Gondolataimba roskadva ültem a repülőtér várótermében. Az imént adtam fel a csomagjaimat, és azon gondolkoztam, vajon mit hagytam ki csomagoláskor. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy olyan dolgokra is szükségem lehet, amire első nekifutásra nem is gondolnék…
Talán éppen ezért jutott eszembe egy régi, legalább tizenöt éves történet. Én olyan fiatal voltam még akkor, hogy leginkább magam is tanácsra és segítségre szorultam. Volt egy barátom, aki mindenáron le akart beszélni arról, hogy motoron vágjak neki a Dakar Ralinak, és előszeretettel mondogatta: „Ha a sivatagba mész, vigyél magaddal egy barátot!”. Sergio már akkor is az én hősöm volt, hát még azután, hogy túléltük életünk egyik legnagyobb kalandját! És most, hála neki, elmondhatom, hogy van barátom, akit magammal vihetek a sivatagba.
Tizenöt évvel ezelőtt épp így ültem a kanapén. Motorsként a Dakarra készülve leginkább azt válogattam, hogy mit hagyjak itthon. Így maradt ki a csomagomból jónéhány olyan dolog, amire aztán igencsak szükségem lett volna…
A mezőny Párizsból indult. Én előző nap érkeztem, és Sergio várt a reptéren. Neki ez volt az ötödik Dakarja, nekem csak a második. Előző évben ismerkedtem meg vele közelebbről, és mire végigszenvedtük a versenyt örök barátság szövődött kettőnk között. Ő autóval indult, és a navigátora nem túlzottan kedvelt engem, de Sergio valamiért rendkívül segítőkésznek bizonyult már rögtön az első perctől.
Szóval tizenöt éve felvett a reptéren.
Nem mondtam neked tavaly is, hogy ha a sivatagba készülsz, vigyél magaddal egy barátot? Nem vagyok túl boldog attól, hogy motoron látlak.
- Szeretek motorozni, és szeretek egyedül lenni.
- Magányos típus vagy, spanyol létedre! – mondta, és elkezdett jó tanácsokkal tömni.
Aggódott értem, és én a mai napig hálás vagyok ezért az aggodalomért. Az életemet mentette meg.
A gépátvételnél, mialatt kicsit várakoznom kellett, szemet szúrt egy srác. Lerítt róla, hogy ez az első Dakarja. Nem igazán tudta, hogy mikor mit és hogyan kellene csinálnia, a felszerelése messziről nézve is hiányosnak tetszett. Ráadásul angolul sem beszélt valami jól. Láthatóan nem boldogult a motorjával és a csomagjával. Magam sem tudom miért, de valamiért odamentem hozzá segíteni.
Olasz volt, csapnivaló angoltudással, hiányos felszereléssel, gyakorlatilag nulla tapasztalattal, veszélyérzet nélkül. Legalább akkora aggodalmat keltett bennem, hogy ez az alig huszonkét esztendős srác így akar nekivágni a sivatagnak, mint amekkorát én keltettem egy évvel ezelőtt Sergióban. Beszéltem ugyan egy kicsit olaszul, de így is elég nehézkes volt a kommunikáció…
Meg kell hagyni, amikor a harmadik napon behajóztunk Afrikába Giblaltárnál, őszintén meglepődtem azon, hogy Pietro még a mezőnnyel volt. Ráadásul elég előkelő helyen állt az összetettben. Sergio negyedik volt az autósok között, alig lemaradva a három élen álló versenyzőtől, Pietro a huszadik helyen állt, én meg valahol a tízedik környékén…
Az ötödik nap volt az egyik leghosszabb szakasz, bőven voltak már sivatagi részek, és én boldog voltam, hogy épségben célba értem. Sergio szokása volt, hogy minden nap átjött a tábor másik felébe, és megnézte, hogy megvagyok-e. Idegesítő szokásnak tartottam, de később áldottam érte.
Az az igazság, hogy ő már akkor sem volt az a tejfölösszájú ifjonc. Én éppen a huszonötöt töltöttem, ő meg már negyven felé járt. És éppen elégszer volt már addig is a sivatagban, ahhoz, hogy megtanulja: szép, de veszélyes hely. Szóval az ötödik nap estéjén is megkeresett. Mocskosan, hullafáradtan, de átjött a sátrakhoz.
- Hé, Diego, hogy ment ma? – kérdezte.
- Örülök, hogy túléltem – próbáltam viccelődni, ámbár félig-meddig talán komolyan is gondoltam. – Piszok fárasztó nap volt.
Esteledett. A kamionok is bevánszorogtak már, és nekem valami szörnyű balsejtelmem támadt. Aggodalmasan bámultam az egyre mélyülő sötétségbe, míg elő nem bukkant belőle egy rendkívül fáradt, elcsigázott és dühös olasz.
- Merre jártál? – kérdeztem.
- Mit érdekel? – mordult rám.
- Mondd el szépen, mi történt!
- Nem elég, hogy eltévedek a sivatagban, este későn érek a táborba, hajnalban kelhetek, még a versenybíróság is figyelmeztetett, hogy azonnal cseréljem ki a jeladómat, mert nem működik – mondta, majd bemászott a sátrába, fogta a törölközőjét és zuhanyozni indult.
- Nem kéne akkor kicserélni a jeladót? – kérdeztem, amikor rájöttem, hogy semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy aznap este még motort szereljen.
Pietro nem válaszolt, és amíg zuhanyozni volt, alaposabban szemügyre vettem a gépét. Bizony jó néhány más dolgot is kellett volna cserélni rajta. Némelyik alkatrészt sürgősen. A szerelőcsapat megcsinálta volna, de ahhoz szükségük van a pilótára és a motorra. Újdonsült olasz barátom pedig semmi jelét nem mutatta annak, hogy fel szeretné keresni a csapatát. Ha ugyanahhoz a márkához tartoztunk volna, szó nélkül betolom a szerelőkhöz a motorját, és elmesélem nekik, hogy mit kell kicserélni. De így csak abban bízhattam, hogy a zuhany alatt Pietro meggondolja magát.
Nem így történt. Bemászott a sátrába, és elterült a hálózsákon. Utána szóltam:
- Mégis csak ki kéne cserélni legalább azt a jeladót. Bár ahogy elnéztem a motorodat, már is cserére szorul.
- Holnap kibírja, a hetedik nap pihenő, akkor majd megcsináltatom.
- Kérlek! Bajod eshet!
- Hagyj aludni! Az a jeladó harmadik napja nem működik. Semmi bajom nem lehet azon kívül, hogy nem látják, hányadik vagyok az összetettben, amíg be nem érek – mordult rám, és lehúzta a sátor zipzárját.
Öt percig sem voltam mérges. Annyi idő ugyanis bőven elég volt ahhoz, hogy elaludjak.
Reggel motorzúgásra ébredtem. Hogy a mennydörgős! Ezek már az autók! Lekéstem a motorosok rajtját. Áldottam a szerencsémet, hogy előző este mindent összepakoltam. Magamra rángattam a ruhámat, felugrottam a motorra, a rajtpontnál lekaptam egy fél literes ásványvizet az asztalról, és megkérdeztem:
- Elrajtolhatok még?
- Hát ha nem zavar, hogy a többiek egy órája elmentek, mehetsz! De gyorsan, mielőtt elengedjük az autókat!
Húztam egy kövér gázt, odaálltam a rajtvonalhoz, beolvasták a jeladóm kódját, ezzel elindítva az órámat, és elrajtoltam életem legesleghosszabb sivatagi etapjára.
Azért szokás a mai napig külön indítani a motorosok és az autósok mezőnyét, mert el akarják kerülni az esetleges baleseteket. Igyekeznem kellett, mert az első autó alig 10 perccel mögöttem jött. Nem olyan sokára utolért és megelőzött. Alig egy óra múlva befogott Sergio is, amikor az első ellenőrző ponthoz érkeztünk.
- Csak nem aludtad át a rajtot? – kérdezte, kihajolva az ablakon.
- Naná, hogy átaludtam. Sosem érem utol a többieket.
- Vigyázz a dűnéken! – mondta, leolvasták a jeladóját és elhajtott.
Dühös voltam magamra. Hogy lehet átaludni a rajtot? Nem figyeltem oda, és csak kilométerek után jutott eszembe, hogy nem vettem magamhoz vizet. Amit reggel tettem a nyereg alá, már eléggé poshadt volt. Gondoltam, a következő ellenőrzőpontnál jobban figyelek majd.
Egy idő után elterelték a motorosokat, hogy egy bizonyos szakaszt más útvonalon tegyenek meg, és így ijesztően egyedül maradtam – motoros, autós vagy akár kamionos versenyzőtárs nélkül – a sivatag kellős közepén, legalább 300 kilométerre minden lakott helytől. Csak abban bízhattam, hogy jól olvasom az itinert, és nem tévedek el. A sivatagban nincsenek utak. Megérzések vannak, itiner, és versenyzőtársak, akikkel egy irányba haladsz. Nekem csak az első kettő volt, és természetesen eltévedtem. Most mondhatom, hogy szerencsére.
Órák óta bolyongtam. Réges-régen meg kellett volna találnom a következő ellenőrzőpontot, de csak dűnék és homok volt mindenfelé. Mindinkább éreztem, hogy rossz irányba megyek. Próbáltam a nap állása alapján tájékozódni, teljességgel sikertelenül. Az itinerem szerint jó irányba mentem, és mivel még mindig nyomát sem láttam emberi lénynek, tudtam, hogy vagy a térkép rossz, vagy rosszul olvasom azt. Egy újabb dűne tornyosult előttem, és úgy döntöttem, hogy inkább kikerülöm, minthogy felhajtsak rá. Aztán eszembe jutott, hogy egyre inkább eltévedhetek, ha össze-vissza kerülgetem a dűnéket. Megerőltettem magam, felmentem rá, és elállt a lélegzetem is: egy motoros feküdt a homokban a másik oldalon. Láthatóan nagy fájdalmai voltak, felkelni nem bírt.
Óvatosan mellé hajtottam, és amikor közelebb értem, csak akkor láttam, hogy Pietro az.
- Hát veled meg mi történt? – kérdeztem.
- Azt hiszem, eltévedtem. Aztán hirtelen eltörött valami az első keréknél, és lebukfenceztem a dűnéről.
- Hol sérültél meg?
- A lábam. Semmi más, de a lábam nagyon fáj.
Megnéztem a lábát, és, bár nem volt nyílt a törés, tisztán látszott, hogy eltörött. Aztán megnéztem a motorját is. Olyan állapotban volt, amivel nem lehetett volna tovább menni semmiképpen sem. És ennek most az egyszer őszintén örültem. Gyorsan szétszedtem az elejét, és sínt fabrikáltam belőle. A nyereg alatt nem volt túl sok dolog, de egy fáslit találtam. Sínbe tettem Pietro lábát, a két motorból némi fényfogó alkalmatosságot állítottam fel a homokba, és az árnyékba húztam az olaszt.
- Most mit fogsz csinálni? – kérdezte.
- Hát sokkal többet nem tehetek érted. Itt maradok melletted, amíg meg nem találnak minket. Mióta fekszel itt?
- Dél körül kerültem ide. Folyton szétesett valami, amit szerelnem kellett, és nagyon lemaradtam a mezőnytől, végül teljesen elveszítettem őket.
- Nagyszerű, már esteledik. Ha nem érünk a táborba sötétedésig, akkor majd megkeresnek minket.
- Ha megvárod a technikai segítséget, akkor feladod a versenyt.
- Ha itt hagylak a sivatag közepén, törött lábbal, és valami bajod esik, akkor mit sem érne a győzelem sem. Ez a verseny amúgy is elment. Elaludtam a rajtot és most még el is tévedtem. Mikor láttál erre utoljára helikoptert? – kérdeztem végül.
Merthogy a televíziós és kiszolgáló helikoptereknek kísérniük kellett volna a mezőnyt, de eszembe jutott, hogy én bizony jó ideje nem láttam egyet sem. Valószínűleg ez a tény fokozta bennem a megérzést, hogy nagyon eltévedtem.
- Nem láttam erre egyetlen helikoptert sem, de még csak nem is hallottam – mondta Pietro, és rám nézett nagy, barna, szenvedő tekintetével. – Bajban vagyunk, ugye?
És én akkor és ott megértettem, hogy nem is akármekkora bajban. Körülnéztem. Vizet, élelmet, és technikai eszközöket kerestem.
- Innivaló van nálad? – kérdeztem.
- A nyereg alatt.
Pietrónál is csupán egy félig kiivott félliteres palack volt, akárcsak nálam. Csakhogy nála nem is volt a világon semmi más a nyereg alatt. Tény, hogy ott nagyon kicsi a hely, de azért az elsősegély dobozát nem kellett volna kiszerelnie.
- Elsősegély doboz?
- Tegnap elhagytam – mondta. – Meg fogunk halni?
- Dehogy fogunk, Pietro, miért idegesítesz ilyenekkel? Van jeladó a motorunkon, meg fognak minket találni.
- De nekem nem működik a jeladóm negyedik napja – nyögte Pietro, és ekkor rájöttem, hogy aggodalma egyáltalán nem túlzott.
Megnéztem a saját jeladómat. Kívülről persze sem az nem látszott rajta, hogy működne, sem az ellenkezője, az viszont nagyon is látszott, hogy az elem le fog benne merülni, méghozzá igen rövid időn belül. Mélyet sóhajtottam.
- Mi a gond? – kérdezte Pietro, egyre inkább szenvedő hangon.
- Semmi – füllentettem. Hogy is mondhattam volna azt neki, hogy gyakorlatilag esélyünk sincs. – Csak nagyon fáradt vagyok. Hogy van a lábad?
- Alig elviselhető.
A zsebemben matattam. Valahol kell lennie fájdalomcsillapítónak, vagy legalábbis tegnap még volt. Koszos kis műanyag gyógyszertartó került elő, de szerencsére volt benne gyógyszer. Bár tisztában voltam azzal, hogy lábtörésre két pirula mit sem ér, ha beláthatatlan ideig kell itt szenvednünk. Elővettem az egyiket és adtam Pietrónak egy kis vizet mellé. Megnéztem az elsősegély dobozomat, de nem volt benne más, csak kötszer és fertőtlenítő akut sérülés esetére.
Esteledett. A sivatagban pedig elég hűvösek az éjszakák. Mindkettőnknek innunk kellett volna, hogy ne száradjunk ki, de mindössze három deci poshadt meleg víz lötyögött az üvegjeinkben.
Lement a nap, és baljós vörös fény jelent meg a látóhatár alján. Én már megjártam a Szaharát, tudtam mit jelent ez… Páni félelem lett úrrá rajtam.
- Kellemes ez a kis szellő – mondta Pietro tudatlanul.
- Alig öt percünk van, hogy valami menedéket találjunk! – kiáltottam rá.
Az imént még árnyéknak használt motorokból épített torlaszt szélirányba fordítottam, és amennyire csak lehet levetkőztem. Levettem a dzsekit és az overállt. Aztán Pietrótól is elkértem a dzsekijét.
- Tulajdonképpen mit csinálsz? – kérdezte.
- Torlaszt a homokvihar ellen. Vörös volt az ég alja napnyugtakor!
- Normális, ha vörös az ég alja napnyugtakor – mondta naívan-értetlenül.
- Csakhogy nem a sivatagban! – kiáltottam rá. – Érzed a szellőt te is. Ha ideér a vihar, végünk van.
Miután végeztem a szegényes rejtek megácsolásával, fedezékbe húztam Pietrót, és mellé kuporodtam. A szemébe néztem, és láttam, hogy sír.
- Mi baj? – kérdeztem.
- Félek – válaszolta. – Ha nem temet be minket a homok, akkor éhen vagy szomjan fogunk meghalni a sivatagban. S ha ez sem, hát biztos vagyok benne, hogy levágják a lábamat.
- Ne beszélj már badarságokat! Tény, hogy eltörött, de szimpla törés. Nem tud elfertőződni vagy ilyesmi. Fáj, de ez a legnagyobb baja, majd szépen begipszelik, és rendbe fog jönni.
Elért minket a vihar. Most éreztem csak igazán, hogy nem tudok kifejezetten jó szélfogót építeni két dzsekiből, egy overállból és két terepmotorból. Szerencsére nem tartott sokáig, de úgy éreztem, hogy még olyan helyeken is tele vagyok homokkal, ahol lehetetlen. Hát még azután hogy viszketett mindenem, miután visszaszedtem magamra a ruháimat a hideg ellen…
A percek óráknak tűntek, és mi a csillagos ég alatt dideregtünk. Ha lett volna miből tüzet rakni, akkor sem tudtuk volna meggyújtani azt, így hosszas gondolkodás után lemondtam arról a tervemről, hogy valahogy felmelegedjünk.
Kísérteties csönd volt. Tudom, szinte hihetetlen, de hallottuk, amint a homok sugárzik. Pietrót hajnaltájban elkezdte rázni a hideg. A fájdalomtól nem tudott elaludni, a kimerültség és a kiszáradás miatt pedig lázas lett.
Szendevett, de megpróbált másra figyelni, én pedig olyan tehetetlennek éreztem magam. Kellett volna legalább egy doboz fájdalomcsillapító, több liter víz, és melegítőtakaró. Lehetett volna nálam mindegyik. De én olyan ütődött voltam, hogy ezeket a pehelykönnyű dolgokat is, mint amilyen a gyógyszer és a fóliatakaró, szándékosan otthon hagytam. Nem láttam értelmét cipelni.
Elővettem a másik fájdalomcsillapítót, és a maradék vízzel beadtam Pietrónak.
- Most mi lesz velünk? – kérdezte.
- Megvárjuk amíg értünk jönnek!
- Szerinted miért vagyunk itt?
Nem akartam rávágni, hogy azért mert ő lusta volt motort szerelni, én pedig elaludtam a rajtot. Aztán folytatta:
- Úgy értem, miért vagyunk a sivatagban? Gyerekkoromban mindig néztem a versenyzőket, és ide vágytam. De nem tudom, hogy most miért vagyunk itt.
- Mert a sivatag szép.
- Na jó, de mi teszi széppé?
Jöhettem volna neki valamilyen Exupery idézettel a Kis hercegből, de nem hiszem, hogy sok haszna lett volna.
- A sivatagot mindenki számára más teszi széppé. Elégedett általában attól lehetsz, ha legyőzöd. Amíg uralni tudod a körülményeket a táj bűvöl el, ha bajba jutsz, akkor az összetartás teszi széppé. Mindig valami más.
- Köszönöm!
- Mit?
- Hogy nem hagytál itt.
- Ez a dolgom. Emlékszel az eskü szövegére? Mindig segíteni kell a bajba jutott versenyzőtársadon.
Abban az évben Pietro volt a legfiatalabb versenyző, így neki kellett elmondani a verseny előtt az esküt. Én azonban eskü nélkül is magától értetődőnek éreztem, hogy egyetlen versenyzőtársamat sem hagyom magára a sivatag közepén. De az eskü szükséges. A fiataloknak is meg kell tanulniuk, hogy itt nem a győzelem, az életben maradás a tét!
Fogalmam sem volt mi lesz velünk. Sergio nélkül valószínűleg tényleg ott haltunk volna meg a motorjaink mellett. Csakhogy a jó öreg Sergio a nap végén ismét keresett engem a motorosok között, de nem talált. Érdeklődött a versenybíróságnál, de ők sem tudtak mit mondani rólam. A jeladómban délután hatkor lemerült az elem, és természetesen pótelem sem volt nálam. Valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy kell hogy legyen megoldás a helyzetünkre, és csak azért aggódtam, hogy Pietro kitartson.
Mint később megtudtam, Sergio éjjel egyig virrasztott a sátorom előtt a csapatom szerelőivel, majd azonnal a keresésemre akart indulni. Nem engedték neki. Éjszaka senki nem hagyhatja el a tábort. Esélytelen lenne, hogy valaha is visszatér… A szervezőbizottság megígérte, hogy amint pirkad, azonnal kiküldenek két helikoptert a keresésünkre.
A motorok mögött kuporogtam, és hajnalodott. Tudtam, hogy semmiképp nem hagynak minket a sivatagban, a kérdés csak az volt, hogy időben megtalálnak-e. Pietro kicsit elbóbiskolt, de most felébresztette a fájdalom. Innentől kezdve egész nap szóval kellett tartanom. Beszéltem hozzá, hogy eltereljem a figyelmét, és tartottam benne a lelket. Életem legnehezebb feladata volt.
A nap delelőre hágott, és a hőmérséklet elérte a 45 fokot. Pietro rám nézett:
- Kérlek, Diego, hagyj itt! Menj a többiek után, amíg tudsz!
- Bolond beszéd! Nem megyek sehová. Megvárom veled a segítséget.
- Diego, ezen a motoron nincs jeladó. Nyilvánvaló, hogy messze letértünk a kijelölt útvonalról, ahol keresni fognak. Napokig is eltarthat, mire egyáltalán ránk találnak. Neked van esélyed. Menj!
- Igazad van. De maradok.
Alkonyodott. A nappal még az éjszakánál is hosszabbnak tűnt, és mindketten súlyosan kiszáradtunk. Rettegtem. Immáron a sivatag nem volt szép számomra. A hely volt, ami elkéri az életemet a merészségemért…
És ekkor motorzúgást hallottam. Nem repülőgépét vagy helikopterét, hanem autóét. Azt hittem, hallucinálok. Minden erőmet összeszedtem, és felmásztam a dűne tetejére. Tényleg egy autó közeledett. Vadul integetni kezdtem.
Nem sokkal később Sergio parkolt le mellettem. Fáradtan, elcsigázottan, navigátorával együtt. Marco elképesztően dühös volt, de egy darabig igyekezett nem mutatni.
Kaptunk vizet, és Sergio segítséget kért rádión. Nekem már semmihez nem volt erőm. Lerogytam az autó hosszúra nyúlt esti árnyékába, és sírva fakadtam. Sergio Pietróval törődött, Marco leült mellém.
- Tudod, hogy az első helyről jöttünk vissza értetek? – kérdezte szemrehányóan. Bár az is lehet, hogy csak én képzeltem bele a kérdésbe a szemrehányást…
- Sajnálom! – mondtam.
- Sergio hajthatatlan volt. A helikopterek hiába fésülték át százszor is az útvonalat, ti szó szerint lementetek a térképről… Hol tanultál itinert olvasni?
Nem válaszoltam neki, csak a kezébe adtam a saját térképemet. Marco nézegette egy darabig, az orrom alá dugta, és egy pontra mutatott: a dátumra. Az előző napi itinert használtam, tévedésből. Később kiderült, hogy Pietro is. Marco folytatta:
- Soha az életben még egy ilyen barátod nem lesz, mint Sergio, ezt garantálom. Én azt mondtam, hogy vissza nem jövök vele, de ő egyedül is neki akart vágni…
- Akkor miért vagy itt? – csattantam fel.
- Mert nem tudja magát navigálni – elhallgatott, és hosszú szünet után hozzátette: – És mert nem engedem, hogy a barátom navigátor nélkül lófráljon a sivatagban.
- Hogy találtatok meg?
- Drága Diego! A csapatod feltúrta a holmidat, és megtalálták az aznapi itinert, amit a reggeli kapkodásban ott felejtettél. Sergio ötlete volt, hogy menjünk vissza a tegnapi első ellenőrző pontig, ahol találkoztunk, és onnan használjuk az előző térképet. Szó, ami szó, a motoros itinerrel meggyűlt a bajom, ráadásul nem passzolt a terephez, mint azt gondolom te is észrevetted, de itt vagyunk.
- Köszönöm!
- Ne nekem! Sergio évek óta küzdött azért, hogy egyszer első legyen a Dakaron. És miattad a kukába dobta mindezt.
Nem beszéltünk többet, mert megjött a mentőhelikopter. Pietrót felpakolták, és intettek nekem is.
- De én nem akarok kórházba menni – mondtam Sergiónak. – Semmi bajom.
- Úgy érted a súlyos kiszáradáson kívül? Gyerünk! Nincs vita!
Az ajtó becsukódott, a helikopter a levegőbe emelkedett, és semmi másra nem emlékszem…
Másnap délben ébredtem. Sergio ült az ágyam mellett.
- Nem megmondtam neked, hogy ha a sivatagba mész, vigyél magaddal egy barátot is? – kérdezte, inkább viccesen, mint szemrehányóan. Aztán megölelt.
- Köszönöm, barátom, köszönöm!
- Ez volt a kötelességem. És ne vedd zokon kérlek, de neked is kötelességed lett volna pótelemet, fóliatakarót, két liter vizet és fájdalomcsillapítót tartanod magadnál. Alapfelszereltség.
- Sajnálom! – mondtam, és elsírtam magam.
- Ugyan mit? Nagyon hősiesen viselkedtél. Pietro életét legalábbis megmentetted.
- De miattam vezető helyről adtad fel a Dakart.
Rámnézett, nagyon értetlenül, és azt mondta:
- Dakart bármikor nyerhetek másikat. De belőled csak egy van. Nem hagyhatok egyetlen embert sem a sivatagban. Erről szól az eskü, emlékszel? És mindezen felül a barátom vagy.
Nem tudtam mit mondani. Ugyan hány ember ment volna vissza egy versenyzőtársáért az első helyről, eskü ide vagy oda? Senki! De Sergio megtette… Lassan felállt, hogy távozzon.
- Sergio!
- Tessék!
- Mi teszi széppé a sivatagot?
- Mindenkinek más. Nekem a színek.
- Hogy érted?
- Minden embernek más színű a lelke. Te Pietrót nem hagytad elveszni, én téged, Marco pedig engem. A sivatag tulajdonképpen kék és arany. De a barátod, akit magaddal viszel, és az, hogy melletted küzd valaki, azonos célért, kiszínezi az egészet. Jöhet homokvihar, szakadék, baleset, vagy bármi egyéb, ha ketten vagytok, az egyik mindig fel tudja segíteni a másikat. A mai rohanó világban itt még létezik az egymásra utaltság, az egymásért is való küzdés. Mindenki mást tud jobban, kiegészítjük egymást, így színes a világ. És számomra a sivatag is.
Még akkor is ezek a tizenöt évvel ezelőtti szavak csengtek a fülembe, amikor a gépem landolt Párizsban. Sergio soha többet nem vezetett a Dakaron, még csak napi futamot sem nyert…
Sergio, Marco és Pietro vártak a reptéren.
- Örülök, hogy végre megjött a jobbik eszed! – fogadott Sergio.
- Örülök, hogy tizenöt éve visszajöttél értem. Hála neked, most van kit magammal vinnem a sivatagba – mondtam, és megöleltem Pietrót.
- Miután még tizenöt évig motoroztál…
- Pietróval motoroztunk minden évben. És most kaptunk egy autót a gyártól. Vagy ha úgy tetszik, megjött a jobbik eszem.
- Az soha nem jön meg – mondta Marco, kissé morcosan. – A Dakar nem azok versenye, akiknek megjött az eszük…
- Hogy tudod a folytonos morgását elviselni? – kérdeztem Sergiót.
- Része a szivárványomnak. Annak a nagy egésznek, ami széppé teszi a sivatagot…