Az alázatos királyfi

Évszám
2009

Régen, mikor még az emberek lovas szekérrel jártak, és mindenféle történet megeshetett, volt egy-kettő, amelyik meg is esett. Ezzel nem azt mondom, hogy ma nem történhet meg semmi sem, de az biztos, hogy egy jó ideje nem volt arra példa, amiről most beszélni fogok. Pont ezért, ha valaki úgy gondolja, nyugodtan felejtsen el mindenféle eddigi tapasztalatot a meséket illetően, legalább erre a kis időre, mert akkor nem zavarja meg, hogy egy mesehős néha nem úgy viselkedik, ahogyan valaki szerint illenie kéne.

Azt nem tudom, hogy az Óperencián innen, vagy túl történt-e meg a dolog, de azt igen, hogy az egész a Fehér király palotájában kezdődött. A kastély, amit az országban csak A Fény Otthonának hívtak, pont ragyogó fehérsége miatt, egy hat heggyel körülvett még azoknál is magasabb csúcson állt. Ez a csúcs olyan magas volt, hogy onnan már az előtt lehetett látni a Napot, mielőtt az még meg kezdte volna utazását a keleti horizontról át a nyugatira. A kastélynak tizenkét tornya volt, mindegyiket gyémánt tető fedte, és mikor az országban még a teljes sötétség bolyongott, a kastély tornyai (a Nap miatt) már vakító fehér sugarat szórtak a körülöttük lévő hegyekre.

Az emberek boldogok voltak, hogy egy olyan csodás országban élhetnek, aminek ilyen gyönyörű palotája van, de még boldogabbak voltak amiatt, amiért a Fehér király kormányozta őket. Bölcsessége, hősiessége és igazságossága mindenki tiszteletét kivívta. Szomszédjaival is mindig jó kapcsolatban állt. Nem egyszer fordult elő, hogy két király összekapott valamin, de ő pusztán az ész erejével kibékítette őket, ezzel sok ember életét megóvva.

A királyi udvarban a szolgák nem azért szolgáltak neki, mert feljebbvalójuk volt, hanem mert tiszta szívből szerették, és tiszteletüket ezzel tudták leginkább kifejezni.

Nem csak a király élt a palotában, hanem felesége és három gyermeke is. A királynővel a józanság megtestesítői voltak, önmérsékletükkel mindenkinek például szolgáltak, és a gyermekük nevelését sem másokra bízták, hanem maguk végezték, így gyarapodhattak azok olyanokká, mint szüleik. A három közül kettő fiú volt, a legidősebb és a legkisebb, a középső pedig lány. Haja fehér volt, mint a hó, a bőre jégszínű, szeme türkiz, ő maga pedig minden emberrel tisztelettudó és mindenkit megszánó. A madarak maguktól repültek oda hozzá, a vadak hívás nélkül ablaka alá gyűltek, és éjjelente bőgésükkel, vonításukkal furcsa szerenádot adtak neki. A legkisebb királyfi különösen okos volt. Érdekelte minden tudomány, és fáradhatatlanul olvasott a palota könyvtárában egészen addig, amíg el nem fáradt, s mikor már az esti imádság után mindenki aludni tért, ő egy gyertya lángja mellett fejezte be azt a könyvet, amire már napközben nem jutott idő. A legidősebb fiú irgalmas volt. Kardjával még állatot sem bántott soha, s ha valaki fegyvert rántott, ő pusztán a tekintetével lecsillapította. Jobb bajvívót nem ismertek rajta kívül, élvezte, a jellem csiszolójának tartotta, de egy újjal sem ért senkihez soha.

Gyönyörű szép ország volt hihetetlen helyen, boldog néppel, senkihez sem fogható királlyal, igazi anyaként viselkedő királynéval és mindenki közül kiemelkedő királyfiakkal, királylánnyal, amíg egyszer csak… meg nem változott minden.

A Fehér király uralkodásának huszonegyedik évében történt, hogy egy idegen érkezett a palotába. Éjszaka jött, sötét köpenyben, sötét lovon. Fején csukja volt, épp téli hó esett, és a fehér kristályok rögtön elolvadtak, mihelyt ruhájához értek. A kapuban az őrök jó szándékkal beengedték, látszott rajta, hogy nem ebből az országból való, mert fázott a könnyű hó miatt. A lova zabolátlanul prüszkölt, meg sem várta, hogy a kapu kinyíljon, remegve és nyugtalanul vágtatott be az udvarba a résen, egy melegebb helyet, langyos istállót remélve. Az idegen leszállt az éjfeketéről, s lassú komor léptekkel egy lépcsőn bement a palotába. Ott is őrök álltak, akik miután megérdeklődték kihez, és miért jött, felébresztették a királyt, majd a köpenyes embert a trónterembe vezették hozzá.

- Fenséges királyom! –kezdte a sötét ruhás. - Messze földről jöttem hozzád. Onnan, ahol forró a nap, délről, ahol szárasság van és bánat. Azért küldött úrnőm, hogy lányodat kérjem fiának feleségül. Hallottuk hírét szépségének, jóságának, nála szelídebb teremtést nem ismert még ember.

- Igazad van idegen!- válaszolt a király. – Csakugyan igaz minden, amit lányomról mondtál. De nem értem miért adjam királynőd fiához. Gyermekkora óta ebben az országban él, s szomszédos királyság hercegéhez szántuk. Mindemellett együtt érzek országod minden boldogtalanjával, királynőddel és annak fiával, azonban számomra lányom boldogsága fontosabb ennél. Azt javaslom, kérdezzük meg tőle, elmegy-e veled a messzi délre.

A király szomorú szívvel nyitott be lánya szobájába. Csendesen ágyához ment, megsimogatta arcát, és ébresztgetni kezdte.

- Lányom, Lányom! Küldött jött, hogy kezedet megkérje, messze délre, a boldogtalanság hazájába.

- Apám! - mondta a lány halkan, épp csak ébredezve. – Szeretlek téged, anyámat és testvéreimet is. Nem akarlak itt hagyni benneteket. Szomszédos királyságba szántatok, már herceget is találtatok. Nem mehetek a Föld másik végére, még ha boldogtalanság is gyötri az ott élők szívét.

- Ne is menny lányom, mert ha elmennél a mi szívünk lenne boldogtalan! Visszamegyek a követhez és átadom neki, mit üzensz!

A király válaszától az idegen nem lett boldog. Éktelen haragra gerjedt, elváltozott az arca és váratlanul kiabálni kezdett.

- Ó! Te oktalan király! Mit képzelsz, hogy ellenkezhetsz királynőm szándékával?! Mit hiszel? Hogy megvédenek a hegyek? Tudd meg király, hogy még mielőtt huszonegyedszer kel fel a Nap, hadseregünk már ott lesz országod kapujánál, és elveszi minden vagyonod, boldogságod. Földeidre aszályt hozunk, vizeidet megfertőzzük, és emberek ezrei fogják nehéz igánkat nyögni! Mit hittél? Hogy országodat jó szemmel nézzük mi ott délen? Hogy az irigység nem tüzelt már minket régóta ellened? Összefogott a fél világ, és a másik fele kevés ahhoz, hogy megmentsen téged és országodat.

Akkor a király azt a parancsot adta őreinek, hogy fogják el az idegent, de az mormogni kezdett, majd hirtelen eltűnt szemük elől, vélhetően kisuhant az ajtón és lovával együtt a semmibe veszett. A palota falai pedig érthetetlen módon repedezni kezdtek, a plafonból kisebb-nagyobb darabok zuhantak a trónterembe, aztán a tizenkét torony is lassan omlásnak indult, és még mielőtt a királyi család s a szolgák kimenekülhettek volna, a súlyos építmény összeomlott, maga alá temetve az egész udvart, s minden lakóját.

Kivéve egyet. A legidősebb királyfi éppen akkor tért vissza egy szomszédos országból, mikor az idegen a palotában járt. Távolról még látta A Fény Otthonának pusztulását. Nem akart hinni a szemének. A gyönyörű kastély kártyavárként dőlt össze valami ismeretlen erőtől, és hatalmas robajjal gurultak alá a kövek a hetedik hegy legmagasabb csúcsáról. Lovát rögtön vágtatásra fogta, és felkaptatott a palota romjaihoz. Ott minden csendes volt, ijesztően csendes, ám egyszer csak az öreg király halk nyöszörgése ütötte meg a fülét.

- Fiam! Fiam!- suttogta elfúló hangon. – Egy idegen járt itt, sötét éjjeli órán. Húgod kezét kérte úrnője fiának le, messzi délre, de húgod maradni akart! Ezért huszonegy nap múlva megérkezik serege, hogy leigázza nemzetünket. Te vigyázz rájuk fiam! Ne engedd, hogy ezrek haljanak hiába! Ez az ember egymaga romba döntötte gyönyörű palotánkat, és vele együtt minket is! Vigyázz! Isten áldjon… új Király! – Azzal örök álomba zuhant.

A fiú keserves sírásra fakadt. Nem ismerte a könnyeket eddig, értetlenül törölgette szemeit, és furcsállva vette tudomásul, hogy ami eddig idegen volt számára, az sós, annak íze van,  mintha az élet egy része lenne ez is, csak úgy mint minden más, az élet sója, az ételben maga az íz. Hiába volt ismeretlen, mintha egész életében ismernie kellett volna, s most csak valami emlékezés ejtette volna hatalmába. Felállt, körbenézett. A kastély porfelhőbe burkolódzva, némán terült el előtte. Lenézett a hegyről, felült hófehér lovára, megsimogatta a nyakát, aztán leugratott a mélybe, s a ló patáival földre szórta a csillagok egy harmadát.

Apja szava délnek indította. A déli szomszédjához érve elmondott mindent, milyen szerencsétlenség érte, s míg vissza nem tér, rá bízza népe kormányzását. Az elfogadta, és szolgát is adott volna neki, de a királyfi nem engedte, hanem magányosan indult útnak lefelé.

Elhagyva az ismerős vidéket fura érzés fogta el. Hirtelen sokkal magányosabbnak érezte magát, mint eddig, és félt a beláthatatlan úttól. Fogalma sem volt merre kell mennie, csak annyit tudott, hogy mindig délre tartson, amerre a víz folyik.

Egy napi lovaglás után estefelé a sűrű erdő egyik tisztásán egy kis házat pillantott meg. Odament, s mivel már este volt, a lovát a ház elé kötötte, ő maga pedig benyitott. A házban egy hatalmas ében asztal mögött egy öregember ült, akinek akkora szakálla volt, hogy a lábával taposta. A királyfi köszönt neki.

- Adjon Isten békességet!

- Neked is Fiam! –válaszolta az öregember. – Maradhatsz éjszakára is, ha úgy tartja kedved.

- Megköszönném bátyám!

- Tudom király, -kezdte az öreg -hogy neked most nem a békesség kell. Boldogságot kérnél. Békesség az van, ha egyedül él az ember. A boldogságot keresni kell. Hallottam hírét országodnak, de azt mondom én, egyet se búsulj! Vedd el ezt a két gyűrűt, aztán majd holnap ha tovább mész, menny három napot és három éjjelt, akkor majd egy dombhoz érsz, ahol az út kettéválik. Te a dombon pihenj le, s ha felkelsz, húzd ujjadra mindkét gyűrűt, és majd meglátod mi lesz.

Megköszönte a királyfi a gyűrűket, aztán tovább indult. Három nap és három éjjel lovagolt, aztán a harmadik éjjelen meglátta a dombot, meg az útkereszteződést. Letette a földre nyerge alól a pokrócot, aztán elaludt. Reggel mikor megébredt elővette a gyűrűket. Amint felhúzta az elsőt, rögtön azt érezte, szelídség keríti hatalmába, szíve lángolni kezdett, és maga előtt látta húgának szellemét. Az odament hozzá, megsimította fejét és azt mondta.

- Amíg ez a gyűrű az ujjadon van, addig veled leszek! Állat nem bánthat, méreg nem árthat neked.

Amint ezt kimondta, vadak gyűltek a királyfi köré és bőgni, meg vonítani kezdtek. Ezután felhúzta a másik gyűrűt is. Akkor okosság és bölcsesség öntötte el, öccse szelleme állt előtte, vállára tette a kezét és ezt mondta neki.

- Bátyám! Amíg ez a gyűrű az ujjadon van, veled leszek! Amit eddig ismeretlennek hittél, azt ismerni fogod, amit lehetetlennek, az valósággá válik.

Ekkor egy sólyom repült elé a mezőről, s mutatta az utat délre, a királyfi szíve pedig örült, mert testvéreit érezte maga mellett.

Heted napra egy hatalmas hegyekkel körbevett országba ért. Az országba egy vaskapun át kellett bemenni. A sólyom rászállt a kapu tetejére és vijjogott. A királyfi lehunyta a szemét, testvéreire gondolt, s szüleire, nehéz lett a szíve és fagyos. Ekkor rálehelt a kapura, olyan hideg lehelettel, ami csak az igazán szomorú embereknek van, s a fémajtó két szárnya között akkora rés keletkezett hogy átfért rajta a lóval. Nem telt sok időbe, hogy az ország királya észrevegye jöttét, s egy hatalmas tizenkétfejű sárkány képében eléje ment.

- Ejnye, te Király! Hogy merészeled megsérteni országom határát?! Én vagyok a tizenkétfejű sárkány, aki most elveszi életedet.

- Azt már elvették tőlem korábban. –sóhajtott a királyfi. – Sajnos nem félek már semmi földi lénytől. Így hát, ha csakugyan harcolni szeretnél velem, kiállok ellened.

A sárkány nem gondolkozott sokat, harcba állt a királyfival, azonban még mielőtt tüzet okádhatott volna, az három csapásból a földre kényszerítette.

- Ej! Ki vagy te Király, hogy így forgatod a kardot? Senki emberfiát nem láttam még így vívni. Legyőztél, hát tégy velem kedved szerint.

- Nem öllek meg Sárkány! Tudom, hogy várnak rád a palotádban. De arra megkérlek, hogy vígy el engem országod határába. Messze délre tartok.

- Messze délre? – kérdezte a sárkány. – Én arra csak egy országot tudok, de az még hét napra van innen. Feketeország a neve. Királynőjük irgalmatlan és irigy. Boldogtalan ott mindenki, úgyhogy vigyázz.

- Népemért megyek oda követnek. Őértük megteszek mindent, amit kell.

Aztán felvette hátára a sárkány lovával együtt, és egészen az országa határáig vitte. Ott letette, és azt mondta neki.

- Mivel ilyen nemes lelkű vagy, adok neked egy sípot. Ha ezt megfújod, eljövök érted akár hol is legyél.

A királyfi megköszönte, aztán tovább indult. Három nap és három éjjel lovagolt, a vadak ismét köré verődtek, bőgtek és vonítottak neki. Olyan volt, mintha a három testvér együtt vágtatott volna. A harmadik éjjelen egy folyóhoz ért, de akkorához, hogy se szélte, se hossza nem volt látható. A part mellett egy révész állt, lapátjára támasztotta fejét. Amint meglátta a királyfit odament hozzá.

- Adjisten jó éjszakát Király! Mit keresel itt, ahol a madár se jár, főleg éjnek idején?

- Adjisten boldogságot! – kezdte a királyfi. – Messze délre tartok. Kérlek, vigyél át a folyón a lovammal, meg sólymommal együtt. Elfáradtak a hosszú út során.

- Átvinnélek téged Király, de a csónakba csak ketten szállhatunk be. És a lovaktól egyébként is félek. Nem tudom, mit tehetnék.

- Add az eveződet, majd átviszek én mindenkit, s ne félj a csónakod nem lopom el.

Először a királyfi átvitte a lovat. Fél napig tartott az út, aztán a túlsó parton kitette. Azután visszament a révészért. Egyedül gyorsabban haladt, mint teherrel, s így fél nap sem telt el már ott volt. Most a révészt vitte a túl partra, de az nem értette miért.

- Jó király vagy te, látszik rajtad. Csak azt áruld el nekem, miért viszel minket ilyen sorrendben.

- Mi sem egyszerűbb ennél. –kezdte a királyfi. A lovamtól félsz, hát átvittem. Most téged viszlek, majd azt hozom vissza, azután a sólymot hozom, majd a végén megint a lovat.

- Okos ember vagy! – mondta a révész. – A királyok nem mind okosak. Mivel ügyesen megoldottad a feladatot, jutalmul adok neked egy gyűszűt. Ebben a gyűszűben van a legnagyobb orvosság, amit csak el tudsz képzelni. Ha valaki meghal, azt életre kelti.

A királyfi megköszönte az ajándékot, s mikor a túlpartra került mindenki, útnak indult dél felé. Egy napig tartott, míg Feketeország kapujához ért. Ott egy háromfejű oroszlán állt őrt szigonnyal a kezében.

- Állj meg idegen! Miért jöttél?

- Úrnődhöz jöttem követségbe, népemért esedeznék előtte.

- Ugye tudod, hogy senki északról nem léphetett még be ebbe az országba? Mindenkit meg kell öljek, aki megpróbálja. Ellened azonban nem tehetek semmit, ugyanis állat nem bánthat téged. Ez lesz a vesztem, mert Úrnőm kegyetlen, mint rendelete is az. A parancs tagadókkal kemény kézzel bán el.

- Ne félj! Érted is szólok majd fenséges színe előtt, s meglátod nem esik bajod.

- Királyabb vagy te a királyoknál idegen. Nem csak népedért szólsz, hanem azokért is akik nem érdemelnék meg? Ha csakugyan sikerrel jársz, fogadd el szolgálatomat, mert jobb nekem igazi urat szolgálni.

- Befogadlak udvaromba, erre szavamat adom.

- Köszönöm neked, de előbb még el kell mondanom, hogy habár bemehetsz az országba, azt azonban csak egyedül teheted meg. Sólymodat, lovadat itt kell hagynod, s testvéreid gyűrűjét is. Ha csakugyan királynénkhoz tartasz, magadban is megtalálod őt.

A királyfi leszedte ujjairól a gyűrűket, szíve még szomorúbb lett, tízszerte annyira, mint mikor elindult. Ismét egyedül érezte magát, elbúcsúzott lovától s a madártól, majd bement Feketeországba.

Ott három nap és három éjjel gyalogolt, minden nap gyötrődő embereket látott, akik vagy a földet kaparták, vagy sötét vizet húztak a kútról. A gyerekek nem játszottak, egész nap sírtak, és az egész ország félelmetes félhomályban úszott.

Éjjel volt, mikor egy hatalmas sátorhoz ért. A sátor bőrből volt, falait állati koponyák szegték, bejárata függönnyel volt takarva. Odalépett az ajtóhoz, elhúzta a lepleket és belépett. A sátor közepében egy emelvényen fekete köpenyes feketehajú asszony ült. Kezében egy kicsi fekete koporsót tartott, és hangosan jajgatott. A királyfi ránézett, eléje ment, és meghajolt előtte.

- Adjon Isten békességet, és boldogságot királyné! Messzi északról jöttem, hogy népemért esedezzek előtted. Küldött jött tőled huszonegy napja húgomért, hogy fiadnak vigye, ő azonban maradni akart, mert hűséges volt. Követed átkot mondott, seregeddel fenyegette meg országomat, majd egy szavával lerombolta a palotát, s benne veszett mindenki, aki kedves volt számomra. Azért jöttem, hogy népemért könyörögjek előtted. Ha kéred, szolgálok neked, itt a kardom, fogadd el, de népemre ne küldj nyomorúságot!

- Milyen fiatal vagy még fiam. –kezdte a sötét ruhás asszony. – Csak most lettél király, de máris el akarnád dobni magadtól? Bolondnak neveznek, én tudom. Híred gyorsabb volt, mint te magad. Senki nem látta még, hogy a király szolgálja a népét, talán nem is ember fia vagy. Tudd meg, nem kell a kardod! Menny haza békével! Boldogtalanságomon nem segítene kínotok.

- Kegyes vagy királyné. De még mielőtt elennék, engedj meg egy kérdést.

- Tessék, kérdezz, ha valami nyomja a lelkedet.

- Mi az a kezedben? Koporsó? S ha az, kié?

- Koporsó ez, igen. Fiam nyugszik benne. Az egyetlen fiam, aki hosszú életem alatt született. Tudod mi az, elveszíteni azt, akit szeretsz?

- Tudom, mert elvesztettem mindenkit. Látod, most is egyedül jöttem hozzád. Egyedül, mint az árva.

- Látom, de menny hát! Kérdésedre megkaptad a választ.

- Indulok, de előbb adok neked egy gyűszűt. Ebben orvosság van, a halottakra is ható orvosság. Ezt itasd meg fiaddal, és újra élet tér belé!

A királynő levette a koporsó fedelét, a gyűszű cseppjeit fia szájába csöpögtette, az pedig rögtön életre kelt. Az asszony örömében sírásra fakadt, s a királyfi is, mert boldogság volt látni egy anyát, aki visszakapta elhunyt gyermekét. Könnyei ismét ajkára folytak, megint megérezte sós ízét, de ez már más volt, sokkal édesebb, mert az örömnek édes az íze. A sötétség felszállt Feketeországról, az emberek észrevették az eget, a gyerekek a fákat, és játszani kezdtek. Valaki hangosan nevetett, az arcok kivirultak, s friss eső hullot az égből.

- Jótettet cselekedtél velem Király, pedig nem érdemeltem meg! Mondd hát, ha van amit tehetek érted, és megteszem!

- Tehetnél egyet. Add nekem kapud őrzőjét, hogy hazavihessem magamhoz.

- Ha csakugyan ő kell, a tiéd.

A királyfi szíve boldog volt. Jó volt látni az életet, jó volt látni az örömöt, de a valódi boldogság mégsem találta meg. Meghajolt megint a királynő előtt, aztán belefújt a sípba, s a sárkány azonnal ott termett. Hátára kapta őt is, a lovat is, meg az oroszlánt, aztán sebes szárnycsapásokkal elindult a fehér ország felé. Éppen a folyó fölött jártak, mikor a háromfejű megszólalt.

- Királyom! Egy öregember járt nálam, amíg te Feketeországban voltál.  Azt mondta, adjam neki oda testvéred két gyűrűjét, s hogy nem bánom meg. Ezért kezébe adtam, majd elment. Miközben ment, minden lépésével a szakállát taposta.

- Jól tetted oroszlán! A gyűrűket az az öregember adta nekem. Ha ő adta, őneki is kell visszavenni tőlem.

A sárkány sebesen repült. Szárnyai a csillagokat verték, pár pillanat múlva máris a fehér ország közelében voltak, s egyszer csak, mint valami pajzsról a nap, úgy verődött szemükbe a fény. Egy hat heggyel körülvett csúcson, hófehér kastély állt. Tizenkét tornya volt, mindegyik tornyán gyémántból kupola, s mikor még az országban lent a sötétség bolyongott, a tornyok már réges-rég fénysugarat szórtak a környező hegyekre. A királyfi szíve hevesen vert. Kimondhatatlan boldogság kerítette hatalmába, nem tudott megszólalni meglepődöttségében, csak folytak a könnyei, a tiszta örömkönnyek, ízük olyan volt, mint a méz, s tudta már, hisz látta a palota minden lakóját, hogy ismét csak királyfi, többé nem király, mert csak az lehet király, aki árva. A sárkány hatalmas csattogással leszállt a kastély tövébe, a királyfi pedig odament szüleihez és a nyakukba borult. Testvérei is ott álltak mellette, mindegyikük olyan volt, mint régen, s vadak gyűltek köréjük, hogy bőgésükkel és vonításukkal furcsa szerenádot adjanak nekik.