Az angyalgyáros

Vajon mennyit bír ki egy ember idegrendszere? - tettem fel magamnak a kérdést újra és újra türelmetlenül.
Már megint ez a szörnyűséges rémálom- motyogtam magam elé a fejemet fogva. Akkor úgy érzetem, szétesik. Ellentétes erők húzták minden irányba és már a gyógyszer sem segített, amit addig is marék számra tömtem magamba. Ezért fohászkodtam a Jóistenhez is, bízva kegyelmében, hátha megkönyörülne rajtam és eltekintene a szörnyűséges büntetéstől, ami rám vár azon a bizonyos utolsó napon.

Érdemes volt ezért kitűnőre érettségizni? Ezért végeztem summa cum laude az orvosi egyetemen, hogy aztán így, ilyen nyomorúságos körülmények között éljem le az életem hátralévő részét? Mikor tudtam én egyáltalán őszintén, tiszta szívből hálát adni a Jóistennek azért a sok jóért? –méltatlankodtam.

Amíg nekem az ölembe hullott minden, addig másoknak csak véres verejték árán sikerült a vizsgákat is letenni. Minden álmom az volt, hogy nőgyógyász lehessek. Már serülő koromban is tiszteltem a nőket,  éppen ezért nem is panaszkodhattam soha szerettek nagyon. Előnytelen külsőm ellenére folyton siker koronázta hódításaimat, mert mindannyian érzeték ezt a  mindenütt jelenlévő tiszteletet. Értettem ahhoz, hogy mindig pontosan az általuk legjobban dekódolható nyelvet beszéljem.

Mikor indultam el lefelé a lejtőn? Már magam sem tudom. Hiába próbáltam erőltetni elmém, de nem ment. Talán az a bizonyos abortusz, igen talán az lehetett az oka mindennek, akkor változott meg minden. De hát annyira könyörgött és úgy megszántam azt a lány. Mit tehettem volna? Hogyan dönthettem volna másként? Ráadásul szép kis summát kaptam cserébe, hogy megpróbáljam elhallgattatni a később állandóan gyötrő lelkiismeretemet. Azt nem lett volna szabad. Belátom, hiba volt elfogadni azt a nagy összeget.

De miből építettem volna fel a város egyik legszebb házát? A telekért is sokat fizettünk, mert olyan helyet kellett választani, ami elég messze van a tározótól, ahova a gyár engedte a folyékony vörös talajt.

Sosem gondoltam volna, hogy azok az apró gyereklábak, amiből minden egyes alkalommal egyre több volt, képesek ekkora fejfájást okozni. Az apró talpacskák minden éjszaka átgyalogoltak a fejemen és hiába szerettem volna a gazdájukkal beszélni, nem ment. Az aprócska, rózsaszín lábakhoz testek, karok, fejek, arcok nem tartoztak. A dundi csecsemőlábak éjszakánként elhagyták elhalt gazdájuk testét és önálló életre keltek. Gazdáik a meg nem születhetett gyermekek voltak, akik éjszakánként annak az orvosnak a fején tapostak és azoknak az anyáknak a hasát rugdosták, akik életük és haláluk urai voltak. A felnőtteket csak éjszaka gyötörték, de a felejthetetlen fájdalom reggel és napközben is ottmaradt és bevésődött lelkünkbe.

Hosszú ideig nem is panaszkodtam, hiszen ment minden szépen a maga útján. Magam is elhittem, hogy a világ legtermészetesebb dolga az, ha lehetőség van rá, akkor a nem kívánatos személyeket eltávolítjuk az életünkből. Annyi minden állt érvényesülésünk útjában, hát miért ne küszöböljük ki a zavaró tényezőket ott, ahol csak lehet. Elhittem, hogy ez a legjobb, amit tehetünk és a ház is olyan szépen elkészült. A feleségem is, a gyerekek is nagyon örültek a tágas tereknek, a hatalmas ablakokon beszűrődő napfénynek én pedig gyakran örültem velük együtt, máskor pedig csak az ő örömüknek. Jó volt rájuk nézni, látni ragyogó arcukat. Mindannyiunk öröme egészen addig tartott, amíg meg nem történt az a különös, kiszámíthatatlan dolog, bár sejtésem akkor is volt a kimeneteléről.

Az egyik barátnőjével jött azon az esős tavaszi reggelen. Már kora reggel csengettek a bejárati ajtón, az izgalomtól nem tudtak aludni, erre hivatkoztak. A fiút, aki a gyerek apja volt, nem hozták el. Semmi köze az ilyesmihez, nem férfinek való- mondták kórusban, mintha előre kitervelték volna mondanivalójukat.

- Gyertek be, lecserélem a köntösöm- mondtam határozottan.

A két fiatal magabiztosan lépkedett a frissen kövezett folyosó hófehér padlóján a rendelő felé.

- Itt várjatok rám, amíg átöltözöm- utasítottam őket szelíden.

A két barátnő leült egymás mellé és türelmesen vártak, amíg el nem foglaltam a helyemet a rendelőben, immár felöltözve.

- Hány hónapos a gyerek? - kérdeztem határozottan.

A lány bambán nézett rám, mintha nem is lett volna tisztában azzal, hogy egy növekvő emberi élet van a szervezetében.

- Látom, nem érted, mit kérdeztem. Felteszem másként is a kérdést: mikor menstruáltál utoljára? - ismételtem meg közérthetőbben a bamba lány felé fordulva újra a kérdést.

Februárban- válaszolta bizonytalanul.

Februárban? Tehát most három hónapos- motyogtam magam elé. Határeset- tettem hozzá.

- Megvizsgállak, ülj fel ide! – mutattam a székre.

Lecsúsztatta törékeny csípőjéről az aprócska szoknyát, ami épp csak combközépig ért mielőtt levette volna, majd bizonytalan mozdulatokkal felmászott a székre. A hasát óvatosan, de határozott mozdulatokkal megnyomkodtam, majd a hüvelyét is megvizsgáltam.  Egészen szűk volt, más mint az asszonyoké, akik már szültek és rendszeresen jártak hozzám. Legtöbbjük már több abortuszon is túl volt. Én pedig a házam és a családom érdekében boldogan segítettem nekik.

Hosszan vizsgáltam, eközben barátnője oda sem mert nézni. A falakon lévő színes képeket nézegette, amelyek többnyire a szülést és a nemibetegségek hatására kialakult elváltozásokat ábrázolták.

- Mit mondtál, mikor volt az utolsó menzeszed? - szegeztem neki ismét a kérdést.

- Februárban- válaszolta bizonytalanul.

- Februárban? - kérdeztem ismét.

- Igen.

- Te nem februárban menstruáltál utoljára- jelentettem ki szigorúan. Hanem decemberben- folytattam.

A fiatal kismama elvörösödött, láthatóan sikerült zavarba hoznom. Az arcán megjelenő természetes arcpír elvékonyodó csíkokban futott végig a nyakán le a mellkasáig, egészen addig, amíg dekoltázsa láttatni engedte.

- Kérem, doktor úr, tegyen valamit! A szüleim nem tudhatják meg- tört ki zokogásban.

- Értsd meg, ez a beavatkozás rendkívül veszélyes - magyaráztam.

- Ön értse meg doktor úr! Kérhet bármennyit, megszerezzük, csak csinálja meg! Nekem még szükségem van a szabadságra, tanulnom kell - érvelt.

- Még alszom rá egyet. Ez nem gyerekjáték- válaszoltam. Menjetek haza és holnap délben hívjatok fel!

Reggel kilenckor csörgött a telefon, egy nyugtalan gyerekhang szólalt meg a vonal végén.

- Azt mondtam, délben hívj! - tettem le a telefont.

Pontosan délben ismét hívott. Ugyanaz a nyugtalan hang csengett a fülembe, amikor felemeltem a kagylót.

- Doktor úr, ugye elvállalja? - kérdezte elcsukló hangon.

- Gyere el hozzám ma délután! - javasoltam.

Ugyanolyan  szoknya volt rajta, mint előző nap, csak a virágok helyett tarka négyzetek díszítették.

- Kérlek, ülj ide, megint megvizsgállak.

Fiatal szeméremteste szűkebb volt, mint előző nap. Vizsgálat közben elmondtam neki, mire számíthat. Gyakorlatilag a legrosszabbra készítettem fel:  a jövő nélküli holnap lehetőségét ismertettem vele. Elmondtam neki, hogy könnyen elképzelhető az is, hogy vérátömlesztésre lesz szüksége, amit a rendelőben nem kaphat meg, így a halál lehetőségét sem zártam ki. Szüleitől való félelme és a szégyen, hogy mások is megtudhatják, mi történt vele, halálfélelmén is felülkerekedett. Bátran vállalta a következményeket.

Az apró, kifejlett testet gyorsan eltávolítottam a méhéből. Kérte, hogy hadd vihesse el magával első gyermekét.

A törékeny lány a sötét törölközőbe bugyolált, halott magzatát óvatosan belecsúsztatta a csontos vállán éktelenkedő hatalmas, fekete táskába és végigsétált vele a hosszú fehér kövekkel csempézett folyosón.

A meg nem születhetett gyermekét is a kertben szerette volna elhelyezni közvetlenül kedvenc kutyája sírja mellett.

Még mielőtt kilépett volna a bejárati ajtón reszkető kézzel egy vaskos borítékot csúsztatott a köpenyem zsebébe.

- Ez az Öné doktor úr. Köszönöm, amit érem tett- suttogta erőtlenül.

- Ha bármi probléma van, hívj fel, hátha mégis tudok segíteni, bár pillanatnyilag úgy tűnik, stabil az állapotod- ezekkel a szavakkal köszöntem el tőle.

Az orvos gyorsan megállapította, mi volt a súlyos vérzés oka, a szülők viszont nem tudtak segíteni a nyomozóknak, akiket a helyszínre küldtek, mert fogalmuk sem volt arról, hogy lányuk állapotos. Titkának nagy részét magával vitte a sírba, a legszükségesebbeket pedig két emberrel velem, az orvosával és barátnőjével osztotta meg. Hosszú idő telt el  amíg legjobb bizalmasa bármit is elárult a rendőrség embereinek.

A büntetést - Istennek legyen hála- sikeresen megúsztam, de a lelkiismeret-furdalás azóta is csak egyre mélyebbre húz és a sok kín után már én sem az az ember vagyok, aki voltam.

A lány kétségbeesett szülei- beletörődve az igazságtalan ítéletbe- nem tudtak mást tenni, fenyegető levelek sorozatával szórták tele postaládánkat. Az egyikben még azt is megígérték, hogy felgyújtják a házunkat. Sosem felejtem el azt a levelet, amiben a tűz vörösének árnyalatait elemezgették hosszasan, annak a tűznek a lángnyelveit, ami majd házunkat emészti el.  Akkor nagyon megijedtem, napokig halálfélelmem volt.

Ma már nem tudom, melyik érzés kellemetlenebb. Egy biztos, úgy érzetem, a fejemen taposó apró talpacskák lassan az őrületbe kergetnek. A tragédia óta szinte ki sem mozdultam otthonról, nem kívántam emberek közé menni. Minek is mentem volna, hiszen csak állandóan rosszalló megjegyzéseket tettek rám.

Kitaszított a város magából, perifériára szorultam, ezért úgy éreztem, én sem tudnék többé az emberek szemébe nézni.

A gyerekek elköltöztek otthonról, közben mi is megöregedtünk. A feleségemmel is átalakult a korábban meghitt kapcsolatunk. A börtönbüntetés elkerülésére irányuló közös küzdelmünk házasságunkat alapjaiban rendítette meg. Abban az időben a bennünk felhalmozódott feszültség miatt annyit veszekedtünk, hogy többször azt gondoltam, önként vonulok be, mert az idegeim felmondják a szolgálatot, ha továbbra is élvezem kell ezt az álszabadságot. Sosem volt akkora bátorságom, hogy így tegyek. A minimális szabadság, a saját magam által épített börtön, az általam kijelölt és az évek során leszűkített gyér mozgástér úgy érzetem, mégis többet ad nekem, mint egy szűkös cella, ezért vállaltam inkább az egyre gyakrabban elviselhetetlennek tűnő lelkiismeret- furdalást, a szűnni nem akaró veszekedéseket és inkább  szenvedtem a saját börtönömben.

Sokszor úgy gondoltam, ha elégtételt vehetne rajtam a megcsonkított család, amelynek egyetlen leánygyermekének életét én oltottam ki, talán mindannyiunknak jobb lenne, de ebben sosem voltam tökéletesen biztos.

A gyakran elviselhetetlenné erősödő vívódásaim egy kötéltáncosra emlékeztettek. Viselkedésem is ezt tükrözte. Megállás nélkül, éjjel- nappal küzdöttem azért, hogy le ne zuhanjak az alattam tátongó mély szakadékba. Minden mozdulatomat ez a végeérhetetlen, értelmetlen küzdelem határozta meg, emberi kapcsolataim pedig teljesen leépültek.

Az a reggel sem különbözött a többitől. A pufi talpacskák által taposott fejemet ugyanolyan migrénes fejfájás gyötörte, mint ahogy azt már akár meg is szokhattam volna, ha nem éreztem volna napról napra egyre elviselhetetlenebbnek és reménytelenebbnek az ellene irányuló küzdelmet.

A feleségem - véleményemtől eltekintve- kimenőt adott magának, elutazott a testvéréhez feltöltődés címén. Még csak azt sem mondhattam, hogy boldog vagyok a tudattól, hogy ilyen ötlete lett, mert hirtelen támadt gondolatát egy levélben közölte velem.

Este a földszinti szobában ágyaztam meg magamnak és reggel is ott ébredtem.

Amikor kinyitottam a szemem, nem tudtam hirtelen, ébren vagyok-e, vagy még álmodom. A fehér szőnyeget, vörös tengerként borította be az alvadt vér. Különös, émelyítő szaga volt. Ingerelte az orromat és a gyomromat. Szaga alapján mintha túlnyomó többsége vas, vagy valamilyen más fém lett volna. Már- már elviselhetetlennek tűnt az az émelyítő bűz, ami betöltötte a szobát.

Az ágyról le sem tudtam szállni, mert minden tele volt ezzel a különös folyadékkal, amit percek múlva a fehér szőnyeg már nem tudott elnyelni. A félig kitárt ajtón pedig megállás nélkül egyre csak hömpölygött be a vérszerű anyag.

A szándék nélkül elkövetett gyilkosság gyötrő bűntudata, az apró, gyilkos lábak, a kínzó fájdalom és a megállás nélkül áramló, elviselhetetlen szagú folyadék teljesen összezavart és cselekvésképtelenné tett. Már a papucsom is tele volt a vörös lével. Amennyire a fejfájás engedte a gondolataimat a felszínre törni, úgy jutott eszembe lassan, mi lehet az a vörös sár.

A házunkat nem véletlenül építettük olyan messze a tározótól. Egy elkerülhetetlen katasztrófa lehetősége mindig is a levegőben lebegett. Én is ott voltam a gátak építésénél és pontosan tudtam, milyen hitvány minőségű munkát végeztek, de miután a hosszú évek során sem történt meg a legrosszabb, amire vártunk, ezért hajlamosak voltunk elfelejteni és zavartalanul élni békés hétköznapjainkat.

Ez már az a bizonyos katasztrófa -  gondoltam magamban, amikor tekintetem ismét a vörös folyadékra tévedt.

Az utcáról emberek tompa zaja szűrődött be a földszinti szobába. Ebben az állapotban képtelen voltam elkülöníteni a bennem és a körülöttem lévő hangokat.

- Segítsen valaki! A házam, az állataim, mindenem odalett!- szűrődtek be a jól hallható segélykiáltások. A könyörgések elviselhetetlen izgalma a zárt ajtókon is áthatolt.

Egy ideig hallgattam a szomszédok és az utcára szorult emberek elfúló, artikulálatlan hangját, aztán megpróbáltam kitalálni, mi is történhetett pontosan.

- Segítség! A vörös iszap! Mindemet megölt, megölte az állataimat, most már semmim sincs, oda az összes terményem is mindenem.

- Úgy látszik, ez a vörös lé máshova is betört. Állapítottam meg magam elé motyogva.

Pizsamában üldögélve az ágy tetején vártam még egy ideig, de már magam sem tudom, mire. Talán megpróbáltam kikövetkeztetni, kik lehetnek az artikulálatlan hangok gazdái és közben céltalanul üldögéltem ott, a vörös iszappal fedett szoba közepén.

Az emberek közé továbbra sem mehettem, hiszen éppen azért rekesztett ki magából a város közössége, mert a segítségemmel éltem vissza, rosszul használtam a tudásomat, eljátszottam a bizalmukat. Kiszolgáltatottá váltak, kiszolgáltatottá váltam.

Gondolataimba merültem és lekötöttek fájdalmaim. Kopogást hallottam az ajtón. Hogy mióta kopogtak, nem emlékszem. Nem szóltam semmit, csak hallgatóztam szívem pedig egyre hevesebben vert. Meg sem próbáltam kitalálni, ki lehetett. A feleségem elutazott, a lányaim külföldön éltek, a szüleink meghaltak, senkim sem volt a városban csak az ellenségeim, de biztos voltam benne, hogy közülük senki sem siet a segítségemre.

A kopogás egyre erősödött. Belebújtam a vörös sárral átitatott papucsomba és odacsúszkáltam a bejárati ajtóhoz. Mire odaértem, addig még egyszer megzörgették az ajtót. Kizártam. Hallottam, ahogy kattant a zár jelezve, hogy minden akadály elhárult a türelmetlen idegen elől. Lenyomtam a kilincset és meglepettségemben majd' összeestem. A lány szemei meredtek rám ezúttal egy fiatal, de érett férfi arcáról. Hirtelen nem tudtam mit mondani, láthatóan ő is meglepődött, amikor annyi év után ismét meglátott.  Némán álltunk egymással szemben és bámultunk magunk elé.  Legszívesebben becsuktam volna az ajtót előtte és összeestem volna szégyenemben a folyosón ott, ahol senki nem lát. Végül ő volt a bátrabb, mély baritonjával ő törte meg a csendet.

- Doktor úr kérem, segítenie kell rajtunk. Az édesanyám elcsúszott a sárban, ahogy az állatokat menekítette ki az ólból. Az egész testét befedte az iszap csak néhány óra múlva találtunk rá. Bőrét mindenütt égető fájdalom gyötri. Kérem, könyörüljön meg rajtunk.

- De hát- csuklott el a hangom. Próbálkoztam, de nem jött ki hang a számon, torkom elszorult.

Én nem vagyok házorvos, ezt Ön is jól tudja- próbáltam újra kivonni magam a felelősség alól.

- Tudom, tudom- bizonygatta. De pillanatnyilag nem tartózkodik más orvos a városban. Kérem, doktor úr, segítsen az édesanyámon! - könyörgött.

- Nem tudom hellyel kínálni, hiszen látja mi van itt, de várjon meg, amíg felöltözöm és meglátom, mit tehetek az édesanyjáért- motyogtam.

Komótosan vettem fel a ruhákat, nem siettem. Szerettem volna olyan hosszúra nyújtani ezt az időtartamot, amilyen hosszúra csak lehet. Sejtésem sem volt arról, hogyan állok a szülei szeme elé azután, ami történt.

Sehogy sem tudtam már tovább húzni az időt, így lebotorkáltam a lépcsőn. A fiatal férfivá cseperedett fiú továbbra is ott álldogált az ajtóban, de közben mintha megnyugodott volna, feszültségnek jelét sem lehetett látni az arcán.

- Indulhatunk- jeleztem. Az ajtót pedig hanyagul berántottam magam mögött.

A házukig vezető út sokkal rövidebbnek tűnt, mint ahogy az emlékeimben élt. Az utcákat és a házak falát beborította a vörös, iszap szerű anyag. Úgy éreztem magam, mintha egy holdbéli tájon autókáztam volna az ellenségemmel és már csak idő kérdése és bármikor elégtételt vehet rajtam.

A város lakói szorgalmasan mentették az épségben maradt holmijaikat. Közben megérkeztünk a házhoz. Sosem jártam még bent. Egy hosszú, magas parasztház volt, szerény berendezéssel. Az udvaron tyúkok hullái sorakoztak kisebb kupacokban úgy, hogy lábukat és fejüket egy irányba fordították azok, akik halmokba szedték őket.

Az asszony egy kisebb, szerényen berendezett sötét szobában feküdt, szemmel láthatóan kimerült volt, arcát fájdalom tette elgyötörtté.

Amelyik helyiségbe csak betettük a lábunkat a lakásban mindenütt a vörös iszap nyomai és a már jól ismert, kiűzhetetlen szag terjengett. A beteg asszony nem köszönt, kérdéseimre hevenyészett választ adott. Torkom összeszorult, alig tudtam a feladatomra koncentrálni.

Miután lefertőtlenítettem a testét és bekötöztem a hatalmas sebeket gyengéden megszorította a kezem.

- Köszönöm doktor úr- nyöszörögte alig hallhatóan.

Tekintetem a szikár, hideg kezekre tapadt. Sosem szólított még doktor úrnak ez az asszony. Nem tudtam megszólalni.

- Kérem, bocsásson meg nekünk! Azóta mi is megtudtuk, mi is történt a lányunkkal valójában. Beláttuk, ő is hibás volt, Sajnáljuk a történteket, bocsásson meg nekünk! - próbálta összeszedni utolsó gondolatait az előtte kitáruló túlvilág kapujának küszöbén.

Köszönés nélkül, reszkető lábakkal botorkáltam ki az ajtón. Fiuk visszavitt a házunkhoz, kiszálltam az autóból és alig vártam, hogy beléphessek a megváltást jelentő lakásom ajtaján. A lakásba lépve szinte mindent elnyelt a vörös szín és felerősödött az émelyítő szag, gyomromat nem tudtam megzabolázni, megöregedtem, akkor már nem tudtam ennyi mindent egyszerre megemészteni.