kieÉdesapám, a minap arról panaszkodott, hogy nem érzi magát szabadnak. Leterhelik a hétköznapok, a munka -mondta. Szabadság? Szabadság. Szabadság! Szabadság... furcsán hangzott e fogalom egy olyan ember szájából, aki élete kenyerének nagy részét elfogyasztotta immár, mégis mintha soha nem evett volna egy falatot se, kopogó szemekkel bámul bele a világba. Szomorú. Abban a pillanatban elgondolkodtam azon, hogy vajon mi a szomorúbb, az hogy csak most, élemedett korára döbbent rá arra, hogy mindaz, amit „életnek" nevez, nem több a hétköznapi gondok és rutinok szegélyezte túlélési praktikák összességénél; vagy az, hogy egyáltalán rádöbbent, hisz úgy sem tud változtatni rajta.
Törlesztőrészletek, számlák, víz, gáz, villany, kaja, meló, holnap is korán kelek... ennyi. Majd ülnek a tévé előtt esténként és nézik, hogy kinek rosszabb, kinek megy jobban; hogy hova szeretnének, de nem tudnak elutazni. Anya és apa. Fekete János és felesége. Hajdúék. A többiek. Mindenki ugyanazt a műsort nézi, csak éppen különböző csatornákon és készülékekről, aztán egyszer csak...felébrednek. Felébredünk. Ahogy édesapa is felébredt egyik reggel és kijelentette: -Én ma nem megyek be dolgozni!
Szegény anyám, még a kávéscsészét is kiejtette a kezéből, apám szavainak hallatán. -De hát, mi van veled, beteg vagy? -kérdezte ijedten, a láthatóan egészséges férjét.
-Dehogy vagyok beteg Marikám, éppen ez az, hogy erőre kaptam!
-Akkor meg mi lelt, miért nem akarsz dolgozni menni Pista? -faggatózott anyám, egyre idegesebben.
-Mert, elegem van! Az élet nem élet, az élet egy hatalmas mókuskerék. Láttad tegnap a híreket, nem? A stroke-betegek nagy része a munkahelyi stressz miatt hal meg. Hát ebből elég, hogy végigdolgozom az életem, itt vagyok hatvankét éves, nincs megtakarított pénzünk, amiből jobban támogathatnám a gyerekeket, nyaralni kilencvenöt óta nem voltunk. Mégis miért gürcöltem negyven éven keresztül, hogy az adómból a kormányok, a boltban elköltött pénzemből a multik gazdagodjanak? Aztán még stroke-ot is kapjak a semmiért? Elég, és most pakolj Marikám, mert megyünk a Balatonra.
A görög sztoikus, Epiktétosz szavai szerint, „szabad aki úgy él, ahogy akar, akit sem kényszeríteni , sem akadályozni, sem erőszakolni nem lehet, akinek szándékait semmi sem keresztezi (...)". Platón úgy tartotta, hogy „a túlságos szabadság szolgaságra vezet". Apám azt mondta, „fiam csak az lehet szabad, akinek pénze és hatalma van".
A szabadság kérdésének vizsgálata, bizony holisztikus szemléletmódot igényel, mert hát ki is ismerné a legtökéletesebb igazságot eme, sem a logika, sem az ok-okozat törvényeit nem tisztelő tüneményről. Igen, tünemény, hisz manapság oly törékenynek, oly kérész-életűnek hatnak azok a pillanatok, amikor kijelenthetjük, szabadok vagyunk. Ezt persze mindenki máskor, a maga idejében és másként érzi, valahogy mégis mindannyian ugyanazt a fogalmat használjuk, azon, milliónyi formát ölteni képes sejtelmünk kifejezésére, mely azt mondatatja velünk: Szabad vagyok! Ilyenkor többet látunk a platóni barlang falán felsejlő árnyaknál, a televízió képernyőjénél, a mások által ránk vetített szerepeknél. Ilyenkor látjuk valódi önmagunkat.
Hogy édesapám valóban látta-e önmagát és valódi, -ahogy mondani szokás- szabad akaratától vezérelve döntött úgy, hogy bojkottálja munkaidejét, vagy csupán azért, mert bedühödött az egy „igazságtalan rendszer újabb összeesküvése" miatt, nem tudom. Minden esetre a balatoni nyaralás csak egy napig tartott. Amikor hazaértek, anyám elmesélte, hogy apám folyton azon aggodalmaskodott, hogy mi lesz, ha tényleg kirúgják. Hogy fizetik majd a vizet, a villanyt, a gázt, a törlesztőrészleteket, a számlákat. Így hát betelefonált a munkahelyére és beteget jelentett. Majd, két hétig minden másnap azt siratatta, hogy akkor, a megfelelő elhatározás birtokában, miért nem volt bátrabb és hagyta ott a munkahelyét.
Ülnek a tévé előtt, nézik mások életét, hasonlítják a sajátjukhoz, imádják a szappanoperákat, félik a híradót, mint mindig. Valami azonban megváltozott apám „nagy ébredése" óta, mégpedig az, hogy rájött, szabadabb, mint hitte.
Hogy mit kezdünk a már felismert egyéni szabadságunkkal, talán a legnehezebb emberi dilemmák közé tartozik. Édesapám azóta se kezdett semmit. Tudja, hogy megtehetné, hogy kiléphetne a munkahelyéről és otthagyhatna mindent, de akkor mi lesz a számlákkal, mit fog szólni édesanyám, mit szólnak majd a rokonok... Tudja, hogy a nagybátyám szívesen látná a szerelőműhelyében, akár üzlettárssá is fogadná, de hogyan is vehetne apám ekkora felelősséget a nyakába, mint az üzletvezetés; és amúgy is, hogy fogadhatna el egy ilyen szívességet Károlytól. Édesapának megvannak a maga jól bevált indokai, amivel kellőképpen távol tudja tartani magától a szabadabb élet esélyét. Ennek ellenére folyton a „mi lett volna, ha..." kezdetű felvetést, a hétköznapi filozófia nagy alapkérdését ismételgeti.
Mi lett volna, ha Andy Warhol nem készíti el a leveskonzervek ihlette portré-sorozatát, mert a közízlés talán furcsának tartja majd; vagy mi lett volna, ha Nelson Mandela nem szökik Johannesburgba, hanem szülei akaratát követve megházasodik; vagy mi lett volna, ha a gitárvirtuóz Jimmy Hendrixet visszatartja az a tény, hogy balkezes. Hogy mi lett volna, ha...? A világ most sokkal szegényebb lenne. Ezek az emberek azonban a félelmeik, vagyis -a hasonlatnál maradva- a barlang falára vetített árnyak helyett, önmagunkban hittek és ez a hit felszabadította őket. Igaz, nekik nem volt az időtájt családjuk, amelyről gondoskodniuk kellett volna.
Persze, ahogy nem létezik jó, rossz nélkül, s az összes eszme, hitrendszer, filozófia, fogalom interpretálása és tetté formálása függ a felhasználó szándékától, a szabadság értelmezése, majd az egyéni akarat álatali tettekké érése, is azon múlik, hogy a cselekedetet kiváltó gondolat, illetve indíték milyen töltetű, pozitív, vagy negatív. Példának okáért, többek közt, Hitler, Sztálin, Pol Pot, Néró és Diocletianus császárok, a spanyol misszionáriusok, Enver Pasa mindenféle erkölcsi és társadalmi, politikai gát nélkül vitte véghez mindazt az emberiség ellenes szörnyűséget, amit méltán nevezünk genocídiumnak. Ezen rettenetes tetteket szintén a szabadság nevében követték el. Legalább is elkövetőik, így érveltek. Hitler a zsidóktól, a romáktól, a lengyelektől, a homoszexuálisoktól, az oroszoktól, egyszóval mindenkitől meg akarta szabadítani „barlangját", népét, majd pedig a világot. Sztálin a párt ellenségeitől, Pol Pot a buddhista szerzetesektől, Néró a keresztényektől, a spanyolok a „hitetlen" indiánoktól, Enver Pasa az örményektől akart szabadulni. Ahogyan, a huszonegyedik században az iszlamista terroristák, a hitetlenek ellen, míg az Egyesült Államok a terroristák és az elnyomó rezsimekkel szemben vív felszabadító háborút.
A zsarnokok és diktátorok mindaddig legitimizáltan uralkodhatnak, amíg képesek elhitetni velünk, hogy nem vagyunk szabadok, hogy jó okuk van a szabadságunk korlátozására, hogy félnünk kell, hogy a barlangból kilépve veszély leselkedik ránk, ezért jobb, ha követjük az utasításaikat és a törvényeik szerint élünk, míg végül belenyugszunk, hogy a világ élhetetlen hely, mindenki az ellenségünk és a vezetőink nélkül nem maradhatunk fenn. A fragmentáció és izoláció szolgálják leginkább a hatalmat, míg az egyéni szabadság sosem alapulhat félelmen, vagy kontrolon, azonban ezen utóbbiak, sajnos szolgáltathatnak elég zsarnoki erőt ahhoz, hogy az arra beállítódott individuumok, ezek kiváltása, birtoklása és fenntartása által érezzék szabadnak magukat és ez által legitimizálják uralmukat.
De nem csak a politikai kampányok tartalmaznak hangzatos ígéreteket, amelyek által úgy éerezhetjük, beváltásuk esetén, jobbá, szabadabbá válhat életünk. A televízió csatornák is okádják magukból az ösztönös szabadságvágyunkra ható reklámokat. „Utazz, érezz, élvezd, ízleld, tapintsd, érd el, valósítsd meg, élj többet." Ezek a leggyakrabban ismételt, úgy nevezetett hívószavak, amelyekkel manapság találkozhatunk, ha apámhoz és anyámhoz, Hajdúékhoz, Feketéékhez és a többiekhez hasonlóan, szabadidőnk nagy részében, mi is a barlang falát bámuljuk. De vajon miben rejlik egy üveg Coca-Cola liberalizáló effektusa? A hitben. Hogy elhisszük, hogy ezek a szabadságpótlók, mint az aspartam, édessé teszik az életet. Így, ha hiszünk benne, működik...legalább is, a barlang falain belül.
És mi van a barlang falain kívül? Szabadság. Szabadság? Szabadság! Szabadság...A túlzott szabadság valóban szolgaságra vezet? Létezhetünk-e tartósan a barlang falain kívül, úgy, hogy aszerint élünk, ahogy akarunk, és ebben senki és semmi nem akadályoz, korlátoz bennünket? Vagy valóban a hatalmasoké a szabadság és annak kontrolja? Habár léteznek elméletek és találó megfogalmazások arra vonatkozóan, hogy mit is kellene megélnünk a poszt-barlang szakaszban, mégis a szabadság fogalma egyéntől függően változik. Mindamellett, hogy léteznek általános, elvben mindenkire vontakozó szabadságkorlátok, sok esetben szubjektív, hogy melyek azok a belső illetve külső tényezők, amelyek megszabják egyéni szabadságunk határait. Ahogyan azt sem lehet meghatározni, hogy a szabadság érzetének eléréséhez pozitív vagy negatív előjelű tettek segítik-e hozzá az individuumot. Így a barlang felett élők sem létezhetnek sokáig összhangban, -Epiktétosz szavaival- egymás szándékait nem keresztezve, hisz a zsarnok, ha szabad kezet kap diktátorrá változik, míg az éretlen saját ösztöneinek, és így mások rabszolgájává válik.
Az érdekeellentétekből adódóan, tehát az abszolút, kollektív szabadság nem lehetséges. Arról azonban szabadon dönthetünk, hogy mi tesz minket igazán boldoggá és ez által, ha nem is teljes mértékben, mégis a megelegédettséget súrolva, szabaddá.
A múltkor, egy családi ebéd alkalmával kifejtettem a kérdéssel kapcsolatos véleményemet az édesapámnak. Azt mondtam: „A teljes szabadság megéléséhez lelki érettség, önismeret, önmagam és mások, az élet törvényeinek tisztelete szükségeltetik". Apám erre nevetni kezdett és így válaszolt: -Fiam, akkor biza' ez olyan, mint a fehér holló. De tudjátok mit? Rájöttem, hogy vannak a szabadságnál is fontosabb dolgok, itt vagytok nekem ti és ez minden munkaórát megér, még egy olyan gyárban is, ahol nem becsülik sokra az embert.
Ez volt az a pillanat, amikor apám rádöbbenet, mi is a valódi szabadságának kulcsa. Megértette, hogy furcsa módon az irántunk érzett felelősség viselése teszi igazán boldoggá és ez az érzés liberalizálja a kétségek, illetve a rá nehezedő gondok súllya alól. Rájött, hogy bár a körülmények, -a politikai, gazdasági, társadalmi konstellációk- joggal követelve biztosíthatnának nagyobb egyéni szabadságot, a velünk szembeni felelősségét, -hogy biztonságot teremtsen számunkra- semmire nem cserélné, hisz ez a szeretetének legfőbb megnyilvánulási formája és nélkülünk üres lenne az élete. Megértetette, hogy ahogy az életben minden téren, a „szabadságok" között is választani kell.
Teljes szabdság? Egyéni szabadság? Kollektív szabadság? Politikai szabadság? Olyan világban élünk, ahol mindenkinek van véleménye, mégis csak keveseké érvényesül a jogalkotásban, törvényhozásban, a munkaerőpiacon, a gazdaságban, az oktatásban és még sorolhatnám. Olyan világban élünk, ahol a tényeket vélemények manipulálják, a törvényeket érdekek alkotják és a szabad akarat, mint brand vagy, mint reklámszlogen igen hangzatos, rendszeres gyakorlása mégis csupán kevesek kiváltsága. Én mindezek ellenére, hiszek benne, hogy nincs evolúció, ha nem törekszünk eszményeink megközelítésére. Merjünk hát kitekinteni a barlangból még akkor is, ha a kint ragyogó fényben mások megláthatják valódi arcunkat és önmagunk is szembesülünk önön hazugságainkkal, vágyainkkal, fogadalmainkkal; akkor is, ha rá kell, hogy döbbenjünk arra, hogy olykor a bölcs mérlegelést követő lemondás szükséges áldozata szüli a valódi szabadságot.