Álomból valóság

Idestova 40 évvel ezelőtt, egy verőfényes szép őszi hajnalon egy Gizella királynőről elnevezett kislány látta meg a napvilágot, a messzi Románia Nagyszalonta nevű városkájában. Mivel olyan területen élt ahol a magyarok csak megtűrt nációnak számítottak, ezért a magyar népnek igen keserves élet jutott osztályrészül a románok által bitorolt országban. Egy gonosz móc bácsi tartotta rettegésben országát, és jaj volt annak aki ellenszegült parancsainak. A birodalomban nagy nyomor uralkodott, sem ennivaló, sem tüzelő, sem szellemi táplálék nem volt elegendő.  A magyar könyv az üzletek polcain ritkaságszámban ment. Sokan szenvedtek a hatalomra éhes uralkodó hibás elméletei miatt. Főleg az értelmiségi, tanult emberekre haragudott meg az államfő, de csak azért mert ő csupán cipész mesterséget szerzett. Sohasem járt iskolába, egyetemi tanulmányokat sem folytatott.  Valahogyan mégis az ország legnagyobb pozícióját kaparintotta meg. Felesége sem volt nagy észkombájn szotyola árusként kereste kenyerét hajdanán. Mikor a” Kárpátok Géniusza „ a hatalomra került, elhatározta ellehetetleníti az írók, a tudósok, a tanárok, orvosok és más szellemi munkát végzők életét. Korlátozta a könyvkiadást, és az újságban, rádióban, TV-ben is csak az őt dicsőítő szónoklatok szerepelhettek.

Ahogy telt-múlt az idő a kis Giza felcseperedett és minden figyelmét a betűk varázslatos világának szentelte. Már óvodás korában igen fogékony volt a versekre, mesékre, elbűvölte a káprázatos mondavilág. Mikor elsajátította a betűvetés fortélyát, mást sem csinált naphosszat csak a kalandos történeteket, váratlan fordulatokkal telitűzdelt regéket olvasott.

Szülei, többször egy évben átmehettek útlevéllel  az anyaországba, Magyarországra. Mindig megkérdezték két leányzójukat, mit is hozzanak nekik.

-         Nekem édességet hozzatok!- könyörgött Csilla. Ő inkább a hasát szerette volna megtömni. A boltokban ugyanis egy nyúlfarknyi csokoládé sem volt.

-         Én mesekönyvet szeretnék kérni!- sóhajtotta elérzékenyülten a legkisebb családtag.

Amikor megjöttek a „Kánaán földjéről” a szülők, a gyerekek örömujjongásban törtek ki. A nagyobbik leányzó két pofára tömte az édességet, a kicsi pedig boldogan ölelte magához legújabb szerzeményét, a rég áhított mesekönyvet. Nem is lehetett aznap hangját sem hallani, elbújt egy sarokba, és egy szuszra kiolvasta ajándékba kapott könyvét. Szülei rosszallóan ingatták a fejüket, amikor látták, hogy a kislány milyen mohón falja a könyveket.

-         Menj ki te is játszani a többiekkel, ne savanyodj itthon egész nap, élvezd a vakációt!- morgolódtak szüntelenül.

-         De hiszen nekem egyetlen pajtásam sincs, nem szeretek ugrándozni az utcán, értelmetlenül vihorászni meg főleg nincs kedvem. A világon a legjobban olvasni szeretek. Sohasem unom meg, olyan tájakra kalauzol el a könyv, ahol elmerülhetek egy másik világba, kizökkenhetek a valóság nehézségeiből- magyarázta a kis tudálékos.

-         Ezért hozol haza mindig rossz jegyet testnevelésből, mert nem  tudsz labdázni, cigánykerekezni, kézen állni, bukfencezni. Az utcán zsibongó gyerekek ezt mind játszva megtanulták egymástól-  dohogott apuka.

-         De ellenben minden más tantárgyból kitűnő vagyok, csak esetlen, satnya a mozgásom. Nem lehetek mindenből kiváló – védekezett a kis könyvmoly.

Teltek múltak az évek, Gizella mindig a legjobb tanulók között volt az osztályban , csak az a fránya torna jegy ne rondított volna bele a bizonyítványába.

A lányok néha szüleikkel tarthattak az „Ígéret földjére”, Magyarországra, ekkor olyan boldogok voltak, hogy madarat lehetett volna fogatni velük örömükben. Nem győztek csodálkozni, hogy ebben a gazdag országban a polcok roskadoznak az áruktól, és itt mindent lehet kapni, mi szem szájnak ingere. Náluk bezzeg mindenért sorba kellett állni. Minden vakációjuk csak arról szólt, hogy be kellett szerezzék a téli betevőt, és el kellett raktározzák az eleséget, mert különben felkopott volna az álluk télen. Egyik nap cukorért, másik nap krumpliért álltak órák hosszáig sorba. Míg Csilla játékot vitt magával, hogy ne unatkozzon, Gizella könyvekkel próbálta múlatni az időt. Jó néhány kötetet ki is olvasott sorban állás közben, így összekötötte a kellemest a hasznossal. Mikor Magyarországon jártak szinte el sem lehetett őket vonszolni az üzletek kirakatai elől. Csilla a szép ruhákon legeltette a szemét, Giza pedig a könyvesboltok kínálatát böngészte. Minden kiruccanáskor kérhettek valamit szüleiktől. A  nagyobbik lány, divatos ruhára és cipőre voksolt, míg a kisebbik újfent könyvet kért.

-         Gyerekek, a vámosok elől mindent el kell dugni, mert hiénaként ugranak ránk és mindent elvesznek. –adta ki az ukázt a szemfüles anyuka.

Csilla eldobta régi elnyűtt topánkáját és az újat sárral kente be, hogy ne vegyék észre a vámosok.  Giza kénytelen volt a pulóvere alá rejteni könyvét. Jól tudták, hogy a rend szigorú őrei különösen a könyvekre, a hírlapokra, kazettákra voltak „ rámozdulva”. Parancsuk volt ugyanis, hogy minden ilyen jellegű dolgot irgalmatlanul kobozzanak el az utasoktól.   Nem vetett jó fényt az országra, hogy a lakosok információkhoz juthatnak, hogy más országban milyen életszínvonal van, és lelepleződhet a hamis illúzió. Netán a nép meglátva más nemzetek életminőségét, még zúgolódásba, elégedetlenkedésbe kezdene.

Azért is üldözte a pártvezér az írókat, tanárokat olyan vehemensen, mert az volt a véleménye: a buta, műveletlen népet így könnyebb kordában tartani, és engedelmes kötelességre bírni. Nem is sokan mertek packázni a hatalom szabályaival, mert féltek a megtorlástól.  Jó néhány engedetlen honpolgárt különböző munkatáborokba internáltak, messze a családjuktól.  Volt olyan, aki sohasem tért vissza szeretteihez a csatornaépítés nehéz emberéletet követelő munkáiból.

A nagyszalontai lányok szülei nem lévén más választásuk beletörődtek a rájuk zúduló nehézségekre és engedelmes polgárokként nevelgették gyermekeiket. Látástól vakulásig dolgoztak, mert régen még szombaton és akár vasárnap is behívhatták őket pluszmunkára.

Lányaik már tinédzserek voltak, így találtak maguknak foglalatosságot, míg szüleik nem voltak otthon. A kis Giza továbbra sem tágított a könyvek mellől, mindig kiolvasta a házi olvasmányokat is. Csilla már rafináltabb volt, ő inkább megnézte filmen és annak a tartalmát írta le, nem bajlódott a hosszú ideig tartó olvasással. Mikor érettségire került a sor, Gizella egyedül a nagyszalontai Arany János Gimnázium tanulói közül, a magyar szóbeli vizsgán a legjobb 10-es osztályzatot szerezte meg.

Még meg sem száradt a tinta az érettségi oklevelén, amikor egy húsipari vállalatnál irodai állást kapott.  Igazi barátait, a könyveket sohasem dobta sutba. Udvarlója mindig rosszallóan jegyezte meg:

-         Neked milyen unalmas hobbid van, tiszta időpazarlás, hogy mindig olvasol!

-         Még hogy felesleges időpazarlás? Ez befektetés! Minél többet olvasok, annál jobban rádöbbenek, mennyi mindent nem tudok még az életben. - vágott vissza a könyvek szerelmese élete párjának, a matek tanárja fiának, aki mérnöki egyetemre járt.

Hét év udvarlás után frigyüket meg is pecsételték, és a házasság rögös útjára léptek. Egy évre rá, ahogy kimondták a boldogító igent, már meg is született szerelmük gyümölcse, egy csodaszép kislányka. Az újdonsült anyukában kezdtek felszínre törni elfojtott érzelmei. Irodalmi alkotásokba szőve, mesék formájában adta ki magából azt a túláradó szeretetet, amit a kis jövevénynek szánt.

Elkezdett versikéket, meséket írni a legdrágább lénynek, saját gyermekének. Még rajzokat is készített a mesék mellé, hogy látványosabb, érthetőbb legyen a történet. Egész életében arról ábrándozott, hogy ha egyszer felnőtt lesz meseíró lesz. Minduntalan arra vágyott, hogy egyszer  kiadják majd könyvekben alkotásait, és művei által örökre élhet, halhatatlanná válik. Azóta kisfia is született, a mesék meg csak gyűltek, gyűltek… A kétgyermekes anya úgy érezte ez a küldetése, hogy meséket írjon a gyerekeknek.

Egész gyermekkorát mesevilágban töltötte, annyi mondani valója volt, hogy egy emberöltő is kevés lett volna rá, hogy kiírja magából kalandos történeteit. Teljes meggyőződéssel azt vallotta:

„Minden földi halandónak kell legyen küldetése a világban. Minden szívdobbanás erre emlékeztet a földi létben. Ahogy elérjük életünk derekát, hajunk deressé válik, sokszor valamilyen meg nem magyarázhatatlan féreg kezdi rágni önbecsülésünket. Vajon eleget tettem a reám testált feladatnak, vajon jól kufárkodtam parányi életem hamar tovaszökkenő éveivel? Többen tudomást sem vesznek földi küldetésükről, a halk suttogást meg sem hallják, vágyaikat, terveiket rég felőrölte a betevő falatért vívott küzdelem.

Mások, küldetésük teljesítését kipipálják, amikor gyermeket nemzenek, vagy világra hoznak. Titkon arra számítanak, hátha gyermekeik véghezvihetnek olyan el nem évülő érdemeket, amiért elismerés illeti őket is, mint a világ jótevőjének ősét. Ez a megadó, beletörődő magaviselet semmiképp sem díjazható. Mindenki igyekezzen a tőle telhető legjobb teljesítményt, a legszebb érdemeket véghezvinni embertársainak érdekében.

„A világ úgy elaljasult, hogy az ember önként, kéjjel öl nem csak parancsra” - vallotta koszorús költőnk fél évszázaddal ezelőtt. Azóta a helyzet hatványozottan romlott. Ma már a katasztrófák, brutális cselekedetek, terror bűncselekmények tartják rettegésben a valaha jobb időket megélt Föld lakóit. Olyan kevesen vannak e világon, akik a „ legokosabbnak” kikiáltott faj egyedének, az embernek az érzelmeire apellálva, a pozitív gondolkodására való nevelésre szentelik életüket. Nem rejtem véka alá, hogy a gonoszságban, erkölcsi fertőben felnövő nemzedék jobbá tételében magam is munkálkodom. Igaz ez csepp a tengerben, de mégis megéri, úgy érzem. Ha már egy ember jobbá, társaival szemben empatikusabbá válik- nyert ügyem van. Jómagam meséket írok. A gyermekirodalom a legszebb, és legnemesebb terület ahol örömmel kifejthetem tevékenységemet. Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, mert övéké a Mesék Országa – alakítottam át sajátos szemléletmódomra a bibliai mondást.

Gyermekeimen tesztelem írásaim hatását. Ők örömmel olvassák műveimet, és saját illusztrációimmal díszített „egyedi” könyveimet lelkesen forgatják. Lapjait rongyosra  tépkedték az évek folyamán, egyik másik költeményem kívülről fújják. Történeteim mind róluk szólnak, egytől egyig szívhez szóló tanulságos mesék.

Igyekeztem az állatok megbecsülését, a környezetünk védelmének fontosságát is belecsempészni mondanivalómba. Az egészen pici emberpalánta még igen fogékony, így ebben az életkorban kell lerakni a legalapvetőbb viselkedési normák alapköveit.

Az ember értelmére a legnagyobb hatással a könyvek vannak.

Mi az írói társadalom „amatőr képviselői” fogjunk össze, és együtt közös erővel jobbítsuk meg a világot.

Műveinkben egy szebb jövő képével kecsegtessük olvasóinkat, kápráztassuk el a paradicsomi éden bűvöletével őket, hátha kedvet kapnak majd, hogy az irigylésre méltó mesevilágot valóra váltsák. Felcsillanhatna a remény arra, hogy olyan idilli létben élhessünk, ahol béke, és szeretet honol. A betűk mágikus erejét használva, a szavak varázslatos világát összegyúrva hozzunk létre minél több irodalmi alkotást, amely a jövő nemzedékét a jóra, a szépre neveli.

Hát ez az én egyéni küldetésem lényege, az irodalom magasztos célra való hasznosítása.

„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.”- Kosztolányi Dezső rajongását, az anyanyelve iránt érzett mély érzelmeit nagyra értékelem. Minden nemzet számára édes anyanyelve a legszebb. Olvassuk hát pátosszal a szívünkben az arra érdemes írók, költők káprázatos szellemi termékeit.”

Sajnos ebben a mai rohanó világban időhiányra hivatkozva egyre több szülő azt hiszi nem fontos az, hogy esténként mesét olvasson gyermekének. Inkább megveszi a legújabb DVD - filmet, és a gyerkőc iránti kötelessége ezzel kimerült. Pedig, busásan megtérül az az idő amit, gyermekünk lelki szükségleteire fordítunk, és esténként mesekönyvet forgatunk. Míg én a mesék világába kalauzoltam el gyerekeinket, addig férjem bibliai történeteket olvas fel. Nem titkolt szándékom az volt, hogy rávegyem arra, hogy előbb utóbb csemetéim is lelkes olvasók legyenek. Mindenki tudja, hogy ki milyen példát lát otthon, felnőtt korában rendszerint azt fogja követni. Ha valaki megízleli a betűk csodás rejtelmét, akkor már nem szabadulhat, örökre rabja lesz a mesekönyvek bűvös világának. Kitárulhat előtte a világ, és képzeletbeli csodálatos tájakon szárnyalhat. Ez az érzés semmihez sem hasonlítható örök boldogságforrás annak, aki a tudás fájának almájából szakítva rálel egy oázisra, egy több ezer kötettel rendelkező könyvtárra. Természetesen nálunk is megesett néha napján, hogy elmaradt a felolvasás. Ilyenkor a kis perlekedők mellé bújtam, és fejből elmondtam egy mesét, ami éppen eszembe jutott.

Nagy tévedés az, hogy a mesének mindig tanmesének kell lennie, hisz az irodalmi műveknek legfőbb célja az, hogy valamit megmozdítsanak legbelül. A mese csak egy eszköz arra, hogy szoros kapcsolat alakuljon ki anya és gyermeke között. A jó mese viszont a gyerekeknek a világról való tapasztalatát erősíti meg, segít eligazodni a világban. Kétségtelenül, a mai gyerekek jobban szeretik a televízióban vetített meséket, amik már kész világot, figurákat mutatnak meg, sok esetben telitűzdelve agresszív elemekkel. Köztudott, hogy a népmesékben is előfordulnak torzsalkodások a szereplők között, de talán olvasva nem olyan vérfagyasztó elképzelni a cselekményt, mint látni. Ha a gyermek maga képzeli el képről-képre a történetet, akkor megmozgatja érzelem- és gondolatvilágát.

Az egészen kicsi korúak még mindent be tudnak fogadni. Minden mesében benne van az egész világ: a születés, a halál, a csodák mágikus ereje, és a túlvilág is jelentős szerepet játszik. A tanulságos, sok humorral fűszerezett mese segít abban az olvasónak, hogy azt érezheti a főszereplő barátjává vált, és sok esetbe az izgalmakkal teli jelenetekkor szinte sorsközösséget vállalunk iránta. A pozitív hősök életszemlélete elkísérheti olvasóját egész életében, hisz a kis Nyilas Misi, Árvácska, és a cifra ködmönt viselő Gergő történetei minden magyar gyermek lelkében kitörölhetetlen nyomot hagynak.

Véleményem szerint a XXI. században a könyvek azt üzenik olvasóiknak, hogy továbbra is forgassák őket olyan buzgalommal, amilyenekkel szüleik, nagyszüleik tették egykoron. Nem engedhetjük, hogy az olvasás kimenjen a divatból. Minden szülőnek azt tanácsolnám, hogy ne hagyják magukra utódaikat. Az ő biológiai órájuk gyorsabban ketyeg, s amit egy bizonyos korszakban elmulasztottunk, és nem kerül bele csemeténk lelkébe, azt később már nem pótolhatjuk. A gyermekkor villámgyorsan tovatűnik, és a tátongó űr örökre megmarad.

Semmit sem szeretnék jobban a világon, mint azt, hogy meséim nyomtatásban is megjelenhessenek, és álomból valóság váljon…