„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg."
Ha én változom, minden változik - ezt a mondatot fénylő, piros matricaként ragaszthatnám az egész életemre. Olyan ez, mint a „Fragile" felirat a repülőtéri csomagokon: mindenki bőröndjére járna, de kevesen teszik fel a kezüket, hogy tényleg kérik is. Nos, én kérem.
Nem volt olyan rég, hogy észrevettem, hogy megváltoztam. Korábban azt hittem, mindig gyereklelkű maradok, majd talán ha egyike leszek a játszótéri kopott padon vigyorgó ősz nyugdíjasoknak, akit nem bánt, hogy ma reggel otthon felejtette a fogsorát, akkor elgondolkodom rajta, máshogy látom-e a világot, mint húszévesen. És csak éltem az életem. Történt persze velem jó és rossz és öröm és tragédia, de csak felszegtem a fejem és meneteltem tovább az ösvényen. Így visszatekintve egy cél vezérelt: felnőtt akartam lenni. Talán tizennégy, tizenöt lehettem, mikor megfogalmazódott bennem, hogy a lefőbb vágyam az, hogy befejezzek minden iskolát, ami ehhez kell, és elkezdjek dolgozni. Amikor ezt elértem, nagyon boldog voltam. Nem mintha bármi gond lett volna a gyerekkorommal vagy a családommal: nem. Csak éppen így akartam.
Aztán amikor ebben a helyzetben találtam magam, meglepve vettem tudomásul, hogy nem váltam felnőtté. Semmi nem változott. Diplomás vagyok, dolgozom, megházasodtam, gyerekem lett... Felnőttnek számítok. Mégsem érzem, hogy ez mit jelent. Én nem változtam semmit sem.
És tényleg. Egy bizonyos pontig életem másból sem állt, mint kiteljesedésből: olyan voltam, mint a fa, amely gondosan növesztgeti szárát, törzsét, gyökereit, leveleit, terméseit, mindenre figyel, mindent az ellenőrzése alatt tart. A balul sikerült részeket: az elszáradt virágokat, kivágott gyökereket megsiratja, aztán eltemeti.
Persze érettebb lettem. Képessé váltam például csendben maradni akkor is, amikor pedig volt véleményem, és sztoikus mosollyal figyeltem a nálam tíz évvel fiatalabbakat, saját énem kicsinyített Matrjoska-másait, akik erre nemhogy képtelenek voltak, hanem egyenesen erényként tisztelték önnön szókimondásuk fétisét.
A hasonló piciny változásokat érzékeltem ugyan, ám nem éreztem magam felnőttebbnek tőlük. Amitől végül ez az érzés megtalált, az egy elemi erővel a családunkba csapódó mennykő volt. Amikor először találkoztam az ismeretlennel, még nem gondoltam, hogy ez lesz az, ami megköveteli, hogy ez a céltudatos fa kilépjen a termőföldből és tüzet köpve, pofonokat osztva rázza leveleit. Hogy mi lesz az, ami megmutatja, mit jelent felnőttnek lenni.
Pedig akár előre is láthattam volna. Ha foglalkoztam volna vele. Ha nemcsak a saját apró-cseprő ügyeim kerekét gördítem előre nap mint nap, figyelve a gödröket és árkokat, ha felpillantottam volna - akkor láttam volna, hogy egy mondába illő meredekségű hegy van előttem, amin lehetetlen feljutni. De így csak taszigáltam a napokat előre, kerülőutakat próbáltam ki, ásni kezdtem az égbe tartó sziklát, hogy újra egy hangulatos, lapos tisztás legyen az életem, kiegészítve madárdallal és napnyugtától színes felhőkkel.
A gyereknek gondjai támadtak az iskolával.
Túl prózai? Hát, én szóltam. Mondtam, hogy akár előre is láthattam volna. Ki tudhatta volna nálam jobban, hogy nincs két egyforma ember, nincs két egyforma gyerek, tehát közel sem biztos, hogy a második gyermek is olyan jól beilleszkedik az iskolába, mint az első? Ugye.
Fogalmam sem volt róla, hogy az életemben eljön egy pont, amikor nem elég a boldogsághoz, ha mindent megteszek. Ha csak annyit teszek, hogy én változom. Ha megpróbálom megmagyarázni a tanároknak, hogy milyen az én gyerekem, ha figyelem őket és úgy beszélgetek velük, hogy az üzenetem átmenjen. Hiába voltam képlékeny, hiába próbált kicsiny családunk az iskolához idomulni, nem ment. Egy megfoghatatlan, elillanó gonddal találtam magam szemközt, amire semmi, de semmi ráhatásom nem lehetett.
Alapvető váltásra volt szükség. El kellett fogadnom, hogy annál többet kell tennem, minthogy szimplán tovább változzak. Változtatnom kellett. Méghozzá a külső körülményeket. Arra döbbentem rá, hogy amikor nem elég, hogy mindent megteszek, akkor abba kell hagyni és mást kell csinálni. Új iskolát kell keresni a gyereknek, annak minden rizikójával együtt. Hiába érzi itt magát csodásan a másik gyerekünk, hiába ügyes az igazgató, hiába a sok lehetőség, hiába minden - ha nem beszélünk egy nyelvet a tanítókkal, akkor lépni kell.
Soha nem féltem még ennyire. Soha nem aggódtam még életemben úgy, mint most. Hiszen akármi is lesz a gyerekből, írnia, olvasnia mindenképpen készségszinten kell majd. Ha rosszul sül el a váltás, egy életre tönkretesszük a lehetőségeit... De tudtam, hogy ha marad, az tán még rosszabb eredményekkel járhat. Gyerünk hát.
Amikor az iskolaváltás közepén kiderült, hogy a gyerek tanulási nehézségei valószínűleg abból adódnak, hogy diszlexiás és diszgráfiás, sírva fakadtam. Minden, egyszerűen minden értelmet nyert. Hogy miért nem képes a gyerek megoldani a szövegértési feladatokat, miért bizonytalanodik el, ha szótagolnia kell egy szót. „Ennek ellenére négyes-ötös volt abban az iskolában?" - kérdezte a logopédus. „Igen. Az anyja minden nap tanult vele."
Az új iskolából a gyermek az első hét péntekén úgy érkezett haza, hogy ő most gyorsan nekilát és megcsinálja azonnal a leckét, hogy a hétvégén már ne kelljen foglalkoznia vele. Tessék? Bocsánat, hol az én gyerekem? Hol van az a kis alsós, akivel két és fél éven át minden nap sírásig fajuló veszekedést rendeztünk, hogy elkészüljön a házi feladat?
Később hallottam, hogy a régi iskola vezetése megorrolt ránk, amiért ebből az erős intézményből el mertünk vinni egy tanulót. Hiszen innen csak költözéskor szoktak kiiratkozni. Persze - gondoltam. Ezt szokták mondani. Nem mintha számítana. Miért kellene egy olyan diákot megtartaniuk, akinek összetört a lelke a követelmények súlyától?
Büszke vagyok rá, hogy volt bátorságom átlépni a saját határaimon, eldönteni, hogy véghezviszek valamit, ami ellen minden érzékszervem tiltakozott. Büszke vagyok rá, hogy hittem, hogy változtam, hogy változtattam. Tényleg minden megváltozott, amikor a szomorú, leterhelt, depressziós gyerekem helyett egy normális, csintalan kölyköt kaptam ajándékba.
Dicsérni senki nem dicsér érte, ám nem ez a lényeg. A lényeg továbbra is az, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt. És ez az az egyetlen dolog az életemben, ami soha nem változik.
(Ennek a matricának vajon milyen színe van?)