszi, feláll és kimegy. Nem engedélyez magának egy utolsó pillantást a szobára, tudja, hogy az megölné. Kint minden csendesebb, bár a szokásos zsivaj tölti meg a kerteket, és a szoba végig néma volt. Elindul, csakúgy cél nélkül.  Töpreng, egyre csak kergetik egymást fejében a gondolatok. Végül egy erdei tisztásra jut, ahol letelepszik.

Soha ilyen gyötrelmeket még nem állt ki, minden gondolata eszébe jut, minden elolvasott szót felidéz. Örök igazság után kutat, de nem talál. Végül arra jut, hogy egyetemes valóság nincs. Rögtön megkérdőjelezi magát, ugyan ki ő, hogy eldöntse? Egy senki, éppen ezért megteheti, a saját világát teremti most meg, azt a világot, ahol van értelme élni, ahol szereti a létet.

Tovább kutat, mi az, ami mindehhez kell? Először is, elfogadás, a helyzettel kapcsolatban. Látott egy másik világot, no és? Számtalan létezhet, mind a maga bajával és örömével. Most az a fontos, hogy az övé milyen. Kell még szeretet. Letűnt évezredek emberinek tapasztalata ez. „Hogyan fogjak a felépítéshez? Esetleg valami más is fontos? Talán jó volna egy kis törökméz is bele? Vagy talán mogyoró? És mihez is kezdjek most mindjárt?" Kérdések milliói kavarognak benne, mindazonáltal megjelent benne a tettvágy, a buzgalom, a küzdeni vágyás. Bizony, küzdeni a jóért, a szépért, a nemesért, azért akit szeretek, küzdeni az életért.

Évekkel később a kertben kapál, azóta mindennap foglalatoskodik valamivel. Sokáig tartott, mire újra élni kezdett. Először szorgalmasan dolgozni kezdett, a munka bizonyos értelemben szabaddá tette. Aztán megtanulta elfogadni mások törődését, aztán ő is megtanult gondoskodni másokról. Később megtapasztalta az elégedettséget. Egyre gyakrabban mosolygott, örült a legapróbb dolgoknak. Kész volt haláláig tanulni az életet. És sokkal kevesebbet gondolkozott, a kék szobája lassan csupán az érdemes dolgokkal telt meg.

Boldog volt.