Vasutas szülők gyermekeként, nem értettem annak idején, mi olyan különleges egy kis vonatozásban, amíg egy kedves barátnőm meg nem tanítatta velem, hogy az életben igazán fontos értékek, nem ebben a dimenzióban léteznek.
Tündike, a barátnőm, akit az imént említettem, nagyon szegény családból származott, így csak vágyakozhatott a vonatozás után.
Bár most egy titkot mondok el, el kell, hogy áruljam, akkoriban annyira megesett rajta a szívem, hogy elhatároztam, feltétlenül segítenem kell rajta. Apámat addig kérleltem, amíg be nem vetette minden energiaforrását, és elintézte, hogy az egyik szerelvényen barátnőm is velünk tarthasson.
Látszólag el volt ragadtatva az élménytől, mégis éreztem, hogy legbelül csalódást okozott neki a kalandtúra. Mivel sehogy sem jutottam ebben az ügyben zöld ágra, amint hazaértünk, alaposan kifaggattam őt.
- Hogy tetszett? Valami ilyesmire számítottál? – néztem fürkészve az arca minden rezdülését.
- Persze, igazán fantasztikus érzés volt, ahogy suhantak el mellettünk a fák és a hegyek!
- De akkor mi a baj? Látom rajtad, hogy valami nincs rendben! – faggatóztam tovább.
- Főleg csak gazdag embereket láttam utazni, ha néha-néha elvétve egy szegényebbet is megpillantottam, ő mindig elkülönülten ücsörgött a padon. Hogyan lehetséges ez? Pont úgy, ahogy az életben! Az én vonatomon egyáltalán nincs így, ott helyet kap bárki, legyen gazdag, vagy akár szegény.
- Tessék? Pedig én azt hittem, hogy sosem próbáltad még a vonatozást Erre azt mondod, hogy van sajátod? – rökönyödtem meg hirtelen, miközben éreztem, hogy mennyire megharagudtam rá.
- Gyere, megmutatom! – mondta lelkesen, bár szinte meg sem hallottam, amit mond.
- Képes volt becsapni! Hogy tehette ezt a legjobb barátnőjével? – háborogtam magamban, de a következő pillanatban már olyan erővel húzott maga után, hogy alig bírtam követni.
Sehogy sem értettem a dolgot, dúlva-fúlva, de azért mégis követtem őt. Kíváncsiságomat csak tovább növelte a tény, hogy a házuk felé tartottunk. Mikor szóvá tettem, hogy a vasútállomás nem arra van, csak kedvesen nevetett, de nem szólt semmit.
A szobájában leültetett egy székre, majd megszólalt:
- Íme, bemutatom a vonatomat, a képzelet vonatát!
- De hát, itt nincs is semmi! Még ha igazat is mondanál, akkor sem férne be a szobádba! – ellenkeztem meglepetten, és továbbra is mérgesen.
- Nem látod? Abban a sarokban ül egy gróf, kedvesen beszélget egy parasztemberrel. Ahogy meséltem, itt mindenki megfér egymással. Itt Juli nénit láthatod a szomszédból! – mutatott a szekrényre, én pedig most már teljesen meggyőződtem arról, hogy Tündike megőrült.
- Hogy férne be abba a szekrénybe egy öreg néni? Különben is, súlyos beteg, egész nap az ágyban fekszik! – zsörtölődtem tovább magamban.
Még egy ideig próbált meggyőzni engem az igazáról, emlegetve valami képzelőerőt, illetve azt, hogy menyire fontos saját álmaink megvalósítása, de bevallom, már oda sem figyeltem rá. Ettől kezdve egyre ritkában látogattam meg kis barátnőmet, úgy éreztem, két külön Világban élünk, amelyek annyira távol állnak egymástól, hogy a közöttük lévő szakadékot áthidalni talán nem is lehet, meg aztán kedvem sem volt hozzá.
Viszont a vonatozás továbbra is kedvenc időtöltésem maradt. Boldogan hajoltam ki az ablakból, néztem a búcsúzkodó embereket, párokat, akik mindaddig integettek egymásnak, amíg csak el nem tűntek egymás szeme elől.
Utazgatásaim során, sok embert megismertem, ha másként nem is, csak látásból. Hiszen mindig voltak olyanok, akik újra és újra feltűntek az utasok körében. Így voltam egy kedves kis öreg bácsikával is, akit sokszor láttam a peronon várakozni. Furcsállottam, hogy sosem kísért ki senkit sem a vonathoz, illetve ő maga sem szállt fel rá sosem. Lelkesen odaintegettem neki valahányszor megakadt rajta a tekintetem, illetve ő is viszonozta a köszönést. Ám egyik alkalommal, ahogy jobban megnéztem őt magamnak, furcsa fényt vettem észre a tekintetében, amely végtelen szomorúságot, csüggedést árult el róla, majd egy könnycsepp csillant meg az arcán. Odaintett, amikor észrevett, de elkeseredetten folytatta tovább a beszélgetést valakivel. Elindultunk, aztán én már csak annyit láttam, hogy a bácsika rendületlenül egyre fut utánunk, mindaddig, amíg csak tellett gyenge erejéből.
Ekkor a kalauz tért be a kocsiba, nagyon idegesen, felháborodottan:
- Nem is értem, mit képzelnek magukról az emberek! Mit tehetek én arról, hogy beteg a felesége? Ha nincs jegye, akkor nem is szállhat fel a vonatra! Nem tudom, mit gondolnak egyesek, ki vagyok én, valami csodatévő lény?
Összeborzongtam a felháborodott és gúnyos nevetés hallatán, úgy éreztem kártyavárként omlott össze bennem minden, amit jónak és valósnak hittem.
Ekkor értettem meg ugyanis, hogy az én öreg barátomról van szó, aki nem akart semmi egyebet, mint meglátogatni rég nem látott, beteg feleségét. Tudatosult bennem az is, miért nem láttam én őt sosem az utasok között. Annyira szegény, hogy nincs pénze jegyre, így nem is engedték őt felszállni.
Mélyen csalódottan néztem végig az embereken, egész más színben tűnt fel előttem minden, amire eddig akkora nagy csodálattal tekintettem. Rá kellett jönnöm, mégiscsak Tündikének volt igaza, tényleg ekkora különbség van ember és ember között. Ahogy az életben is így van ez, itt sincs másként.
Amikor újabb utazásomra került sor, már egyáltalán nem éreztem akkora lelkesedést, mint azelőtt, de tudtam, hogy fontos küldetésemtől senki sem tántoríthat el. Hosszú percekig úgy tűnt, hiába várakoztam a peronon. A szerelvény hamarosan indulásra készen állt, de én még mindig nem vettem észre azt, akit kerestem. Ekkor hirtelen megakadt a tekintetem a szemközti padon halkan sírdogáló, összegörnyedt bácsikán. Gyorsan odarohantam hozzá, majd átnyújtottam neki saját menetjegyemet. Csak nézett rám könnyes és meglepett szemekkel, sehogy sem értve, ezt a mai Világban annyira nem jellemző önzetlenséget.
Jobbulást kívántam a feleségének, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, hazafelé indultam. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett ez nekem, még sosem éreztem azt, hogy valamit is ennyire helyesen cselekedtem volna az életben.
Mikor hazatértem, egyfolytában ezen jártak a gondolataim, aludni sem tudtam. Másnap, korán reggel átmentem Tündikéhez, újból kértem, hogy mutassa meg nekem a vonatát. Csodák csodájára, még a szememet sem kellett lehunynom ahhoz, hogy én is lássam azt, amit ő lát.
Boldogan újságoltam el otthon a szüleimnek, micsoda titkot tudtam meg, akik meghatottan csak ennyit mondtak:
- Valami olyanra tanított meg téged a barátnőd, amit többnyire még a felnőttek sem értenek meg. Nem az számít, hogy milyen sorsa van az embernek, hanem, azt hogyan éli meg. A legfontosabb pedig, hogy mindenkor ember maradjon!
- Ezt sosem felejtem el. Én pedig arra fogom őt megtanítani, hogyan kell egyszerre két vonaton utazni. Érzékelje ugyan a valóságot, de árnyalva a képzelet világával. Mert csak együtt érvényesülhet igazán a kettő.