- Mondjad drágám! - hajolt oda lányához.
- Nézd ezeket a városokat, mind csupa egyforma! Nem is találom a mi városunkat. - mondta kétségbeesetten a copfos lányka. Az anyuka mélyet sóhajtott és leült mellé egy székre.
- Gyere, keressük meg együtt! - ajánlotta, de ahogy ránézett a térképre rögtön ráesett a tekintete egy pontra és azon nyomban megannyi emlék özönlött a fejébe. - Nézz csak ide! - mutatott rá egy, a már régről jól ismert városra. - Itt éltem mikor még veled voltam várandós.
- Húúú, mesélsz róla, anya?! - kérdezte izgatottan gyermeke.
- Persze, ha szeretnéd. - mosolyodott el az anyuka, s azzal elkezdte: - Korábban ezt a várost csak két szín jellemezte: a fekete és a fehér.
A város lakói kívülről csupa egyforma ember volt egy tökéletesen megtervezett városban. Sőt, a többi mellette fekvő városhoz is nagyon hasonlított. Fentről nézve egy kör alakú ezüst tányérra emlékeztetett, melyet egyenes utcák cikkekre vágtak és ezeket a központból kifelé indulva, egyre nagyobb körök szelték át. Közepén állt a főtér, melyen kortárs művészek fémből vagy kőből készült barátságtalan, de annál inkább modern szobrai magaslottak az ég felé. Ezen a főtéren nap, mint nap ezer meg ezer aktatáskás, öltönyös és kosztümös ember rohant át, a szemetet gyakran szedték, kínosan ügyelve a lebetonozott aszfalt tisztaságára. Fák csak itt-ott fordultak elő és azoknak a lombját mindig mértani precizitással formálták gömb alakúvá.
A siető emberek kerülték egymás tekintetét, mintha ott se lett volna a másik. Ruháik mind frissen vasaltak, tiszták és rendesek voltak. Arcuk... pedig akár egy tökéletes kővé faragott szobor. Semmiféle arckifejezés, semmiféle érzelem vagy ránc nem ült ki rá. Lépéseik kimérten követték egymást. Tik-tak, tik-tak. - hallatszottak a sűrű, kopogó léptek.
Egyszer azonban hiba csúszott a tökéletes életbe. Egy idegen hatolt be a rendszerbe. - gondolták. Egy lány, aki teljesen különbözött a város szürke lakóitól. Szőke, hullámos fürtjei lágyan lobogtak a szélben és kék szemében folyton boldogság tükröződött. Szája kecsesen ívelt felfelé, s mikor nevetett, puha és kedves görbület jelent meg arcán. Vidáman járkált az utcákon és csupa szín volt. Gyakran dúdolgatott és sokszor mosolygott rá a világra. Mégis hamar elterjedt róla a hír, miszerint veszélyezteti a város oly' annyira dédelgetett becses hírnevét, valamint beszámíthatatlannak tartották viselkedése miatt. Véleményük szerint, mihamarabb el kellett volna távolítani ezt a furcsa szerzetet. Azonban lépni, senki sem mert. Volt, hogy észre sem vették, vagy ha mégis, akkor pedig fitymálóan néztek rá.
- Nézd, hogy mosolyog! - súgtak össze a háta mögött.Máskor pedig:
- Láttad már, hogy milyen ruhát visel?! - kérdezték gyakran.- Jaj, ne is mond! Csiri-csáré, tarka-barka. - fűzték hozzá szörnyülködve, mintha maga a kép is elborzasztaná őket, melyet ilyenkor felelevenítettek maguk előtt.
- Én nem tudom, hogy lehet így, ennyire ízléstelenül öltözködni. Jobban tenné, ha példát venne rólunk! - fejezte be Eleonóra, a neves városi iskola, a 462. utcai Gimnázium igazgatónője.
Mindig a lány háta mögött pusmogtak. Nem értették, mit keres a városukban, folyton csak azt lesték, hogy mikor megy már el. De a lány... még nem ment el... hanem maradt.
Teltek, múltak a napok, az új jövevény még mindig járt-kelt az utcákon. Egyszer csak, amikor a villamosmegállóban várakozott, szétnézett: körös-körül dohányzó fiatalokat látott, akik mit sem törődtek a másik személlyel, akik mellettük álltak. Nem érdekelte őket, sőt még a fejükben sem fordult meg, hogy nem zavarják-e a másikat a cigarettafüsttel. Ott voltak még az idős asszonyok és urak is, akik bizonyára a piacra siettek bevásárolni. Egy-két középkorú polgár és egy terhes asszony is a várakozók közé tartozott. Mikor végre megérkezett a villamos, mindenki, egymás előtt tolongva az ajtókhoz sietett. A lány elől állt a tömegben, mégis maga elé engedte az idősebbeket. Az egyik idős hölgy egy pillanatra meg is torpant a szokatlan gesztustól, de a villamos jelzőcsengője egyből emlékeztette eredeti céljára: minél előbb feljutni, hogy még le is tudjon majd ülni. Így gyorsan felszállt minden szó nélkül, immár ülőhelyre vadászva. Végül a lány is felküzdötte magát, de már csak állóhely maradt számára. Ez azonban - a látszat alapján - cseppet sem zavarta, ugyanis továbbra is vidáman szemlélete a körülötte lévő utasokat. Volt, nem messze tőle, egy helyes arcú kislány, viszont hangos beszédével nem csak a figyelmet hívta fel magára, hanem másokat még bosszantott is egy picit. A városban furcsának vélt lány elgondolkozott: vajon a saját lányának elmagyarázná-e, hogy nyilvános helyen a hangos beszéd, a kiabálás másoknak kellemetlenséget okozhat?! Mert lehet, hogy a többiek éppen valami mással vannak elfoglalva, olvasnak vagy csak csöndre vágynak miközben utaznak. - Bizonyára, elmagyaráznám! - érkezett a válasz a fejébe. Miközben így vélekedett, felszabadult egy ülőhely és lévén, hogy senki sem akart leülni a közelben, a lány helyet foglalt. A széken nézelődve ráesett a tekintete egy várandós anyukára, aki egyáltalán nem tűnt boldognak, fáradtan dőlt a széktámlának és mélyen el volt gondolkozva. A lány tovább figyelte: messziről is jól látszott, hogy az asszony nagyokat sóhajt, szeme alatt sötét karikák ültek és bőre egészségtelenül sápadt volt.
A következő megállóban sokan várták már a villamost. Most a lány, a villamos belsejéből vizsgálhatta a tömeget, ami megrohamozta a szerelvényt. Látta az arcokat, amelyek türelmetlenséget és mogorvaságot sugároztak. Egy szőrmekabátos nyugdíjas nő miután felszállt, barátságtalan arckifejezéssel közelített feléje. Botja vadul koppant a padlón s megijesztett vele néhány utast. Azonban mindenki legnagyobb meglepetésére, a fiatalabb felállt és karjával mutatta az utat a szabad hely felé. A bot máris nem kopogott olyan vészjóslóan, sőt halk, tompa koppanás hallatszott csak már. Egy jó ideje nem látott már ilyet a város, a nyugdíjas hölgy arca megenyhült és mintha egy halvány mosoly jelent volna meg szája szélén hálája jeléül. A lány csak ennyit mondott szelíden:
- Igazán nincs mit! - azzal megfogta a kapaszkodót és a továbbiakban úgy utazott. Az idős hölgy még kedvesen bólintott egyet feléje, aztán mindketten békésen szemlélték a tájat.Előrébb viszont egy konfliktushelyzet kezdett kibontakozni egy srác és egy terhes nő között. A lány egyből felismerte a nőt, az volt, akit már az előbb is megfigyelt. Mivel a következő megállóban le kellett szállnia, előrement és így tisztán hallhatta a szóváltást.
- Maga is fel tud állni! Ne engem ugráltasson, hogy jelezzek! - vetette oda durván a fiú. A nő nem válaszolt, szomorúan lehajtotta a fejét, majd felállt megnyomta a leszállást jelző gombot.Elől érezhetően feszültebb volt a légkör, mindenki az esetet bámulta, néhányan rosszallóan összesúgtak, de mondani, senki sem mondott semmit.
A villamos megállt, kinyitotta az ajtókat a leszállni vágyók előtt. A sápadt nő egyesével lelépkedett lefelé a lépcsőkön és egyszer csak, hallotta, amint utána kiált valaki:
- Hölgyem, hölgyem! Várjon! Itt hagyta a csomagját! - a lány volt az, utána sietett a villamosról.- Ó, jaj, köszönöm szépen! - kapott észbe a megszólított. - Teljesen megfeledkeztem a szatyrokról! - szabadkozott, s közben meglátta, hogy a lány, aki utána szaladt nem volt több, mint húsz éves.
- Nincs mit! - felelte, s azzal átadta a nejlonszatyrokat és indult is volna tovább, de a nő még utána szólt.
- Mária a nevem. - mire a lány mosolyogva visszafordult.
- Én pedig Anna vagyok. - majd kezét nyújtotta a szatyrok felé. - Majd én viszem, csak mondja, hogy merre kell menni! - azzal közösen elindultak egy parkon át. Zöldek voltak a fák, tavasz volt. A lány azonban hirtelen megállt a park közepén és a kikövezett útról letérni látszott. Mária nem értette, ezért megkérdezte:
- Mit csinálsz? Valamit megláttál?
- Jöjjön ön is! - szólt Anna, de mivel a nő nem követte, finom mozdulattal megfordult és karjával hívogatta, hogy jöjjön csak bátran közelebb. Mária végül belement. - Végül is mi bajom történhet?! Ráadásul most úgyis ráérek. - gondolta magában.
Egyre közelített a lány felé, de még mindig nem volt világos számára, hogy az mit akarhat. A harmatos fű halkan roppant lába alatt, amin lépkedett.
- Nézze a fákat! - szólt feléje Anna.- Látom, látom zöldek...
- Nem! A sugarakat nézze, ahogy a napfény ráesik! - helyesbített.
- Iiii-igenn... nézem, nézem. - Mária kezdte elveszteni a fonalat és úgy érezte, hogy értelmetlenségekre pazarolja a szabadidejét.
- Álljon ide egy picit! Közelebb! - igazgatta a már egy picit türelmetlenkedő hölgyet, végül Anna előtt állt, aki viszont megpróbálta irányítani a nő tekintetét, megmutatni neki egy másik világot, ami közvetlen előttük állt, csak egy parányit kellett máshogy nézni, máshova helyezni a fókuszt. - Bízzon bennem! - szólt újra. Ekkor megtörtént a csoda: Mária látta, ahogy aranyló bevonatot vontak a faleveleken a Nap fénylő sugarai, ahogy aranypor lebegett a levegőben. Madarak csicseregtek és röpködtek ide-oda színes csíkokat maguk után húzva. Látta, amint a fák a tiszta kék ég felé nyújtóznak s odafent csak egy-két fehér bárányfelhő úszkált lágyan s komótosan.
- Olyan tiszta, olyan nyugodt! - sóhajtott fel.
- Tudom. - válaszolta Anna. Nézzen csak oda! - s Mária egyből odakapta a fejét, nehogy lemaradjon valamiről. Egy mókus ugrott át az egyik faágról a másikra. Lompos farka csak úgy suhant utána s a kis bojtos füleit hegyezte, mikor megpihent egy pillanatra, majd tovaszaladt.
- Most már érti? Érti, hogy miért hívtam ide? - kérdezte, mire a nő könnyes szemekkel megfordult... de a könnyek, melyek szemeiből csordultak ki, s folytak végig puha arcán, boldogan csillantak meg a fényben. A nő hosszú idő óta, most először érezte önfeledtnek magát, s úgy tűnt, elfeledte minden baját, hogy fáradt, hogy gondokkal küszködött és az állandó émelygés is megszűnt, ami azóta kísérte, hogy várandós lett. Teste és lelke egyaránt felszabadult, többé már nem láncolta le se szorongás, se félelem, se semmi más. A friss levegőt mélyen a tüdejébe szívta s dalra fakadt. Régi, gyermekkori nótákat dalolt, mint például: a „Hull a szilva a fáról..." - énekelte és énekelte. A lány csak nézte és nyugodtan figyelte, amint az előtte álló gondterhelt felnőttből kitört egy szabad és kiegyensúlyozott gyerek.
- Máskor is hozz el! - fordult Mária a lányhoz. Anna bólintott és elindultak hazafelé, az immár kacskaringós ösvényen, mely megannyi csodát rejtett, csak egy kicsit más szemszögből kellett nézni, mint azelőtt. Kicsit feljebb vagy lejjebb, esetleg pár lépéssel jobbról vagy balról kellett megközelíteni a már megszokott dolgokat a világban, s máris egy újabb univerzum tárulkozott fel előttünk.
Anna és Mária gyakran találkoztak ezután. Mindig hosszú sétákra mentek vagy oda, ahova az adott pillanatban kedvük tartotta. Mindenhol jól érezték magukat, mert a pillanatnyi állapotnak örültek s nem a jövő problémáin rágódtak.
A város, Fekete-fehér nagyon megváltozott miután Anna odaköltözött. Az eddig színeket nem ismerő emberek elkezdték szépen apránként felismerni, mit is jelent egy-egy szín, mennyi önfeledt percet ajándékozhatnak maguknak, ha kedvesen ráköszönnek ismerőseikre és odafigyelnek embertársaikra. Igen... a városban már nem csupa idegen szaladgált onnantól kezdve, hanem egymás társaivá váltak a lakók.
Azóta a főtéren már nem csak a piszkot és szemetet látják meg, hanem azt, hogy milyen csodálatos a természet, micsoda formákat alkot, ugyanis parkosították egy részét és mindenféle - kék, piros, rózsaszín, lila és tarka - virágokkal ültették be a virágágyásokat. Így nyitotta ki a modern-kori város színes szirmait az eddig fekete-fehér városok között.
- Itt a vége, fuss el véle! - fejezete be Mária és azzal puszit nyomott kislánya arcára.- Anya, te voltál az a terhes néni a történetben? - kérdezte kíváncsian.
- Igen, én. - mosolyodott el az asszony. - Anna pedig azóta is a barátnőm.