Az álmok kertje.

Évszám
2010

Már vagy 30 éve nem járt erre. Mégis, mintha soha el sem ment volna. A vidék a régi mesei szép. Még így tél végén is. Vagy pont most? Még érezni a távozó tél hűvösét, a hó szagát, de már benne van a levegőben egy hatalmas várakozás. A föld, a fák, az állatok, a füvek, a virágok, mind a tavasz meleg fuvallatát várják. Néhányan már előmerészkednek. A kicsi sárga virágok már kidugták apró sziromfejecskéjüket a még majdnem fagyott földből. Szinte hívogatják a többieket.
Örült, hogy egy ideig itt lehet, hogy láthatja, ahogy pár hét vagy egy hónap múlva virágtenger borítja a völgyet. És ez így lesz ősz végéig, csak a színek és a formák változnak majd. Nagyon szereti, amikor kicsit felhős az ég, mert olyankor a bújócskázó Nap újra és újra felragyogtatja a lenti színeket. Ilyenkor mindig arra gondolt, hogy ez az igazi szín-ház, csak itt a természet a főszereplő, ő játssza a valódi szín-játékot.
És ekkor az eszébe jutott. Mit eszébe jutott! Az elméjébe, a szívébe vágott az emlék! Hogy felejthette el? Hiszen semmi másért nem jöhetett ide, csak, hogy AZT újra meglelje. AZT a helyet, AZT az érzést, AZOKAT a csodákat, AZT a boldogságot, AZT a békét, AZT a harmóniát! Amikor hajdan elment innen, azt hitte mindezt magával viheti, de a városi élet forgataga hamar kiölte belőle, csak egy örökké fájó hiányérzet maradt helyette.

Széltében-hosszában bejárta az egész völgyet, de nem talált rá. Aztán lejárt a völgyalji faluba. Kérdezősködött, de senki sem tudott neki segíteni. Már-már feladta, amikor rátalált a valamikori gyógyító bábaasszonyra, az egyetlenre, aki emlékezett a különös kislányra, aki hihetetlen történeteket mesélt egy csodaszép kertről.
Miért volt különös a kislány? – kérdezte az öregasszonyt.
- Azért lelkem, mert a kislány megesküdött rá, hogy már sokszor járt ott, viszont rajta kívül nem is látta még soha senki. Mindenki bolondnak hitte a gyereket, aki fent lakott a dombháti házban, és azt mondta, hogy az a kert ott van a házuk alatt a völgyben. Akkor sem volt ott semmi, és most sincs ott semmi!
Gyorsan megköszönte az öregasszonynak a segítséget, de el kellett jönnie, mert az emlékek ellenállhatatlanul tódultak elő. Futott, futott fel a domboldalon, amilyen gyorsan csak bírt. Fel a dombháti ház aljához,…és valóban nem volt ott semmi, csak a zöld fűtenger.  

Arra emlékezett, hogy gyermekkorában csak ő látta a kertet, de mivel nem értette miért, eldöntötte magában, hogy a többiek biztosan csak tréfálnak vele. Nagyon szerette a játszótársait, de amikor azok elkezdtek vele csúfolódni a történetei miatt, nem mesélt nekik többet a kertről. Egyszer kérték, hogy mutassa meg nekik, és ő el is vezette őket a kerthez. Amikor odaértek a gyerekek tátott szájjal bámultak, elejtették a játékaikat, és kimeredt szemmel nézték …a semmit. Majd összenevettek, felkapkodták a játékokat és elfutottak. Közben odakiabálták neki, hogy ez tényleg ritka szép kert, olyan ritka, hogy nincs is! Hogy, hogy nincs? Hiszen itt áll előtte!

Most is itt áll előtte, de most ő sem látja! Mégsem volt itt az a kert soha? Az nem lehet. Nem éjszaka járt ott, hanem fényes nappal. Emlékezett rá, hogy a reggeli imája után szaladt az ablakhoz és lenézett a völgyre. És valóban,…a kert nem volt mindig ott. De ez akkor nem tűnt fel neki, hiszen bármikor szeretett volna menni, a kert megjelent. Gyerekként nagyon szerette a meséket, és a legtöbbet teljesen el is hitte. Ez a kert is olyan volt neki. De ezt a mesét ő mesélte. Ezért nem bántódott meg nagyon, mikor a barátai nem hittek neki. Akkor még nem cipelte magával a sértettségét, fájdalmait. A közös játék öröme pillanatok alatt elfeledtette vele. Sajnálta őket inkább, hogy nem hisznek az ő „meséjében”, és azt kívánta, hogy bár lenne mindegyiküknek egy saját kertje vagy saját meséje. Amikor valami bánata volt, máris ment a kertbe, és ott már nem azzal foglalkozott, ami fájt, csak azzal a szépséggel, ami ott várt rá. A gond elszállt és ő megkönnyebbülve tért haza.
De hogyan is csinálta akkor? Egy pillanatra becsukta a szemét, és arra gondolt, hogy be akart menni a kertbe és a kert megjelent. Tehát, szem becsuk, erősen koncentrálni, ja és a szándék, be akarok menni a kertbe, most!
Ugrásra készen állt, szinte felpattant a szeme! Kert sehol! Na, jól van. Régen csinálta, úgy látszik, gyakorolni kell. Megismételte 8-szor, 10-szer. Kert sehol. Nagyon mérges lett. Lehet, hogy mégis csak bolondítja önmagát, és nincs semmiféle kert? Ekkor eszébe jutott egy barátja meglátása róla, miszerint ő határozottan határozatlan! Felnevetett, hiszen igaza volt. Csapong a gondolataiban, érzéseiben ide-oda. Stabilabb hit kellene neki, olyan, mint gyermekkorában. Akkor senki sem ingathatta meg abban a hitében, hogy az a kert létezik. Tehát, kell, hogy legyen az a kert! És próbálta újra és újra, míg elfáradt és aznapra feladta.

Másnap reggel azon töprengett, hogy mitévő legyen, amikor meglátta az öreg bábaasszonyt hazafelé menni egy nagy kosárral a karján. Utána szaladt és felajánlotta a segítségét. Az anyóka meghívta egy reggeli teázásra, és talányosan azt mondta: már vártalak. Mikor leültek teázni a kis szobában meg is kérdezte tőle, hogy miért várta őt, hiszen nem tudhatta, hogy ide fog jönni. Már vártalak. Születésed óta vártalak. Éreztem, hogy hamarosan jönni fogsz, bár nem ismertelek fel azonnal – mondta az anyó.
Ez a válasz igen csak meglepte, csendben elgondolkodott rajta. Az, hogy lehet, hogy őt várta, hiszen nem is ismeri őt. Nem tudhatta, hogy ide jön, hogy egyáltalán erre a vidékre jön. Ő sem tudta, nem is tervezte, de egy éjszaka a régi házról és a völgyről álmodott, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy eljöjjön. Hát most itt van. De már nem marad sokáig, mert a házat és a völgyet már látta, a kert pedig – ha volt valaha egyáltalán – már nem létezik.
De létezik, csak jól kell keresni – mondta az anyó. Te jó ég, ez az öregasszony olvas a gondolataimban. Ijedten nézett rá.
Nyugodj meg kedvesem, ne nézz ilyen rémülten. Igen, vártalak. Már vártam azt, akinek átadhatom az örökségemet. Te vagy az. Hogy mi ez az örökség, később megtudod. Igen, tudom ki vagy te, hiszen téged is én segítettelek a világra, és tudom, hogy te keresed a kertet. És azt mondom, létezik az a kert, csak nem jól keresed! Elfelejtetted, hogy nem szavakkal, nem az akaratoddal, hanem a szíveddel kell keresni. Gyermekként nyíltszívű voltál, ártatlan és őszinte. Senki más nem volt körülötted oly tiszta, mint te. Akkor a szellem valódi tisztasága mutatkozott meg benned.
De akkor azóta, mit rontottam el, hogy most nem láthatom? – kérdezte.
Nem rontottál el semmit. El kellett menned, hogy éld a vállalt sorsodat, és ha nehéz is volt, csak kisebb hibákat vétettél. Ami idevezetett, az a szándék, hogy magadon és másokon is segíts. Ezért lehetsz újra itt. És hidd el leányom, ha mindezt megérted, a kertedet is újra láthatod, de ne feledd, a szíveddel kell keresni!
Ez a gondolat megint meglepte és az anyóka látta rajta, hogy nem boldogul vele. Megkérdezte hát – mit érez most a szíved?
Sok szenvedésben és fájdalomban, megaláztatásban és hazugságban volt része. Most pedig fáradt vagyok és csalódott – válaszolta.
Csakhogy ez mind a múlt. Ezek a dolgok nem most történnek veled, és ezek a dolgok pusztán tapasztalások, ami jó és hasznos volt a lélek számára. Megszenvedted őket, de már véget értek. Ezek által váltál jobb emberré.  Most már engedd el őket, és bocsáss meg mindenkinek. És most nézd meg újra. Mit érez a szíved most?
Megértette az anyókát, mert már egy ideje azt érzi, hogy el akarja engedni a sértettségét, fájdalmait, meg nem bocsátását, mert amikor így érez, akkor nem tud örülni semminek, nem érdekli semmi, nem talál szépséget semmiben, nem szabad és nem éli az életét, csak lassacskán morzsolgatja a napjait.
Mosolyogva válaszolt. Igen, hála Istennek van ott azért más is. Az emlékeimben van rengeteg játék, kacagás, öröm. Ezek az emlékek hoztak ide vissza, mert reméltem, hogy itt újra átélhetem. Elfelejtettem boldognak lenni. És láttam a városban, de másutt is, hogy a többi ember is elfelejtette. Már régóta az a vágyam, hogy segítsek nekik, de azt gondoltam, hogy addig nem tudok segíteni, amíg én magam sem tudom, hogyan kell boldognak lenni. Ekkor éreztem azt, hogy ide kell jönnöm. És úgy gondolom, hogyha láthatnám a kertet, ha bemehetnék és emlékeznék mindenre, megint a régi boldog lennék.
Az anyóka mosolyogva hallgatta, de ingatta a fejét, és azt mondta: Majd ha elégedettnek és boldognak érzed magad, akkor mehetsz be a kertbe. Ezzel elköszönt tőle.

Ahogy sétált felfelé a dombon egyre a nénike szavai jártak a fejében. Előbb legyen boldog, aztán mehet csak a kertbe? Miért? Ez így teljesen logikátlan. Előbb bemegy a kertbe, és majd attól jól boldog lesz. De azért érezte, hogy valami mégis csak hibádzik ebben a gondolkodásban.
Felért a dombra. Ledőlt a már meleg földre. Fű és virágtenger volt az ágya. Arcát a Nap felé fordította, behunyta a szemét. Álmodozott. Bemegy a kertbe és boldog lesz. És aztán? Mihez kezd azzal a boldogsággal?
Elképzelte, hogy nem megy vissza a munkahelyére. Nem akarja tovább azt a lélekölő, monoton munkát. Igen, ő arra vágyik, hogy segíthessen az embereknek. Azt még nem tudja hogyan. Tanítani, gyógyítani szeretné őket. Nagyon sok ember vágyik arra, hogy beszélgessenek vele, vagy egyszerűen csak meghallgassák. Mindenkinek szüksége van testi-lelki gondoskodásra, és aki ezt kéri és elfogadja, annak segíteni kell. Igen, erre vágyik. Semmit sem szeretne jobban.
Ezek az emberek ezt a szeretetet, gondoskodást továbbadják másoknak. Egyre több és több lesz a jó szándékú ember, és már az örömszerzés és segítés lesz fontos a számukra nem a másik megalázása, kihasználása. Elképzelte, hogy a Föld is ragyogó és tiszta lesz, mert a jó szándékú emberek a Földet sem lesznek képesek tovább szennyezni. A test, a lélek, a szellem egységet alkot. A megtisztult Föld és a megtisztult ember egymást szolgálja majd. Gondolatban kiszáguldott a világűrbe. Minden világegyetem, minden univerzum összes lakójának ezt kívánta, ezt az egységet és harmóniát. Hogy minden teremtett lény megtisztulva visszatérhessen Teremtőjéhez.
Erre vágyik, nem is vágyik semmi másra. Mi többre is vágyhatna még? Egy gyönyörű vidéken pihenhet. Itt heverészik, a Nap melengeti az arcát. A szívében béke van és harmónia, és ettől boldog. Igen, boldog! Már tudja, mi az a kert, már nem kell látnia, már nem keresi. Az a kert, az ő álmai, vágyai. Gyermekkorának álmai. Ezért voltak csak az övé, senki másé. És most felnőttként is megvannak az álmai, mások, de nem kevésbé szebbek!

Hirtelen megzörrent mellette a bokor. Hogy került ez ide – csodálkozott – eddig nem volt itt semmilyen bokor, bár nem is bokor volt az, hanem egy sövénykerítés, és ahogy elindult mellette, egy helyen egy kis nyílást talált. Átbújt rajta. Az első pillanatban megijedt tőlük, de a felismerés boldogsága eltörölte az ijedségét. A két hatalmas oroszlán úgy simult a keze alá, mint két kiscica. Dorombolásukkal üdvözölték. 
Könny szökött a szemébe, és arra gondolt, hogy ha ezt most álmodja, nem akar felébredni. Bent volt a kertben!
Az oroszlánok kerülgették, törleszkedtek hozzá, ő simogatta őket, és így forgolódva, szinte táncolva terelgették beljebb. És tudták hová. Tudták, mi a visszatérő álma, a kedvenc helye. A sziklákról lezúduló vízesés, ami egy katlant vájt lent a kövekből, és ott csillogott egy kristálytiszta vizű tó. Amikor a tóban fürdött, mindig delfinnek képzelte magát, és akkor rögtön meg is jelentek a delfintársai, és együtt játszadoztak, bukfenceztek a vízben.
Amikor a parton sétált elképzelte, hogy a virágok elhajolnak a lába elől, mert nem akart letaposni egyet sem. Amikor ült a kicsi mohos padon a mókusok kikapkodták a kezéből a diót, mogyorót, amit nekik vitt. Cserébe a mókuskák egy hintát kötöztek neki egy fa ágára.
Nagyon szeretett a tóparton üldögélni. Ilyenkor csodálkozott rá, hogy minden fűszálnak, az összes virágnak, fáknak, milliónyi kis állatkának a kertben van tündére és manókája. A manók játékból néha meghuzigálták a haját, szoknyáját. A tündéreket – ha éppen repültek – csak egy szivárványszínű villanásnak látta. Ha megkérte őket, fontak neki virágkoszorút. Egyszer azt kérte, hogy ők legyenek a koszorú. A sok kis tündér hancúrozva, nevetgélve összekapaszkodott egy kis körben, és rácsücsültek a fejére. Szebb koronája még soha nem volt senkinek. Mikor szétrebbentek összekócolták a haját és nevettek, nevettek.
Ebben a gyermekkori kertben mindig a tündérekkel meg a manókkal játszott. Ember-játszótársa se kicsi se nagy nem volt. Ezt akkor nem hiányolta, hiszen a kerten kívül volt játszótársa. Most viszont úgy érezte, akkor lenne igazán jó egy ilyen helyen lenni, ha megoszthatná másokkal is. Álomkertjét benépesítette, és el is döntötte, hogy az „élet-kertjében” nem is marad egyedül. 
Ebben a kertben mindig tavasz volt, és mindig nyár. Mindig nyíltak a virágok. Ő is ültetett sokat. A manók hozták a magokat, hagymákat. Ő elültette őket, de nem kellett ám heteket várni, hogy kikeljenek. Ahogy betemette őket a földdel, már ki is dugták az első levélkéiket, és pár pillanat múlva már ki is nyílt a virág. Ha szerette volna jobban megfigyelni a növekedésüket, csak erre gondolt, és máris lassabban nőttek a növények. Amikor ültetett valamit és az életre kelt, ő is tündérnek érezte magát egy kicsit.
Ó, és a madárkák. Nagyon szerette a madarakat is. Százezernyi színes, villanó tollacska, és a koncertbe illő csodás énekük. Ami épp most kezd elcsendesedni. Esteledik. Ezt így képzelte el magának, mert csak így tudta otthagyni a kertet. Ha a kertben is mindenki aludni tér, neki is haza kell mennie. Mindig sajnálta, hogy mennie kell, de szomorú nem volt soha, mert tudta, bármikor jöhet. Elindult kifelé.
De most megtorpant. Tizedmásodperc alatt visszaszáguldott a jelen pillanatába. De hiszen ő itt fekszik a virágos fűtakarón, a Nap melegen süt. Álmodta az egészet? Igaz, a szeme csukva volt, de nem érezte, hogy alszik. Átsuhant rajta egy pillanatnyi veszteség-érzés, de ezt most már tudatosan elhárította magától. Mit akarhat még? Hiszen legszebb álmait kapta ajándékba. Azt, hogy a kertben járhatott, és azt, hogy alvajáróból álomjáró lett. Bár ha minden embernek lenne egy ilyen kertje. Hálás szívvel mondott köszönetet Istennek.
Szívében megnyugodva felkelt és elindult lefelé a domboldalon. Kicsit lejjebb egy pillanatra megállt. Már pontosan emlékezett. Igen, itt szokott megjelenni a kert. És itt is van, érzi szíve minden bizonyosságával és szeretetével. Boldogan szaladt volna le a faluba, hogy mindezt elmesélje az anyónak, de ekkor megérezte, és megint könnyek szöktek a szemébe. Puha oroszlánsörény simult a tenyerébe…