Arannyal hímzett fekete kaftán, hatalmas ívelt orr, mélybarna szemek, göndör fekete fürtök bukkantak felváltva elő a szürke gomolyagból. A férfi, akit vendégül láttam, sűrű pipafüstbe burkolózva üldögélt velem szemben a köztes szobában. Évek óta nem tettem ki a lábam a házból, rokonaim mind halottnak hittek. El nem tudtam képzelni, hogyan talált rám Hasszán, az utazó, ahogy a kapunál bemutatkozott.
Mikor bejelentették a vendéget, összerezzentem. Arab szokás szerint illően kellett fogadnom. Előkerestem egy réges-régi kendőm és magamra terítettem. Arcomat a szolgák elől nem voltam köteles elrejteni. Ez a hagyomány. Most elbizonytalanodtam, hogy a hiúság vagy az illendőség vezet-e. A tükörbe pillantottam. Már a szemeim se a régiek. A sivatag titkai, ahogy Ahmedem becézte őket. A titkok eltűntek, egy megfáradt öregasszony nézett vissza rám.
Élt Kárefban, Petra mellett egy fiatal nő, Szímeá a férjével, Ággáddal. A férfi tevékkel kereskedett és sokszor hónapokig volt távol az otthonától. Szímeá ilyenkor a nap minden óráját a keleti szobában töltötte. Itt szolgálták fel neki a délutáni kávét, itt hajolt az ezerszínű szőttes fölé, itt olvasta a szent írásokat, sőt itt költötte verseit is. Szímeá igen művelt volt, mert felvilágosult apósa nyugati iskolába járatta. Az utca népe nem szerette a különleges asszonyt, de az emberek nem is nagyon találkoztak vele, mert mikor férje távol volt, Szímeá nem mozdult ki a házból. Csak várt türelmesen a keleti szobában, ahonnan minden alkalommal elsőként láthatta a délceg Ággádot, az izzó sivatagból előgomolygó karaván élén.
Elfogyasztottuk a szertartásos mézédes teát. Mint idős asszony, játszhattam vele a táblás játékon. Majd pipára gyújtott és hosszan pöfékelt. Aztán azt mondta, hogy egy ajándékot hozott. De nem vett elő semmit, csak füstölgött tovább. Most pedig mesélni kezdett. Ha tudná mennyire untat! Talán, ha látja, hogy mindjárt elalszom, hamarabb abbahagyja. De jó, hogy tél van! Épp csak felbukkan a nap, és már nyugszik is le. Gyorsan repül az idő és újra mehetek aludni… álmodni. Csak minél előbb fejezze be ezt a mesét és menjen útjára!
Mikor Szímeá várandós lett, Ággád egyre nagyobb karavánokkal egyre veszélyesebb utakra vállalkozott, hogy a születendő gyermeknek mindent előre biztosítson. A környék kereskedői sokszor bíztak rá küldeményeket, mert jobban bíztak benne, mint saját rokonaikban. Történt egyszer, hogy épp Bagdad városa felé tartott kétszáz teve és harminc hajcsár élén a magas termetű Ággád, mikor Morduch, a sivatagi démon, kinyitotta a lezárt sírokat Benethben, és a régi világ rablói eladták lelküket a szabadságukért.
Kifogyóban a kávékészletem. De itt még egy rendes piac sincs. Európa talán megnyugvást ad. Gondoltam még otthon. De a gondolataim elől nem tudok elmenekülni. Holnap azért Azizt elküldöm kávéért. Vagy holnapután. Mindegy.
Morduch a rablószellemek élén tévútra vezette Ággádot és karavánját, és egy hatalmas szurdokba csalta, majd lezárva a szurdok mindkét kijáratát fogságba ejtette a csapatot. A hajcsárok Allahhoz imádkoztak, amikor a testnélküli démon elmondta követeléseit Ággádnak, de Ággád, bár hívő ember volt, járatos volt a szufi bölcsességben is, és tudta, hogy félelméből csak erőt merítene a démon, így nem hagyta, hogy a kétségbeesés sodorja el szívét.
Ahmed tudott csak mesélni! A madarak elcsendesedtek a kertben. Mindenki őt hallgatta. Minden este újabb történetbe fogott. Hogy sírtunk és nevettünk! Zengett a ház. A szomszédok is átjöttek. De ez már régen volt. Nem akarok több mesét. Nem akarok több sírást. Már nevetést sem akarok. Csak aludni.
De még az erős szívű Ággád is megremegett, amikor Morduch elmondta kegyetlen kívánságát, hogy mindazt a vagyont, amit a rablók követelnek, Szímeá hozza el szolgáival a szurdokba. Próbált megalkudni, próbált más megoldást találni, de a gonosz Morduch nem engedett a követeléseiből. Ággád bátran feláldozta volna saját életét, de a karaván sorsáért is felelt, így végül Allahhoz imádkozva ráállt az alkura és kockára tette szíve kincsének biztonságát.
Hogy játszik a végtelen történettel! Mint a macska ölemben a fonalgomolyaggal. Hoppá! Most elgurult. A macska utána. Ott püföli Hasszán lábánál, papucsába is bele-belekap. De ez a Hasszán aztán nem zavartatja magát. Mesél tovább. Még csak le sem nézett.
Sötét erők varázsolták a levelet, amit Ággád írt, Szímeá ágya mellé, aki nagyon megijedt, mikor ébredése után elolvasta. De ott volt a bizonyosság, hogy a levél nem hamisítvány. A gyűrű, Szímeá apjának gyűrűje, amit a hagyomány szerint férjének kell hordania, mígnem megszületik az első utóduk, a bölcsesség örököse. Egyetlen gyermekként így került Szímeához is a gyűrű, ami születésétől házasságáig jó szerencsét hozott számára.
A gyűrűnek köszönhette, hogy csecsemőként nem halt éhen egyedül a sivatagban. A két renegát rabló később összeveszett a zsákmányon és megölték egymást, így talált rá Ággád apjának karavánja egy csecsemőre, két halott mellett. A csecsemő mellett hímzett selyemerszény, a gyermek apjának nevével, pecsétjével és a gyűrűvel. De a gyermek apjának sorsára örök titok borult, senki nem tudott róla, mintha szellem babonázta volna meg a bagdadiakat. Sávar, Ággád apja magához vitte hát Kárefba a lányt, ahol a kicsi a Koránból kapott új nevet.
Hjaj! Ha tudná ez az oktondi Hasszán, hogy milyen sebeket szakít fel. Sebeket, amikről fogalma sincs. Hányszor próbáltam elfelejteni az én családom gyűrűjét. A zöldköves gyűrűt, amit apámtól kaptam. A kígyófejjel ékest, ami Ahmedem kezén csillogott, míg megszületett Lea, szívünk öröme.
Délre összeállt a kis karaván, és a fejüket csóváló városlakók között Szímeá vezetésével kiügetett a sivatagba a keleti úton, amin a lány annyiszor látta eltűnni Ággádot. Két napja haladtak, mikor Morduch hatalmas szélvihart hozott rájuk. A vihar a kilenc szolgálót és Szímeát tízfelé repítette, a lány csak másnap tért magához, egy apró oázisban.
Ott volt Lea kosarában aznap is amikor utoljára láttam őt és az apját kilovagolni a sivatagba. Kicsi párnája alatt, selyemerszényben. Hogy szorongatták apró ujjai! Játszott a gombokkal, csavargatta, mint apja szakállát. Miért nem kísértem el őket? De nem tehettem. A hagyomány szerint az elsőszülöttnek apjával kettesben kell a sivatagban tölteni a századik éjszakát.
Szímeá tudta, hogy a sivatagban egyedül nincs esélye, így csak abban bízhatott, hogy egy karaván ejti útjába a sárga homok közepén zöld ékkőként csillogó oázist. Nem is sejtette, hogy Morduch, a démon, viharral tartja távol a kereskedőket.
Az oázist az esti órákban vándorló madarak látogatták meg, akik a hűlő levegőben, a szürkület derengésében, ösztöneik segítségével találták meg az éltető vizet, az ő szabadságuk felett még Morduchnak sem volt hatalma.
Soha többé nem láttam őket. Az első éjszaka megőszültem. Egy évig kitartóan vártam. Aztán elhagytam Bagdadot. Tíz hűséges szolgálóval keltem át a tengeren. Mára több ezer napra és több ezer kilométerre van mindez. Elzavarom ezt a Hasszánt! Vesszen innen, ahogy minden szépség kiveszett az életemből!
Szímeá elhatározta, hogy elfog egyet közülük és akár nyersen is megeszi, hogy mentse magzata életét. Fátyla sarkaiba apró kavicsokat kötött és ezzel a fegyverrel cserkészte be a tóparton tisztálkodó madárcsapatot.
Öt kismadár szorult a kendő alá, de egy-egy szárnycsapással négy közülük kiszabadult és csak egyetlen egy tekerte, gubancolta egyre szorosabbra maga köré a fátylat rémült verdesésében. Szímeá egy emberfejnyi követ ragadott meg és emelt magasra, hogy lesújtson a veszettül csipogó kismadárra, mikor a fátyol egy résén meglátta a madár egyik lábát elővillanni. Az apró, kapálódzó lábacskán ezüstgyűrű csillogott, ami alá egy papírtekercs volt elrejtve. Gyorsan, ahogy az északi vihar jön, rakta le a követ Szímeá és nyúlt óvó mozdulattal az apró teremtéshez. A papíron egy üzleti megállapodás szerepelt, de megborzongott a hűséges szívű Szímeá, mikor meglátta a piciny lap alján apja aláírását és a családi pecsétet.
Mit fog szólni, amikor elzavarom? De érdekel is engem?! Csak tűnjön innen, hagyjon megnyugodnom és aludnom! Két percet kap még, aztán szólok Abdulnak, hogy dobja ki. Utálom arcomon ezt az erőltetett mosolyt.
Szímeá nem habozott egy pillanatig sem, erős volt, mint apja, a bagdadi kereskedő. Nem remegett a keze, amikor a madár lábára az üzenet gyűrűje helyett a kígyófejes családi gyűrűt erősítette fel.
Micsoda?! Mit beszél ez? Kígyófejes gyűrű?! Hah! Kihagy a szívem! „Vizet!” – nyöszörgő, elhaló hang, mintha nem is a sajátom lenne.
A szeretet, ami a karavánt Ahmeddal élén az oázishoz vezette, a madárka útmutatása szerint, erősebb volt minden gonosz varázslatnál. Így talált egymásra húsz év után apa és lánya.
Mit mondtál, vizet kérsz?
„Várj” – lihegtem – „Mondd csak még egyszer, hogy hívják ezt az embert?”
Bizony mondom néked, akiről mesélek, az nem más mint férjed, Ahmed Chandai, a bagdadi kereskedő. Ne sírj kérlek, mert a boldogságnak van most itt az ideje! Ahmed három év után szabadult a sivatagi rablók börtönéből, egész életében kitartóan kutatott utánad és lányod után. Hogy lánya hogyan talált rá végül, azt már hallottad, hogy Ahmed hogyan talált meg téged azt majd elmondja ő maga. Szegény azt se tudta mit tegyen, mikor hírt kapott felőled, és végül engem, régi barátját küldött, hogy felkészítselek a találkozásra.
Most már azt gondolom, hogy odaadhatom az ajándékot, amit hoztam neked…
Istenem! A családom gyűrűje. Hát tényleg mindez valóság és nem csak egy újabb álom! Élsz Ahmedem! Szédülök. Minden kavarog. Rosszul vagyok. Vagy most ébredek? Elsötétül minden.
Félhomály. Bonyolult mintázatú tusrajzok fölöttem, a mennyezetre pingálva. Emlékszem rájuk. A hitvesi ágyunk fölé rajzolták arab mesterek. Esténként Ahmeddel nézegettük, próbáltuk megfejteni, mint egy titkosírást, amiben talán a sorsunk van megírva. És jaj! Mellettem itt szuszog valaki. Nem merek odanézni, de meg kell tennem. Oh, Istenem! Igen, Ahmed az! Halkan felülök. Az ággyal szemközti tükörben meglátom hollófekete hajamat, ahogy mint kendő simul kígyózva vállamra, hátamra, derekamra. És arcomon a csillogó szemek. A sivatag titkai…
Felkelek. Lassan, kicsit szédelegve. A pislákoló mécseseket kikerülve lépek az ablakhoz. A függönyöket óvatosan félrehúzva látom, hogy a nap már felkelt és aranyló fénybe vonta a sivatagot. Tenyereim gömbölyödő hasamra simulnak. Tudom, hogy a mese még csak most kezdődik el.