Utoljára még láttam őt, ahogy a hideg kőhöz simítja a homlokát, azután megéreztem, hogy szenvedéseim a végéhez közelednek.
Gyorsan szem elől tévesztettem, mert az érzékeim már kiéleződtek a közeledő menekülésre, és újra meg kellett küzdenem a rám törő mázsás súlyokkal: illatok és színek árjával, amiket egy évtizede már csak fakó visszhangként tapasztalhattam, igazi valójukban nem.
A burok meghasadt és lázasan lüktetve okádta magából a fajtámat a gyanútlan emberiségre. Sejtettem, hogy hamarosan sorra kerülök, a várakozástól egyre sebesebben pörgött az agyam, kiszabadulva a hosszú évek óta tartó fásultságból, felkészülve a küldetésem végrehajtására.
Már biztos voltam benne, hogy ezúttal Seraphina nem jön el, és ez a tudat örömmel töltött el. Mindig is idegesített, ha a közelemben volt, sosem értettem, mi szükség rá, hogy kioktasson, hiszen tudtam a dolgom. Én voltam az egyetlen, aki még nem okozott neki csalódást.
Valahányszor odaát jártam, rögtön megszereztem a legtökéletesebb alapanyagokat, válogatás nélkül és ösztönösen. Azt hiszem annyira hajtott a vágy, hogy visszakapjam, amit elvettek tőlem, hogy semmi másra nem tudtam koncentrálni, csakis az előttem lebegő célra.
A mai napig fogalmam sincs róla, honnan jöttem, ki voltam, mielőtt Seraphina idelökött a határvonalra, kizárva az árnyak és az emberek világából egyaránt.
Azt ígérte, választhatok otthont és életet, ha segítségére leszek, én pedig úgy hittem, nem tehetek mást: engedelmeskedem, remélve, hogy állja a szavát...
Végre átcsusszanhattam a repedésen, azután a gravitáció már át is vette a hatalmat felettem, és eszelős tempóban rántott a Föld irányába.
Ám volt még valami, ami furcsa módon a gravitációnál is jobban vonzott: a vágy, hogy viszontlássam. Nem terveztem néhány másodpercnél tovább vesztegelni nála, hiszen az időm fájdalmasan véges, de a látvány fogva tartott: a puszta földön feküdt, lelkileg összetörve és vigasztalhatatlanul. Meg sem moccant, pedig biztos voltam benne, hogy érzi a jelenlétemet. Korábban nem fordult elő velem, hogy valódi figyelmet fordítottam valakire, akit egyszer már kiraboltam, inkább csupán elviseltem a jelenlétüket, de ez a lány más volt, mint a többiek: ő keményen küzdött. Mindentől megfosztottam, eddig a percig mégis újra és újra talpra állt. Senki hozzáfoghatóval nem találkoztam azelőtt.
A vezeklésem részeként folyton figyelemmel kellett kísérnem az általam tönkretett emberek hátralevő életét, át kellett éreznem a kínjaikat, hallani a gondolataikat - mindez soha nem volt olyan nehéz, mint nála.
Egyetlen nap leforgása alatt megfosztottam a családjától, a lehetőségeitől, az álmaitól, kisajtoltam belőle mindent, és roppant büszke voltam magamra, mert aznap senki sem csinált nálam jobb fogást, és elismerésül Zachary elmesélte, hogy mi mindent fog készíteni abból, amit szereztem.
Aztán láttam, milyen rendíthetetlenül igyekszik, hogy minden megaláztatást elvisel, átvirrasztja az éjszakákat, hogy felidézze az emlékeket, amikbe kapaszkodhat. Míg gyötrődött én vele együtt gyötrődtem.
Először merült fel bennem, hogy nincs jogom ezt tenni. Azelőtt azt gondoltam, hogy ez teljesen épeszű viselkedés: a túlélésért küzdök, ha lehet ezt egyáltalán életnek nevezni, hiszen nem vagyok sem ember, sem árny, talán inkább valami szellemféle. Alakot ölteni csak ideiglenesen tudok, az álmokba férkőzve.
Tépelődtem a teste felett, hiszen tudtam, hogy mennem kellene, mert súlyos árat fizethetek, ha Seraphina szószegésen kap. Gondolatban hallottam is a szélzúgást idéző hangját, ahogy azt kiáltja: - Megegyeztünk, Seth! Sose feledkezz el róla, mit tehetek veled!
Még egyszer számba vettem a teendőimet, de már nem ragaszkodtam a teljesítésükhöz olyan szilárdan, mint a várakozás hevében.
Végül úgy határoztam, hogy bármit kell is majd elviselnem ezért cserébe, azt akarom, hogy megismerjen, megszeressen, ahogy ő is a szívembe lopta magát.
Nem tehettem ellene, a lelkiismeretem addig duruzsolt, míg meg nem győzött róla, hogy boldoggá kell tennem Allie-t.
Reméltem, hogy álmodik az öntudatlanságban is, mert számomra az volt az egyetlen módja az elérésének. Minden erőmmel igyekeztem ráhangolódni, de folyton elvesztem a részletekben. Mosolyogtam magamon, annyira lekötöttek a lélegzetvételei, rózsaszínű szemhéjának rebbenései, a sóhajai és szívdobbanásai, hogy sokáig képtelen voltam követni őt az elméje zegzugos rejtekeibe, ahol az ábrándjai rejtőztek.
Hamarosan mégis rátaláltam:
Barna hullámok keretezték lágy orcáját, amire rózsákat festett a hajnali fény. A szemét most is lesütötte, mint mindig, és várta, hogy bekövetkezzen: tíz éve minden átkozott napon ugyanazt álmodta. Mindig elölről kezdődött...
Meg akartam kímélni tőle, hogy újra átélje a szülei és a testvére elvesztését, ezért közbeléptem, mielőtt megérkezik a vonat, ami egy darabokra hullott létbe repítette volna vissza.
El sem tudom képzelni, valaha milyen lehetett a külsőm, tehát olyan próbáltam lenni, amilyen férfi után ő sóvárgott. A bizalmába férkőzni így sem volt egyszerű feladat.
Szorosan mögé lopóztam, mégsem vett észre, ezért kissé összerezzent, mikor megszólaltam mögötte.
- Kisasszony, biztosan tudom, hogy ez a vonat nem fog megérkezni.
- Még sosem késett - felelte fátyolos hangon, hátra sem fordulva.
- Biztosíthatom, erre az állomásra ma egyetlen vonat sem fut be - erősködtem, mire rám nézett végre. A tekintete tiszta volt, és velőig hatoló, amilyennek azóta nem láttam, hogy elveszítette a szeme világát az én hibámból.
Azt vártam, hogy félni fog tőlem, talán otthagy, vagy egyszerűen nem vesz rólam tudomást. Megpróbálhatott volna kilökni magából, de hirtelen úgy éreztem, hogy szorosabban tart, mint bármikor.
- Mit akar tőlem? - kérdezte gyanakvóan, és tetőtől talpig végigmért.
- Segíteni jöttem. Tudom, min mentél keresztül, Allie. - Elfeledkeztem arról, hogy magáznom kellene, és fittyet hánytam az óvatosságra. Minél hamarabb meg akartam győzni róla: az az egyetlen helyes út a számára, ha követ engem. Ráébredtem arra, amit Seraphina minden erejével igyekezett leplezni előttem, hogy nem csak elvenni vagyok képes, hanem adni is. Márpedig abban a pillanatban megcáfolhatatlanul éreztem, hogy visszafordíthatom a képességeimet, ha Allie támogat benne.
- Honnan tudja a nevemet? - hátrált néhány lépést, mire én megijedtem, hogy túlságosan elsiettem a dolgot, de mit tehettem volna, hisz csak óráim voltak hátra.
- Segíteni jöttem - ismételtem könyörgőn, mire apró mosoly jelent meg a szája szegletében.
- Maga talán egy őrangyal? - kérdezte bájosan félrebillentett fejjel, én pedig felkacagtam. Mókásnak találtam a feltételezést, ám végül arra gondoltam, miért is ne?
- Úgy is mondhatjuk.
- Akkor hol vannak a szárnyai? - Diadalmas arcot vágott, mintha súlyos hazugságon kapott volna. Ez annyira jellemző volt rá, hogy megint a nevetés környékezett, de igyekeztem komolyságot erőltetni a vonásaimra, és közben lassan nekiláttam szárnyakat növeszteni a kedvéért. Ahogy átbújtak a kabátom hátán, megbűvölten közelebb araszolt, aztán kinyújtotta a kezét, és végigsimított a tollakon.
Bármit megadtam volna érte, hogy érezhessem az érintését, de sajnos hiába voltam kívül azon a gyűlöletes hártyán, mégis körül fogott, megvonva tőlem ezt az élvezetet.
- Bíznod kell bennem! - szólítottam fel, és ő legnagyobb örömömre aprót bólintott.
Lassan az idegen ujjai közé csúsztatta apró ujjacskáit, és rég nem érzett béke járta át a lelkét. Az angyal, akiért fohászkodott, végre eljött érte, hogy feloldozza a kín alól. Visszaköltözött a szívébe a remény, és ragyogásba vonta kedves lényét...
Amint kész volt velem tartani, a piszkos kis állomás elmosódó foltokká aljasult a látóterünk szélén, csak egymást láttuk, és magunk elé képzeltük a végtelen univerzumot, ami arra várt, hogy eszközül szolgáljon a tervemhez.
Első úti célunk a kereszteződés volt, ahol a családja autóbalesetet szenvedett azért, hogy én magammal vihessem az irántuk érzett szeretetét, aminek melege a napfény híján levő árnyvilágot táplálta volna.
Megálltunk a harmatos fűben a műút mellett, majd arra kértem, próbálja meg látni a szüleit és az öccsét az autójukban, amint felénk közelednek. Azt hiszem, először nem igazán értette a kérést, de nem kérdezett semmit, csak homlokráncolva koncentrálni kezdett, hogy minden részletében felidézhesse a képet, amit vártam tőle.
Hamarosan meghallottuk a motorzúgást, és ő elkerekedett szemmel figyelte, amint áttetszővé váltam, aztán besuhantam a motorháztető alá, villámgyorsan a lehető legnagyobb kárt téve odabent, így a kocsi leállt, jó néhány perces várakozásra ítélve bosszankodó utasait.
Épp időben tértem vissza hozzá, megakadályozva, hogy ostobaságot csináljon. Karcsú derekát átkarolva tartottam magam mellett, mielőtt beleavatkozott volna az események kedvező folyásába, és újra tragikus mederbe tereli a cselekményt.
Bizalma megingott, mikor ráébredt, mire készül a férfi, ám épp csak elhatározta, hogy közbelép, ő már vissza is tért mellé, karját köré fonva. Megint földöntúli nyugalom áradt szét a belsőjében, és a szíve parancsára hallgatva hagyta, hogy az angyala tegye a dolgát. Mikor távolabb, a kereszteződésen átrobogott egy üzemanyag szállító teherkocsi, önkéntelen sikoly szakadt fel a mellkasából. Megmentette őket...
- Láthatnak minket? - kérdezte vágyakozva. Fájt elszomorítanom, de nemet kellett intenem.
- Hamarosan együtt lesztek! - ígértem, mire megbékélt kissé. Kiléptem az útra, mutatóujjammal fénylő kaput rajzolva eléjük, és amint sikerült a járművet üzemképes állapotba hozniuk bele is száguldottak az átjáróba - csupán a visszamaradt kipufogógáz jelezte, hol tűntek el.
Észrevettem rajta, hogy nagyon szeretné tudni, mi történt, mégsem mert faggatózni, én pedig tudatlanságban hagytam, had legyen számára meglepetés mindaz, amit kapni fog.
Tovább haladhattunk: öleltem őt, miközben a fülébe súgtam, hogy hunyja be a szemét. Először azt hittem engedelmeskedett, aztán feltűnt, hogy fél szemével hunyorítva próbál leskelődni.
- Itt maradunk, ha nem fogadsz szót! - dorgáltam, mire durcásan lebiggyesztette az ajkát. Így is gyönyörű volt, de nem engedhettem, hogy befolyásoljon, mert az hátráltatott volna mindkettőnket. Megadó sóhajjal leeresztette a szemhéját, és mikor legközelebb körülnézhetett, már egy hatalmas vasszerkezet tetején álltunk kettesben, alattunk a fényárban úszó város.
Fehér ruhát viselt, szépsége világított a csillagtalan éjszakában, eltompítva a reflektorok tündöklését is. A korláthoz szaladt, és áthajolva rajta felmérte a szédítő mélységet. Féltőn kaptak utána az ismerős karok, de egyáltalán nem bánta, rég vágyott erre a gyengédségre. Bolondos táncba kezdtek a torony tetején, kacagva libbent jobbra-balra, miközben magába szívta az őket körülölelő látványt. Homályosan emlékezett a látásától megfosztó sosem szűnő sűrű feketeségre, és még jobban értékelte ezt az ajándékot...
- Mindig is el akartál jönni ide - mondtam, inkább magamnak, mint neki.
Jó volt vele lenni, olyan érzéseim támadtak, amiket azelőtt elképzelni sem tudtam. Azok a bizonyos pillangók vadul kergetőztek a gyomromban, és csilingelő hangjánál csak bizalmas hallgatását szerettem jobban.
Úgy döntöttem, ideje mennünk, ő pedig helyeselt. Megígértem neki, hogy megnézzük a világ valamennyi csodáját, és csupán annyit kértem cserébe, hogy feledjen el mindent, ami azelőtt történt, hogy találkoztunk.
Elhitettem vele, hogy a sok szörnyűség volt a rémálom, és mindez a való. Úgy tudta, azért érkeztem, hogy felébresszem a bénultságból - valójában a színjáték azt a célt szolgálta, hogy elszakadjon a testétől, és halhatatlan lelke a számára kiszemelt helyen létezhessen tovább.
Miközben a forró kelet felé repültünk, megkérdezte a nevem, és abba, ahogyan elismételte utánam, valamennyi porcikám beleremegett.
Világkörüli utunk során végül elérkezett a pillanat, mikor vászon és ecset után kezdett sóvárogni. Tehetséges festő volt, ünnepelt művész válhatott volna belőle, ha én derékba nem töröm a karrierjét. Most engesztelésül egy egész világot adományoztam neki, amit megtölthetett a képeivel, reményeivel és emlékeivel.
Végtelen megelégedésemre habozás nélkül elfogadott mindent, így hamarosan utolsót lélegzett az emberi földön, és vergődő szíve megszűnt dobogni. Szabad lett.
Sokáig álltam mögötte mozdulatlanul, ámulva nézve, ahogy sorra festi mindazok portréját, akiket valaha látott, és akik új otthonában körülveszik majd.
Kacagva mesélte mindannyiuk történetét, közben a könnye is kicsordult - bizarrul vidám volt a vége.
- Téged nem festelek le - jelentette ki, rám bökve az ecsetével.
- És miért nem? - kérdeztem kissé csalódottan. Persze kinevetett.
- Mert ilyen csodálatosat lehetetlen alkotni. Látszik, hogy igazán angyal vagy - A vállamra hajtotta a fejecskéjét. - Most már mindig velem maradsz, ugye?
- Csak huszonnégy órát kaptam.
Mélységesen lesújtotta a hír. Üveges tekintettel meredt az arcára. Ez a férfi a testvére volt, a barátja, a kedvese - mindent megkapott vele, amit kívánhatott, alig néhány óra alatt. Igazán csak ennyi járt volna kettőjüknek?
***
Megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe. Már túl sokáig halogattam ezt a pillanatot.
Szótlanul ülünk, szorosan egymás mellett, végignézve az utolsó naplementémet. Képtelen vagyok elárulni neki, hogy soha többé nem láthat viszont, ezért nincs értelme várnia rám.
Azzal, hogy segítettem neki visszaszerezni az életét, tulajdonképpen önkezemmel vetettem véget a sajátomnak, mégis, mióta az eszemet tudom, sosem cselekedtem ennél jobbat. Büszke vagyok és elégedett, ő pedig végre igazán boldog.
Persze lehetetlen lenne vele maradnom a saját kis világában, amit együtt teremtettünk, mert mielőtt összezáródik az átkozott kéreg, a felettem álló hatalom úgyis kitépne a karjaiból - mindent visszavesz, ami belőle származik, és semmilyen erő nem állhat ellen neki.
Amint elég erős leszek, elbúcsúzom tőle, azután magammal viszem a testét. Nem akarom, hogy az ostoba emberek egy mocskos gödörbe lökjék, átadva a visszafordíthatatlan enyészetnek, akkor sem, ha tudom, itt tovább él a lelke, mindennap új csodára találva.
Talán mindennek ez az értelme: annak, hogy elveszítettem önmagam, kiderült, mire vagyok képes, felfedeztem az egymásba nyíló alternatív világokat, mindezt azért, hogy a Sors az utamba vezérelhesse őt, és egyetlen napra jobb lehessek, mint amilyen egy teljes életen át lettem volna.
- Mennem kell. - Olyan nehéz ezt kimondanom, de be kell végeznem, amit elkezdtem. Örökké fog élni, és örökké fog emlékezni rám, ennél többet nem is kérhetek.
- Maradj még, Seth! Sokára találkozunk újra! - A karomba kapaszkodva kérlel, és elmondhatatlanul nehéz ellenállnom neki. Hiába adtam vissza mindent, a szívének egy részét akaratlanul is magammal viszem. Végeredményben tolvaj vagyok...
Lecsókolok egy könnycseppet az arcáról, azután felállok mellőle. Már nem vitatkozik, inkább hangtalanul gyászol.
- Ígérd meg, hogy nem adod fel soha! Ne engedd, hogy a szürke hétköznapok magukba szívjanak, és megrabolják az életed szépségét - súgom, mire újabb könnycsepp pereg le a szeméből.
Most nem nézek hátra, csak elsodródom tőle, vissza oda, ahol az immár élettelen teste hever. Kortyonként a szívembe iszom a látványát, és amint lassacskán eltűnik, már észlelem is az ellenkezést nem tűrő rántást, ami vállaimat előrelökve tépáz, hogy időm elmúltával visszarepítsen vesztőhelyemre.
Utoljára még látom őt, ahogy a térdére hajtja a homlokát, azután megérzem, hogy örömöm a végéhez közeledik.