Amikor a garabonciás emberré lett

Évszám
2011
Beküldő
Borika
Gyermekkorom legszebb, s egyben legmegrázóbb emlékei Kormos Pistához, a garabonciáshoz kötődnek. Rongyos ruhájú, folyton kolduló, dugónyi, fekete örmény cigányember volt, és a falunk melletti Kálvária domb tetején lakott, egy szélfútta, rogyadozó viskóban. Olyan dühös indulatosság lakozott benne, hogy elég volt csak ránézni, máris éktelen káromkodásban tört ki, mert mindenkiről azt hitte, hogy az ő csóréságán évődik.

- Mit nézel? Ne nézzél, mer' kifolyatom a szemedet! - volt a szavajárása. A gyermekek féltek tőle, és messzire elkerülték, a felnőttek viszont két táborra szakadtak: egyesek élénken derültek örökös mérgelődésein, sőt, paprikás viccekkel bosszantották, mások viszont rettegtek tőle, és erősen tisztelték, mert nagy hatalmú, garabonciás embernek tartották. Kormos Pista ugyanis nem akármilyen cigány hírében állt: ha valaki közelebbről szemügyre vette, jól látszott jobb kezén a hatodik ujja.  Vékonyra kopott tarisznyáján átsejlett egy kis, vaskos könyv, állítólag abból olvasta ki a vihart. Egyfolytában a közeli tó nádasában lebzselt, és mikor megkérdezték mit csinál, morogva válaszolta, hogy sárkánytojást gyűjt. Ha bekopogott egy házba, és nem adtak neki aludttejet, vagy tojást, hangos átkozódással állt tova, de hamarosan válogatott sorscsapások sújtották az illető családot: legtöbbször elverte a jég a termésüket, vagy nem adtak többé tejet a teheneik. Anyám is szentül hitt hatalmában, és lelkünkre kötötte, hogy soha ne haragítsuk magunkra a varázsló embert. A szegények között nem igen voltak gúnyolói, mert olyan mesterséghez értett, amivel sokaknak hasznára vált: fűben, fában orvosságot tudott, és akinek nem tellett a rendes orvosra, az ő segítségére fanyalodott. Járt is kuruzsolni sok házhoz, kapott érte annyi természetbeni fizetséget, amivel eléldegélt egyik napról a másikra.

Először akkor láttam igazán testközelből, mikor apám elvesztette a munkáját a gyárban, megrekedtünk a szegénységben, és Anikó húgom rettentően megbetegedett. Folyton csak köhögött, nem ment le a láza, orvosra, gyógyszerre nem volt pénzünk. Anyánk kétségbeesett, és eldöntötte, hogy elszalajt minket a bátyámmal a vajákos cigányért. Vonakodva ugyan, de nekilódultunk, és nyargaltunk fel a dombra. Áron bátyám közben erőst rémisztgetett, hogy esetleg meg talál minket rontani a Kormos, de én akkor már sok könyvet olvastam, és kijelentettem, hogy bűbájosok, varázslók, garabonciások nem léteznek, csak a mesében. Hitetlenkedve, izgatottan, szívszorongva értünk a kunyhóhoz. Én egyből be akartam kopogni, de Áron rámacsargott, hogy várjunk még, lessük meg, nincs-e nála az ördög vendégségben. Felkapaszkodtunk az egyetlen ablakszemig, és benéztünk.

Ott ült Kormos Pista a szoba közepén, a kátrányos padlón, előtte a kis fekete könyv kinyitva, bozontos haja a szemébe lógott, csontos ujját végighúzta a sorokon, úgy olvasott belőle. Hangosan skandálta, mégsem értettünk belőle egy szót sem, mert valami furcsa, idegen nyelven olvasott.

- A vihart szólítja, a szelet idézi! - nyögte elfehéredve Áron. - Odasüss, micsoda tojások vannak ott mellette a földön? Én mondom, varázstojások azok, a lápon gyűjtötte!

- Gondolod, hogy sárkánygyíkfióka van bennük?

- Egészen biztosan! Jaj, ha kikel, megsarkantyúzza, és elvágtat vele!

- Már hogy lovagolna egy sárkányfiókán? Sze, annak is meg köll nőnie! - akadékoskodtam. - Hanem, azt hiszem, valami kincseket őrizhet itt, mert még soha senkit nem engedett bé a kunyhójába!

Abban a pillanatban megdörrent az ég, és elszövődött a nap. Csak egy gyors, hűs fuvallat futott végig a hátunkon, és a réseken át bebújt a huzatos kunyhóba. Az ember a szoba közepén meggörnyedt, egyre hangosabban kántált, majd felugrott, kiszaladt az ajtón, és megállt a ház előtt. Kitárta karjait, felfelé nézett, és azon az ismeretlen nyelven kiabálni kezdett. Úgy tűnt, percekig pörlekedett az éggel, mikor aztán hirtelen megfakadtak a felhők, és kitört a vihar. Alig egy pillanatra rá átcikázott az égen az istennyila, és rettenetes ropogással, dörgéssel belevágott a ház melletti tölgyfába. Halálra rémültünk, de nem attól, hogy a fa szabályosan kettéhasadt, és kicsit égett, mielőtt az eső ki nem oltotta, hanem attól, hogy a garabonciás elcsendesedve, halálos nyugalommal szemlélte az eseményt. Majd, mint aki jól végezte dolgát, megfordult, hogy visszamenjen a fedél alá. Akkor vett észre minket.

- Hő, a keserves Úristenit, tán megnyüvesedett az agyatok?! Mit kerestek itt?

- Mi csak... Ne tessék haragudni, nem szándékosan... - Áron nem kapta a szavakat, én meg már régen sírtam, és mindenképpen haza akartam menni. De Kormosnak csak villant a szeme, csikorgatta sárgás fogait, és még durvábban ránk mordult:

- Ne prünnyögjetek má', hanem beszéljetek értelmesen!

- Édesanyánk küldött, hogy tessék gyünni, mer' Anikó húgunk nagyon beteg! A Templom téren lakunk, a harmadik ház, zöld kapu!

- Napnyugtakor megyek, hamarabb nem. Hé, várjatok, hová mentek ebben az ítéletidőben?

De nekünk már beszélhetett, eszünk vesztve futottunk le a dombról, be a faluba. Otthon aztán részletesen elmeséltük mit láttunk, hogy láttuk, édesanyám pedig azonnal kárpálni kezdett, hogy ugye ő megmondta, mekkora hatalma van a garabonciásnak! Aztán még keresztbe tett egy lapátot a küszöbön, hogy ne jöjjön be a vihar, és vele a boszorkányság, mert szentül meg voltunk győződve, hogy Kormos üldöz minket a leselkedésünkért.  Csak így tudott minket megnyugtatni.

Nehezen állt el az eső, utána pedig kiültünk a ház előtti padra, onnan pislogtuk a dombot, vártuk, hogy mikor jön Kormos Pista. A nap korongja lebukott a domb mögött, és abban a pillanatban feltűnt a fekete, szakadt köpönyegbe burkolózott alak. Ahogy lefelé bandukolt, olyan volt, mintha egyenesen a napból jönne. A szánk is tátva maradt erre a gyönyörű látványra: az egész táj alkonyati pirosságban játszott, az út, a kövek, a fű csillogott a vízcseppektől, a varázslóember pedig egyre csak közeledett. Áron váltig esküdözött, hogy az egyik elvonuló felhőgomolyagnak sárkányalakja volt. Úgy iramodtunk be a házba, mint a csík, és kiáltottuk édesszülénknek, hogy jön a garabonciás!

Soha nem felejtem el, ahogy a búbos kemence sarkából lestük végig a gyógyítást. Apám nem hitt az egészben, csak a fejét csóválta, de nem szólt bele. Szegény Anikó lázas öntudatlanságban feküdt a kis ágyban, mikor a torzonborz cigány föléje hajolt, és berbitélni kezdett. Úgy hadart, hogy alig-alig lehetett érteni néhány szót. Azért mégis emlékszem néhány rigmusra a gyors ráolvasásából: Ej de erős, pörös torok, gyík vette bé magát, fenye béka levelegje, tüzes parázs teste ilyenképp oldódjék, oszoljon, romoljon, minden bűnös kórság, ez gyermök testiből, rossz szellem lelkibűl. Benne meg ne maradhasson, gyökeret ne verhessen, szeginynek többé ne árthasson. Istennek hatalmából, parancsolatjával, ki mindennél nagyobb orvos, erősebb bájos, én szájambúl gyógyító igéket reá mondtam, foganatját elvárom!

Ezután mindenféle füveket vett elő, azokat megfőzette anyámmal, és a kis Anikó fejét meggőzölte vele. Anyám lelkére kötötte, hogy ezt egy álló hétig mindennap ismételje, mert csak így kúrálódhat ki a buba. Fizetségként megivott egy nagy köcsög tejet, elvitt két egész karéj kenyeret, tíz tojást, és egy fél sült tyúkot. Miután elment, édeszüléim összevesztek, mert apám sokallta az adományt, és erőst hőbörgött, hogy a cigány tudománya nem más, mint hazug babonaság. Hogy mi volt, vagy mi nem volt én már nem tudom, de elég az hozzá, hogy álló hét múlva Anikó makkegészségesen játszadozott az ágyikójában, anyámat pedig nem lehetett többé eltántorítani Kormos védelmétől. Úton-útfélen magasztalta, ajánlotta mindenkinek.

Mai fejjel visszagondolva, Kormos igencsak rájátszott garabonciásságára, szította a félelmet mindenkiben, fenyegetőzött a viharcsináló tudományával, és jól megélt a vajákosságból, legfőképpen akkor, mikor negyvennégyben a csendőrök elvitték a falu egyetlen zsidó orvosát. Hogy odalett az egyetlen konkurenciája, kihúzta magát, egyre peckesebben járt-kelt közöttünk, hangsúlyozta saját fontosságát. Mikor a falu népe ráeszmélt az új rendre, mintha kettévágták volna a kedvét: békét hagytak neki, nem gúnyolták többet. Később még jobban megcsendesedtek az emberek, de nem azért, mert Kormostól féltek, hanem mert megrémisztette őket a háború kegyetlensége, a jövőjük bizonytalansága.

Ránk szakadt a háború, minden fájdalmával. A fél falut elvitték, kit zsidósága, kit cigánysága miatt. Valamelyik májusi reggelen, nagy csapat ember gyülekezett az iskola előtt, csendőrök őrizték őket. Éppen egy darab élesztőt vittem keresztanyámnak, hogy kenyeret süthessen, mikor elhaladtam a tömeg előtt. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a saját falubeliekből verbuválódott csendőrség durván taszigálta a foglyokat, éppen azokat, akikkel már harminc, negyven éve jó szomszédságban együtt éltek. Felfedeztem Kormos Pistát a fogvatartottak között, őt gyalázták a legerősebben:

- No, te garabonciás, hadd látom, hogyan támasztod a vihart!

- Parancsold meg a szélnek, hogy fújjon el bennünket!

- Hol a sárkányod, mér' nem csettintesz, hogy gyüjjön ide, és kapjon fel a nyergébe?

De Kormos egy szót sem válaszolt a becsmérlő szavakra, meg sem rezdült az ütésekre, csak sötéten nézett maga elé. Szorongatott torokkal szaladtam haza, és újságoltam a látottakat. Szüleim elkerekedett szemmel hallgatták, édesapám megjegyezte, hogy alig pár óra múlva bevagonírozzák őket. Tanakodtak, óbégattak, keseregtek, még a szomszédokhoz is átszaladtak. Összegyűlt vagy három férfi és négy asszony, megindultak a csendőrökhöz. Mi gyerekek messziről követtük őket. Kiimádkozták a garabonciást, hogy ennél s annál a családnál beteg egy gyermek, eresszék el egy fertály órára gyógyítani. Le kellett fizetni a parancsnokot, de engedték a Kormost, csak egy csendőrt adtak mellé kíséretül. Ahogy befordultak a mi utcánkba, Pripity szomszéd előugrott a kapualjból, és hátulról úgy fejbe vágta a csendőrt, hogy azonnal elájult.

- Na, Kormos - szólt apám -, menekülj! Bújj el a nádasban, és ne mutatkozz legalább egy hétig!

Abban a pillanatban szétszéledt mindenki, mintha ott se lettek volna. A garabonciásnak híre hamva sem maradt. Jöttek délután a csendőrök, de csak azt mondta mindenki, hogy természetfeletti ereje lett a cigánynak, kupán csapta a kísérőjét, forgószelet kiáltott, ami mindenkit leterített, és annak a szárnyán repült el. Csakhogy nagyobb dolog lett ebből, mert másnap reggelre behívták apámat és a szabadítóakcióban résztvevő többi embert a kapitányságra. A megadott időben felkerekedett az egész család, és mentünk az őrszobára. Anyám egyfolytában sírt, keresztanyám meg váltig hangoztatta, hogy minek kellett nekünk egy cigányon segíteni, beleavatkozni a háborúba, most aztán nézhetjük magunkat! Közben megint gyűjtötték a deportálni való embereket, már szép számmal álldogáltak az iskola előtt. Akkor mindenki legnagyobb megdöbbenésére, megjelent Kormos Pista, és szép komótosan odaballagott, majd beállt a tömegbe. Emlékszem, a csendőrök főnöke úgy meglepődött, hogy kiesett a szájából a bagó.

- Kormos, te agyalágyult vagy! Hán minek gyüttél vissza, ha mán egyszer sikerült megszökjél?

- Ott, ahová ezek az emberek mennek, nagyobb szükség van a garabonciásra, mint itt maguknak!

Többet senki nem szólt semmit, de a gúnyolódásnak, a durva bánásmódnak egyszeriben vége szakadt. Emberségesebbek lettek a csendőrök, édesapámat is hamar hazaengedték. Nem tehettünk már semmit, néhány órára rá megindultak a vagonok, és elvitték a falunkból az utolsó csoport zsidót és cigányt, köztük Kormost, a garabonciást.

Egy idő múlva mi is elmenekültünk a faluból. Az oroszok előtt nem volt maradása sem embernek, sem állatnak. Mikor egy hosszú év után visszatértünk, hatalmas pusztítást találtunk. Minden ház romokban, kifosztva, a mi udvarunkon a bútoraink összehányva, szétroncsolva. A nagy sírás, rívás, jajveszékelés után, nekifogott a falu, hogy újjáépítse, amit lehet. Folyamatosan szállingóztak vissza az emberek, próbálták helyrehozni otthonaikat. Ahogy egy nap a házunk előtt szorgoskodtunk, hát Uramisten, egyszer csak látjuk, hogy jön Kormos Pista az országúton! De nem ám egyedül jött, hanem körülötte szaladgált öt pulya. Rongyos, sovány gyerekek, akik elárvultak a háborúban, és akiket ki tudja melyik városban, melyik út szélén szedett össze. No, ez tényleg bűbájos, ha túlélte a lágert - mondták sokan. Úgy bámultuk, mint valami csodát. Nem nézett se jobbra, se balra, nem is köszönt, ment fel egyenesen a domb tetejére. A viskójának már nyomát sem lelte, de összetákolt egy sátrat, és abban töltötték az éjszakát.

Másnap reggel apám és még néhány szomszéd felment hozzá. Hogy mit beszéltek, hogy egyezkedtek, nem tudom, de azt igen, hogy lehozták a garabonciást meg a gyerekeket a faluba, és beszállásolták őket a mi pajtánkba. Mikor jobban megismertük a kicsiket, rájöttünk, hogy mindenféle fajtából származtak: volt közöttük zsidó, cigány, magyar, de még német is. Kormost ez szemmel láthatólag nem zavarta. Úgy vigyázott rájuk, mint a szeme fényére. Másképp is viselkedett, mert onnantól kezdve soha többé nem koldult, hanem eljárt segíteni a faluba, kinek a házát építette, kinek a földjét művelte. Valami megváltozott benne, tartása lett, felemelt fejjel járt az emberek között. Abból a kevésből, amit fizetségként kapott, nevelte, etette az árvákat. Ha meg gyógyítani hívták valahova, csak ingyér ment. Emlékszem, akkoriban nagy volt az összetartás az emberek között, azok a férfiak, akik megmaradtak, kalákába szerveződtek, és segítettek egymásnak házat építeni, új életet kezdeni. Mikor úgy ahogy helyrejött a falu, apámnak nem volt nyugovása, felment Kormossal a megyeszékhelyre, és addig-addig szervezkedtek, míg Kormosnak kiutaltak egy kis darab földet a falu szélén. Arra építhetett házat. Az egész falu kivonult neki segíteni, mi gyerekek is ott ugráltunk, hordtuk a vályogtéglákat, meg a cserepeket. Megépült a ház, beköltöztek, és ott éltek húsz évig nagy tisztességben. Mert onnantól kezdve Kormos Pista és családja a falu büszkeségét jelentették, mindenki szerette, és becsülte őket. Édesanyám váltig emlegette, hogy a garabonciás legnagyobb varázslata azoknak a gyerekeknek a befogadása és felnevelése volt. Valóban embert nevelt belőlük, és ami még csodálatosabb, mindegyiket kiiskoláztatta! Orvosok, tanítók, mérnökök lettek belőlük. Kormos Pista látástól vakulásig dolgozott, mikor később újraindult a cukorgyár a határban, oda is eljárt apámmal, és élte a munkások hétköznapi életét.

Mikor meghalt, a temetésére kigyűlt az egész falu, de még máshonnan is úgy özönlöttek, mint búcsújáráskor. Én akkor már régen városlakó voltam, a gyermekeim is gimnáziumba jártak, de a garabonciás halálhírére visszautaztam a szülőfalumba, hogy részt vegyek a végtisztességen. Örökké emlékezni fogok rá, hogy Áron bátyámmal elsőnek vettük észre a sötét, sárkányformájú felhőket, amelyek a fák fölött úsztak, és megállapodtak a koporsó fölött. Nem fakadt meg a vihar, csak akkor, mikor már mindenki biztonságban hazaért. Áron meg én elkísértük a Kormos gyerekeket, és náluk ragadtunk az eső végéig.

- Siratják a sárkányok is - csóválta a fejét Kormos Panka, miközben kitöltötte nekünk a forró kávét.

Tudtam, hogy ez az utolsó esélyem megtudni az igazságot. Rákérdeztem a kicsi, fekete könyvre. Panka kinyitott egy ládát és elénk tette a rongyosra olvasott, megsárgult kötetet. Néztem, forgattam, de nem tudtam az írást elolvasni.

- Ez egy régi örmény Biblia - magyarázta Kormos Peti, a másik örökbefogadott árva.

- Ó, mi azt hittük varázskönyv! Szóval nem is volt igazán garabonciás...

- De igen. Az volt - válaszolta Panka.

Akkora meggyőződés érződött a hangjában, hogy tudtuk, halálosan komolyan gondolta, és az igazat mondta. Még beszélgettünk erről-arról, aztán mikor kiderült az idő, hazamentünk. Szótlanul ballagtunk Áronnal, nagyokat sóhajtottunk, és az eget kémleltük, sárkányok után kutatva. Gyászoltuk Kormos Pistát, az utolsó, igazi garabonciást.